Az elmúlt napokban ismét azt tapasztalhatjuk, hogy elkezdtek gyülekezni hazánk felett az EU-s felhők, újra felerősödött azon kritikák hangja, amelyek hazánk demokratikus berendezkedését féltik, sőt önkényuralmi rendszerről, a demokrácia összeomlásáról szólnak.
Az egyik, Magyarországot támadó uniós politikus Viviane Reding, az Európai Bizottság alelnöke, a jogérvényesülésért, alapvető jogokért és uniós polgárságért felelős biztos, aki már korábban is kritizálta Magyarország kormányát annak állítólagos antidemokratikus törekvései miatt. Mint ismert, Reding nemrég megértően nyilatkozott Írországgal kapcsolatban, amely nem hajlandó kiadni hazánknak a két kisgyermek halálra gázolásáért három év fogházra ítélt Francis Tobint. A biztos azóta ismét lépéseket tett, és egy olyan koncepciót körvonalazott, amely szoros felügyelet alá vonná a tagállamok igazságszolgáltatásait, amelynek a hírek szerint Brüsszelben épp Magyarország miatt látják szükségét.
Szintén támadásba lendült a holland liberális háttérrel rendelkező Neelie Kroes, a bizottság digitális politikáért, így a digitális médiáért is felelős tagja, aki szintén nem először hangoztatja Magyarország demokratikus mivoltával kapcsolatos kétségeit. Kroes néhány napja nyilvános konzultációt kezdeményezett a magyar médiaszabadság kapcsán, vagyis várható, hogy ebben a kérdésben is hallunk még említést önkényuralomról és demokráciahiányról.
A harmadik frontot Guy Verhofstadt, az Európai Parlament flamand liberális képviselője, az európai liberálisok frakcióvezetője nyitotta meg, aki lényegében a Ciprus kapcsán kirobbant válsághoz hasonlította a magyarországi demokrácia ügyét. Verhofstadt a magyar alkotmánymódosítással kapcsolatban sorolta fel félelmeit, és a „demokratikus értékek megóvása” érdekében felvetette, hogy indítsák meg a hetedik cikkely szerinti eljárást,
vagyis Magyarország szavazati jogának felfüggesztését.
A kritikák tehát újra felerősödtek, s várható, hogy a téma a továbbiakban is napirenden marad. Azt láthatjuk azonban, a kérdés a külföldi politikai elitet is megosztja, hiszen a kritikák megjelenésével párhuzamosan akadtak védelmezői is hazánk hírnevének, elég talán Christopher H. Smith, az Amerikai Helsinki Bizottság társelnökének, Jason Kenney, a kanadai bevándorlási miniszternek vagy Ruppert Scholz Németország egykori külügyminiszterének Magyarországgal kapcsolatos nyilatkozatára utalni.
Ennél azonban van gyengébb pontja is a kritikáknak, nevezetesen az, hogy olyan intézmények képviselői szólalnak meg, amelyeknek demokratikus legitimációja finoman szólva is megkérdőjelezhető. Az Európai Unió „demokratikus deficitjének” mára jelentős irodalma van. Ez a kifejezés arra utal, hogy az unióban erősen kétséges az intézményrendszer demokratikus felépítése, a hatalommegosztás rendszere, emellett komoly problémák mutatkoznak a demokratikus legitimációval kapcsolatban is.
Az unió intézményrendszerének egyik legfontosabb sarokköve a bizottság, amely kezdeményező szerepet játszik az uniós jog megalkotásában, illetve ellenőrzi annak betartását. A bizottság azonban inkább az eurobürokraták törekvéseinek terepe, ráadásul a biztosok személye kapcsán a ténylegesen közvetlenül választott Európai Parlament beleszólása a kérdésekbe meglehetősen csekély. Azonban az Európai Parlament is problémákkal küszködik, ugyanis harminc év alatt húsz százalékkal csökkent a képviselő-választások részvételi aránya, ráadásul nem is léteznek igazi európai pártok, s így igazi európai frakciók sem, a választási eredményeket a tagországok pártjainak hazai politikája határozza meg.
Jacques Delors, a bizottság egykori elnöke egy 1989-ben tartott beszédében úgy vélekedett, a közösség számára kulcskérdés, hogy az európaiak „második hazájává” válik–e, illetve megnyeri-e azok érzéseit. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy ez az elmúlt huszonöt évben nem sikerült, az Európai Unió intézményrendszere mögött ugyanis továbbra sem áll ott az „európai társadalom”, ami komoly gondot jelent a demokratikus legitimáció szempontjából. Eközben azt látjuk, hogy a statisztikák szerint a tagállamok jogszabályainak mintegy felét az uniós rendelkezések hatják át, vagyis az erősebb legitimációval rendelkező tagállami parlamentek szuverenitása visszaszorul.
Csak mellékesen jegyzem meg, talán nem véletlen, hogy a közösségi intézmények részéről eddig annak ellenére sem érte hangos ellenzés a rezsicsökkentést, hogy egyes energiaszolgáltatók Brüsszeltől várnak segítséget. Itt ugyanis egy meglehetősen népszerű intézkedésről van szó, amely mellett gyülekeznek az állampolgári aláírások is. Amennyiben az uniós intézmények belépnek a vitába, talán meglesz az esélyük arra, hogy megakadályozzák a kormányt az energiaárak csökkentésében, ez azonban mindenképpen fájdalmas győzelem lenne számukra, hiszen az aláírásgyűjtéssel a kormányoldal éppen az akhilleuszi sarkukon, az állampolgári támogatás kérdésén ütne sebet.
Ha ilyen megvilágításba helyezzük az eseményeket, akkor nemcsak azért válik kérdésessé a kritikák hitelessége, mert tartalmukat tekintve nem alakult ki konszenzus, hanem azért is, mert nem látjuk, milyen alapon von kérdőre bárkit is a demokrácia ügyében egy demokratikus hiányosságokkal küszködő szervezet. Érdemes tehát ezt is figyelembe venni, amikor a következő napokban, hetekben az EP baloldali frakciói, illetve a bizottság ismét támadásba lendül a magyar demokrácia ügyében.
Első közlés: Magyar Hírlap
