Mi a sikeres diplomácia titka, mit kezdjünk Amerikával?

Újév van, ilyenkor sokan mérleget vonnak elmúlt esztendejükről, mit nem csináltak jól, miben értek el sikereket, min változtatnának jövőre. Ezen gondolatok és fogadalmak zöme a pezsgőbuborékokkal együtt gyorsan el is illan, de tegyünk próbát, vonjunk mérleget a magyar kormányzat új külpolitikai megközelítéséről a magyar-amerikai diplomáciai rövidzárlat példáján keresztül. Súlyos, érzékeny és nehezen átlátható konfliktus ez, amelyben sem kompetenciám, sem szándékom nincs az igazságosztó és megmondó szerepét felvenni, ezt a feladatot meghagyom a politikusoknak és publicistáknak. Van azonban néhány gondolat, amelyet a megújulásra képes lelkeknek és elméknek megfontolásra érdemesnek tartok, ezekről essen pár szó.

A Fidesz 2014-es országgyűlési választásokon aratott győzelme utáni kormányzati átalakítások részeként a deklarált nemzetstratégiai rendszerbe illesztve a külügy a nemzetgazdasági célok alá lett rendelve szervezetileg is, ennek eredményeként jött létre a Külgazdasági és Külügyminisztérium. Az üzenet velős volt: a 21. század külügyi megközelítése a magyar gazdaság külföldi piacszerzésének való megágyazás. A sokba kerülő, de nem sok hasznot hozó parolázós-bratyizós, időnként elveskedő, kiálló vagy éppen elhatárolódó látszatdiplomácia ideje lejárt. Megkötjük közös üzleteinket, nem számít, hogy mintademokrácia vagy zsarnokság a partner. A pénznek nincs szaga.

Orbán Viktor és Ilham Alijev azeri elnök (fotó: hvg.hu)

Kérdés, hogy mennyire jelent ez újdonságot. Kinek szólt az üzenet? Vajon eddig nem játszott jelentős szerepet a diplomácia az egyes országok nemzetgazdasági céljainak elérésében? A külügyi szakma szépsége az implicit és explicit tartalmakkal való ügyes zsonglőrködés művészetének ismeretében rejlik. Ami a kormányzati kommunikációban megjelent, az a külügyi praxis nyilvánosság előtti lemeztelenítése és közszemlére tétele volt. Az ünnepi időszakhoz kapcsolódva egy karácsonyi hasonlat talán jól illusztrálja a helyzetet. A kisgyerekek kíváncsi természetűek, nagyon várják a Jézuskát, néha meg is lesik a szüleiket, amikor a karácsonyfa alá csempészik az ajándékokat. Viszont ha eléjük állna apu vagy anyu, és ezt a már ismert tényt a szemükbe mondanák, még így is elpityerednének. Valamiért mégis célszerűnek tartotta megtenni ezt a lépést a kormány, az egyértelműen Szijjártó Péterre szabott tárca sikeressége pedig megmutatja a ciklus végéig, mekkora létjogosultsága volt ennek a döntésnek.

Akik kicsit is foglalkoztak már külpolitikával, tudják, hogy ez az a terület, ahol a kommunikáció, a nyilvános lépések és a közvélemény számára rejtett részletek árnyalják a nemzetközi szereplők közötti viszonyokat. Egy ország diplomáciájának minőségét jól jelzi a kommunikációjának és gesztusainak szofisztikáltsága, megbízhatósága vagy éppen a partnerei részéről érkező üzenetek dekódolásának képessége. Az Egyesült Államok és Magyarország viszonya eseménydús történetre tekint vissza, ám az utóbbi évtizedekben – még ha nem is mindig teljesen zökkenőmentes, de – kiegyensúlyozott kapcsolatot ápoltak országaink. Idén ez megváltozott. Paks, Déli Áramlat, Kelet-Ukrajna, palagáz, áfaügyek, kitiltás, stb. A különböző politikai szereplők részéről gyakran egymásnak teljesen ellentmondó kijelentések miatt a laikus szemlélődő legfeljebb spekulálni tud arról, hogy mik a valós konfliktusforrások és mik a kommunikációs panelek, ez pedig komoly problémát jelent, bizonytalanságot és bizalmatlanságot kelt.

