Az imént már sokadszorra köszöntött a képernyő túloldaláról Gőgös Zoltán, a szocialista párt országgyűlési képviselője. Hát persze, eszmélek fel, ő volt az, aki Clint Eastwoodot „megszégyenítő” színészi játékkal, stílszerűen, ám annál kevésbé etikusan nyilvánította ki ellenszenvét az egyik parlamenti képviselőtársával szemben. Aztán jött a hidegzuhany: Ez az a Gőgös Zoltán, aki ma a Magyar Szocialista Párt elnök-helyettese!
Forrás: magyarhirlap.hu
Hiszem, hogy a parlament hevült légköre mögött az említett képviselő úr is felelősségteljes, szociális érzelmekkel bíró lény. Igen is el tudom képzelni, hogy egy közgazdasági diplomával, valamint 25 éves politikusi tapasztalattal, volt államtitkárként alkalmas arra, hogy egy párt második embere legyen. A megdöbbenésem a laikus médiafogyasztóé, illetve a sajtóból táplálkozó szavazóé volt: Ma ez a Gőgös Zoltán az MSZP egyik bejáratott arca!
Gőgös Zoltán – tiszteletben tartva eddigi politikai munkáját – nem épp a rétori magasságairól híres. Persze nem kell minden politikusnak Kölcseynek lennie és hexameterekben beszélnie, de az MSZP-s képviselő eddig egyik érdemi kérdésben sem tudott önálló, markáns, az MSZP ideológiai vezérfonalát (?) jól tükröző álláspontot kialakítani. A Jobbik vagy éppen Schiffer András kedvére játszik vele macska-egér játékot, amire ő gyakran igen indulatosan, frusztráltan reagál. Ezzel viszont nem csak a saját, hanem pártja politikai hitelét is rombolja. A laikus néző ezt a Gőgös Zoltánt fogja látni napról napra a médiában, és erre az MSZP-re fog nehézkesen mozgó mammutként gondolni a politikai ragadozók világában.
Ma, amikor tombol a politika perszonalizációja, amikor egy mondhatni periferikus televíziócsatorna napi műsora a pártpolitika egyik elsődleges színterévé válhat -visszaszorítva ezzel a hagyományos arénák, mint például a parlament súlyát- , ott egy professzionális párt nem engedhet meg magának „gőgös zoltánokat”. Jöhetnek a pesszimista nézetek, miszerint a politika súlyosan elmozdul a bulvárosodás irányába, de szerintem itt évszázados vastörvényekről van szó. A nyilvánosság politikája nem a szakértelemről, vagy a szakpolitikai jártasságról szól, hanem a meggyőzés erejéről. Ehhez pedig ékesszólás, vitatechnikai ismeretek, és legfőképpen karizma szükségeltetik. Az elmúlt évszázadokhoz képest csupán annyiban különbözik ez a kor, hogy a meggyőzés és a média közé egy egyenlőségjel került.
Ilyen megfontolások alapján a pártelnök-helyettes, Gőgös Zoltán egy másodvonalbeli politikus: megvannak az ügyei, amelyeknél szakmai ismeretei felvértezik, hogy a nyilvánosság előtt véleményformáló szerepet tölthessen be, azonban összességében nem alkalmas arra, hogy a mai választói keresletnek megfelelően médiapolitikusként viselkedjen. Ehhez ugyanis nincs meg a politikusi virtusa! Sőt mi több, az egész MSZP bennrekedt a saját rendszerváltáskori politikai valóságában. Tóbiás József, vagy éppen Lukács Zoltán szakmai felkészültségében - tökéletes pártpolitikusok lehetnek a parlamenti sorokban -, azonban a média ennél többet kíván. Itt el kell adni magukat, egyedi stílussal, bejáratott szófordulatokkal, szókratészi ravaszsággal. Ma nincs helye a médiában olyan politikusoknak, akik ezen követelményeknek nem felelnek meg.
