A szocialista pártvezetés értelmezése szerint új fejezet kezdődött a baloldal életében a külhoni magyarokat megszólító bocsánatkéréssel, valamint az új nemzetstratégiai programmal. Fordulatról lehet ugyan beszélni, felmerül azonban a kérdés, hogy valós nemzetpolitikai irányváltásról, vagy csupán kommunikációs fogásról, szavazatorientált előkampányról van-e szó.

Az MSZP 2004-es népszavazás előtti plakátja. 

Mesterházy Attila beismerte, hogy a nemzetpolitika súlyának helytelen megítélése, illetve a szimbolikus kapcsolatok elhanyagolása mellett „komoly hibát” követett el pártja a 2004-es népszavazáson is. Megkérdőjelezi azonban morális indíttatását a mondat másik fele, amelyben máris felmenti magát a pártvezetés, azzal, hogy a rossz válasz egy rosszul feltett kérdésre született. Nem nehéz kampányelemként értelmezni azt az utalást sem, miszerint nem csak ők hibáztak. Ez a „bocsánatkérés” tartalmazott a belátás mellett magyarázatot, vádat és a vetélytárssal való összehasonlítást, amelyek mind jobban illenek egy kampánybeszédbe, mintsem egy körülményektől független politikai gesztusba. A szocialisták problémája az, hogy a rendszerváltás után a magyar baloldal elmulasztotta kialakítani saját nemzetfogalmát. A gazdaságiból identitásválságba került párt pedig rosszul időzítve, megkésve szánta el magát a változtatásra.

A mostani történések inkább azt mutatják, hogy a valódi belátás nem feltétlenül a múlttal összefüggésben, hanem inkább a további politikai lehetőségek miatt fogalamazódott meg. Az eddigi nemzetfelfogás ugyanis a szavazóbázis szélesedésével beszűkíti a párt mozgásterét, tehát belátták, hogy nyitni kell.

A balliberális politika ugyanis az egyén és a világ közé nem egy közösséget határoktól függetlenül képviselő kormányzatot, hanem egy szükségszerűen technikai jelleggel kormányzó „államigazgatást” helyezett. Jól mutatják ezt Gyurcsány Ferenc szavai is, amelyek szerint az állampolgárság annak jár, aki életvitelszerűen lakik Magyarországon. A nemzetet alkotó állampolgárok tehát „ottélésükkel” válhatnak egy náció teljes jogú tagjaivá. Az így megfogalmazott politikai nemzet azonban kizárja a kulturális értelemben vett nagyobb nemzet egy részét, hiszen ebben az értelemben a vita még csak nem is a határon túli joggyakorlás arányairól, hanem annak már elvi lehetetlenségéről zajlik. A politikai kérdés tehát az, hogy az állam területén letelepedőket, vagy egy nagyobb közösséget (az etnikailag és kulturálisan összetartozókat) kell-e képviselnie a parlamentnek.

Egy egyetlen állami irányítás alatt lévő közösség esetén a lakosság pusztán fogyasztói tényezőként való beszámításával, szimbolikus politizálás nélkül, tisztán „pragmatikus” lépésekkel minden bizonnyal megtartható lenne egy, az értékalapú helyett érdekalapú közösség is. Történelmileg korábban és most is úgy alakult, hogy szükség van szimbolikus és értékalapú politikára, ennek baloldali felismerése pedig csak a választójog kiterjesztése után történt meg. Ezért hagzik el az a vád is, miszerint a jobboldal kisajátította magának a nemzet fogalmát.

Különbséget kell azonban tenni a nemzetpolitikából való kiszorítás, és az arról való lemondás között. A szocialisták vezetője maga is rámutatott erre a hibára, a baloldal ugyanis – vagy ideológiai okokból, vagy egyszerűen csak az ilyen irányú politizálás jelentőségének fel nem ismerése miatt – átengedte a jobboldalnak a nemzeti jelzőt.

A feszültség tehát a két értelmezés között ezért került felszínre, és most a szocialistáknak komolyan el kell gondolkodniuk azon, hogyan tudnak hitelesen kampányolni a külhoni magyarok mellett - s ez a próbálkozás egyelőre sikertelennek látszik.

Első közlés: Magyar Hírlap