A felsorolt konfliktusgócok kapcsán számos esetben a nyilvánosság elé állt a kormány, rendszeresen említve a nemzetgazdasági érdekeket. Ezen esetek tökéletesen illusztrálják, milyen szituációkhoz vezet, ha kétoldalú kapcsolatokban a fent említett példa alapján az egyik fél az implicit tartalmakat részben vagy egészében a nyilvánosság elé tárja, kiteregeti a családi szennyest, utána pedig következetesnek kell maradnia a kommunikációjában. Elkezdődnek keringeni a félinformációk, célozgatások, sorok közötti üzengetések. Nehéz elképzelni, hogy valaki könnyen menedzselhetőnek tartotta ezt a feladatot. Felváltva követik egymást a szövetség erősségét kölcsönösen megerősítő üzenetek és az árulásról, kiszolgáltatásról szóló panaszok. Mi az igazság? A külpolitika nem úgy működik, mint a családi konfliktusokról való panaszkodás a szomszéd néninek, akinek elkottyintunk egy kis részletet, majd a mondandónk közepén rájövünk, hogy az indulat miatt csúszott ki a szánkon, és a mondatot már nem fejezhetjük be, mert egyrészt nem lenne korrekt az érintett családtaggal szemben, másfelől lejáratjuk mások előtt magunkat. A szomszéd néni meg néz zavartan. A szereplőket azonosítsa be mindenki kedve szerint

A szövetség összeköt (fotó: US Embassy Budapest - facebook)

Régi gyermekbetegsége a magyar külpolitikai közgondolkodásnak (már ha létezik ilyen kategória), hogy nem képes megfelelően értékelni a nagyhatalmak helyzetét és viselkedését. Túlságosan hajlamosak vagyunk az egocentrikus megközelítésre. Ha a magyar érdek szemszögéből nézzük például az USA lépéseit, szüntelenül neheztelhetnénk rájuk, gondoljunk csak 1956-ra és Eisenhowerre. Könnyen kimondjuk, hogy az Egyesült Államok fittyet hány az általa szenvedélyesen kommunikált egyetemes értékekre, és érdekei szerint kényére tér el azoktól, ha a helyzet úgy kívánja. Tehát akkor mi miért ne tehetnénk így? Természetesen amerikai részről számos külpolitikai lépés megkérdőjelezhető, de pozíciójukból adódóan ezt nehezen tudnák elkerülni. Számos szituációban egyszerűen nincs helyes lépés. Ezt szélesebb tömegek irányába árnyaltan kommunikálni szinte lehetetlen, így alapos munícióval szolgál ellenfeleinek. Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács.

Meglepően hangozhat, de akár még pozitív hozadéka is lehet ennek a szituációnak. Az utóbbi években érezhetően háttérbe szorult a kelet-közép-európai térség az amerikai külügy napirendjén. Ez nem azért történt, mert elhanyagolnának, hanem elsősorban a közelmúlt turbulens eseményei (arab tavasz, Irán, Oroszország, Iszlám Állam, stb.) miatt. Bár többször kerültünk kellemetlen helyzetbe, végeredményében elértük, hogy az USA mostantól kiemeltebb figyelmet fordít országunkra, és nem csak azért, mert a szomszédunkban háború zajlik. Ez bizonyos szituációkban javíthat az alkupozíciónkon, feltéve, hogy kormányunk és a diplomáciánk képes lesz a jelenleginél megfontoltabb és fegyelmezettebb szerepfelfogást magáévá tenni, ellenkező esetben azonban annak az esélye is elveszhet, hogy a belátható jövőben komoly partnerként kezel minket legnagyobb katonai szövetségesünk.