Az MSZP-hez képest újoncnak számító LMP-ből azonnal két politikust fel lehet sorolni, akik rendre képesek a sajtón keresztül alakítani a politikai vitákat és a napirendet. Schiffer András, vagy éppen Széll Bernadett ugyan gyakran megosztja a szavazói szimpátiát, de nincs olyan politikai ügy, amelyben ne tudnának markánsan kiállni valamilyen álláspont mellett, és ezt átvinni a digitális nyilvánosság keretein belülre. Személyiségüket képesek politikai fegyverténnyé alakítani, ami a szavazók szemében óriási tőkévé kovácsolódik. Az újbaloldaliak már a „modern” politika játékszabályai szerint szocializálódtak, szinte velük született képességük a sajtófelületek hatékony és rutinszerű használata. A sajtóból táplálkozó laikusok elsősorban a karaktereket, és csak másodsorban a kérdéssel kapcsolatos preferenciáikat keresik. Véleményem szerint éppen ettől fogyasztóbarátabb a szocialistáknál az LMP. Tagadhatatlan viszont, hogy mind szervezetileg, mind országos beágyazottságát tekintve az MSZP a relevánsabb párt, és a médiát sem kívánom omnipotens szereplőként feltüntetni. Egy MSZP-LMP csatában nem döntőtényező az újbaloldaliak médiabarátabb politikusi kínálata, azonban ha az MSZP még mindig a váltópártiság álmait dédelgeti, uralnia kell a politikai teret, beleértve a sajtóorgánumokat is. Az ellenzéknek minden egyes nap a következő választásra kéne készülnie, úgy eltöltve a négy évet, mintha permanens kampány lenne, ehhez viszont csak a médiumok nyújtanak valós felületet. Jelen pillanatban azonban a szocialisták ilyen téren evolúciós körökkel vannak lemaradva.
A média kapcsán jön igazán a felszínre a közbeszédben gyakran említett pártok közti generációs törésvonal. Már elmúltak azok az idők, amikor a rendszerváltás dinoszaurusz pártjai a becsontosodott parlamenti frontvonalak mögött kényelmesen hátradőlhettek, és a padsorokból kamatoztathatták a tapasztalataikat. Paradox módon, ma a rutin a legfiatalabbak kezében van: a Jobbik és az LMP meglovagolják a politikacsinálás új hullámait, amivel sokkal szeszélyesebb, reaktívabb politikai légkört teremtenek. A szó szimbolikus értelmében politikai valóságshowt csinálnak, amelyben a „fogyasztói szokások” ismerete őket helyezi reflektorfénybe. Ez most még csak a fiatalabb kohorszban jelent szignifikáns dipolarizálódást, de ennek megváltozása természetesen csak idő kérdése. Az MSZP számára a valóság még zordabb, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a választóik gyorsabban habitualizálódtak ehhez az új politikai térhez, mint ők maguk. Itt már nem csak arról van szó, hogy a digitális kor szülötteivel, vagy éppen a legbizonytalanabbnak számító középkorú lakossággal vesztik el az első számú érintkezési felületet: Lassan a saját törzsszavazóik számára válnak nehezen emészthetővé.
Most nem elég a pártarculat kikozmetikázása, vagy egy megújulás-orientált programtervezet. Ezt az utóbbi évtizedek cserecsapata képtelen kieszközölni, ugyanis az ilyen üzenetek közvetítéséhez nincs meg a hitelességük. A változásnak a gyökerekig kell hatolniuk, mélyre, egészen a „génállományig”. Egy olyan szakmai csapatot kéne rekrutálni, amelynek tagjai mind személyiségükkel, mind pedig kommunikációs képességükkel ki tudnak állni a párt frontjára, így pedig méltók a szavazók szimpátiájára. A médiaközegben ilyen a politikusi emberkép. Ez még mindig nem jelenti azt, hogy a rutinos, de korszerűtlen „kromoszómákat” likvidálni kéne. Egyszerűen a párt belsejébe kéne áthelyezni őket, ahol stratégiai, szakpolitikai munkát végezhetnének, azt, amihez a legjobban értenek. A modern pártok sikere, úgy gondolom, e kettős profil mentén található meg.
