A nemzeti ünnepek eredetileg olyan kitüntetett alkalmak, amelyek nemzeti összetartozásunkat hivatottak megerősíteni. Jó érzéseket erősítenek meg bennünk, jóleső azonosságtudatot idéznek fel, hogy itthon, a „mieink” között vagyunk, megemlékezünk arról, ami összeköt bennünket: a közös történelemről.
Ma már ezek a napok a pártpolitika, a történelmi belemagyarázások és félreértelmezések, a mozgósítások és számháborúk áldozataivá váltak. Az ünnepi háborúskodás eredménye pedig pontosan az ellenkezője annak, amit valójában jelentenének ezek az alkalmak. Ünnepi stílusszótárunkat a „közös”, „békés”, „emelkedett” jelzők kellene, hogy díszítsék, ehelyett a „megosztott”, „rivalizáló”, „feszült” fogalmak azok, amelyek leírják ezeket az eseményeket.
A pártokra szabdalt megemlékezések a puskaporszagú beszédekkel olyan érzetet keltenek, mintha Szent István, Kossuth Lajos vagy Nagy Imre mindannyian csak egy-egy felhasználható név lennének a számító politikai beszédek eszköztárában. Előfordul ugyanis, hogy a nemzeti ünnepekhez kapcsolódó történelmi események és azok tanulságának kisajátítása zajlik egy-egy „megemlékezésen”. Hamar azon találjuk magunkat, hogy történelmietlen kérdéseket tesznek fel nekünk: mit gondolnának most a márciusi ifjak, mit szólna Petőfi vagy Deák, ha látná? A válasz kimondva, kimondatlanul is benne van a kérdésben: természetesen ugyanazt, mint a kérdést feltevő politikus.
A politikai beszédek természetes eleme a történelem aktualizálása - nem is azok üzenetét, illetve kifejtésük fontosságát firtatom. A politikai szándék direkt és látványos módon történő ráhúzása az ünnepekre viszont abszolút eltéveszti a kívánatos retorikai stílust. Erre példa, hogy a DK március 15-re hirdette meg a demokratikus ellenállás kezdőnapját. Ez a nap a „demokratáké”, így lesznek a másik oldalon a nem demokraták, ez ilyen egyszerű. Nem az egyetlen példa arra, hogy az effajta ünnep stílusa harcias és megosztó. Az „ünnepi” szavak nem arra irányulnak, ami összeköt bennünket, a szónoki mondatokat inkább fegyverként használják fel. Ahogyan Lasswell mondaná, ilyenkor a szavak olyanok, mint a „lövedék” és a „pajzs”. Támadják a kormányoldalt, és védik sajátjukat. Az ünnepek alkalmával is a pártos versenyszellem dominál, így a pártok célja nyilván a szimpatizánsok megerősítése az ellentétek intenzitásának fokozásával. Ebben a minden korábbinál jobban kiéleződő politikai-ideológiai szembenállásban talán már nem is elképzelhető, hogy az egymás mellett létező, de eltérő világnézetek egy napig elhalványítsák az aktuális ellentéteket. Külön táborokról van szó, külön világgal, amelyek olykor nem képesek a múltat sem a jelen érdekbefolyása nélkül felidézni.
Ennek eredménye, hogy a nemzeti ünnepnapok egyszerű szabadnapok maradnak a pártok által kevésbé motiváltak számára. A politikamentes családi programok adnak menedéket mind a munka hétköznapi világa, mind a harci dobpergéssel mozgósító pártrendezvények elől. Ezeknél a nagyszámban lévő embereknél éppen az ellenkezőjét érik el a pártok; azoknál, akik számára az ünnep közösségi élmény, legyen ennek kerete családi, városi, nemzeti, nem pedig különbségeket kiélező politikai mozgalom.
Első közlés: Magyar Hírlap