A keleti nyitás politikája szintén nem nóvum. Az Orbán-kormány előtt is intenzív külgazdasági kapcsolatépítés zajlott keleti országokkal, így Oroszországgal és Kínával is. Nehéz nem kommunikációs célú politikai szófordulatként értelmezni, ami ugyanakkor a Nyugattól (EU, USA) való diszkrét távolodás implicit jelentéstartalmával is bírhat, még ha kitalálói ezt nem is szándékoztak hangsúlyozni. Ezen retorika kétélűségét kormánypárti politikusok a nyilvánosság előtt is szóvá tették, valamint az utóbbi időben egyre többen nyilvánulnak meg közülük az amerikai kapcsolat fontosságát hangsúlyozva (pl. Jeszenszky Géza, Németh Zsolt, Gulyás Gergely). Nem segíti a szuverenitásunk ellen a nyugati szövetségeseink által indított támadás egyébként laikus füllel is túlzónak hangzó üzenetének hiteles képviseletét a kormány hazai ténykedése, amely finoman szólva sem elegáns és visszafogott eszközökkel él valós és vélt politikai ellenfeleivel szemben. Egy olyan paranoid politikai klímában, ahol minden héten háborút indít valaki az országunk ellen a kormányzati kommunikáció szerint, a farkast kiáltó fiú történetéhez hasonlóan a közvélemény már nem veszi komolyan a háborút, az üzenet elinflálódott a sok kardcsörgésben. Nehéz következetesnek maradni akkor, amikor egy kormány, amely belpolitikáját szigorúan az általa hivatalosan is deklarált értékek (függetlenül attól, hogy egyetértünk-e velük) alapján alakítja, gyakran nyilvánvalóan a népszerűtlenség kockázatát kívülről ésszerűtlen mértékben is vállalja, majd az országhatár átlépése után mintha ezt el is felejtette volna. Némi eufemizmussal ezt nevezik pragmatikus külpolitikának. A közvélemény azonban nem differenciál aszerint, milyen ügyben milyen mércét használjon a kormányzati retorikával kapcsolatban, ez irreális elvárás lenne a politika részéről, panasznak pedig helye nincs. Ugyanez érvényes diplomáciai és gazdasági partnereinkre is, attól függetlenül, hogy a kormányfő a tőle megszokott unortodox módon felhívta partnerei figyelmét, hogy ne azt figyeljék mit mond, hanem amit tesz. Ingoványos terep.

Gesztusok (Habsburg Ottó a Lantos-házaspárral és Simonyi Andrással a Kapitóliumban Kossuth Lajos mellszobra előtt, fotó: Simonyi András)

Lehet-e mégis konszolidálni egy ilyen látszólag elvadult, bizalmatlanná vált viszonyt? Igen, lehet, mindig lehet. Varázsformula nincs, a legcélravezetőbb út a visszatérés egy némileg ortodoxabb külpolitikai áramlathoz. A tartós mosolyszünetnek kevés hozadéka van, hiszen megnehezíti a lényegi érdekérvényesítést, amihez fontos lenne inkább tanulmányozni és megérteni Amerikát. Természetesen rengeteg diplomatánk van, aki nagyon alaposan ismeri az Egyesült Államok politikáját, ám alaposan elbizonytalanodhatunk, mikor a kormányzat és holdudvarának köréből heti rendszerességgel meghökkentő gondolatokról lehet értesülni, többek között azoktól a szereplőktől is, akik hazánk tengerentúli érdekképviseletéről is gondoskodni fognak. Tagadhatatlan, hogy az USA a világ valaha volt nagyhatalmaihoz hasonlóan közel sem tökéletes, ám ennek ellenére sem találhatunk náluk megbízhatóbb szövetségest. Érdemes lenne tehát megbékélni a világpolitikai viszonyokkal és realitásokkal, törekedni mások és saját szerepünk józan felmérésére, és ehhez mérten megfontoltabb, következetes és kreatív, mintsem hangos külpolitikával küzdeni kitartóan nemzetközi gazdasági és diplomáciai céljaink megvalósításáért. Sosem késő változtatni, az önkritikára és megbékélésre való hajlam is tud tekintélyt és tiszteletet ébreszteni.

 

Szerző: Kaló Máté (további írások a http://sotu.blog.hu/ -n)