Assange, Chapman, Snowden. Wikileaks, kémbotrány, lehallgatási ügy. Az elmúlt években a celebritások „magasságba” röpültek egyes diplomáciai titkok szivárogtatásával, kémkedéssel és hazaárulással vádolt személyek. Amikor egy-egy ügy napvilágra kerül komoly média visszhangot kap, majd amilyen gyorsan jön, el is hal. Azonban az aktuális lehallgatási ügy kapcsán több kérdés is felmerül, amelyeket ritkán teszünk fel.

Assange (forrás: Guardian)

Honnan szivárognak az információk?

Számítógépes tűzfalak és fizikai rendszerek tucatjai védhetnek egy-egy információt, az addig nincs biztonságban, amíg az emberi tényező közrejátszik. A Wikileaks által közzétett diplomáciai levelezések is elégedetlen állami alkalmazottak miatt lettek „közkincsek”. Hogy is történik ez? Akad egy Mancika, alulfizetett titkárnő, aki rendelkezik hozzáféréssel a titkosított belső levelező hálózathoz. Főnöke közeledése vagy éppen annak hiánya miatt, sértett önérzettel elkezd plusz másolatokat készíteni egyes levelekről és aktákról, amikre nagy feliratokkal írják rá: TOP SECRET!

De akadnak még „lelkiismeretes” alkalmazottak, akik mások magánéletébe vagy szövetséges országok belügyeibe hallgatnak, olvasnak bele. Természetesen mindenki a „jó ügy” érdekében emeli fel a hangját az egyre általánosabb adathalászat ellen s nem azért szivárogtatnak, mert pénzt remélnek vagy reméltek az információikért. Hát persze.

Hogy szaporodhattak meg a lékek?

9/11 után komoly kritika érte a az amerikai titkosszolgálatokat. Nem kommunikáltak elég jól, nem figyeltek meg eléggé. A vádakra érkezett első válaszként megalkották a PATRIOT [Uniting and Strengthening America by Providing Appropriate Tools Required to Intercept and Obstruct Terrorism Act of 2001] törvényt ami lehetőséget biztosított a titkosszolgálatoknak arra, hogy az addiginál könnyebben hallgassanak le telefonbeszélgetéseket és olvassanak el elektronikus leveleket. A felhatalmazással megnőttek az elvárások, ami az elektronikus felderítésre szakosodott a Nemzetbiztonsági hivatal [NSA] létszámduzzasztását eredményezte. A bővítési kényszer alapvetően együtt jár az állomány felhígulásával. Talán pont ezen folyamat eredményének lehetünk tanúi az alig harminc éves Snowden esetében is.

Snowden (forrás: Guardian)

Miért „dolgoznak” egymásra a a baráti országok? - romantikus verzió

A nemzetközi szervezett bűnözés és terrorizmus világát éljük. A két, tevékenységét folytató, illegalitásban tevékenykedő kör, pedig helyenként összefonódik. A „terrorizmushoz szükséges” anyagi források gyakran a bűnözői tevékenységekből származnak. Emellett az egyes terrorista sejkek gyakran igénybe veszik a határokon átívelő szervezetek hálózatait. Az ilyen összefüggések átlátása és bűnözői tevékenységek felszámolása miatt lehet szükséges más, gyakran baráti és szövetséges államok területén folytatott hírszerzői tevékenységre. Ez mondjuk nem indokolja az egyes államok politikai és gazdasági prominenseinek lehallgatását.

Miért „dolgoznak” egymásra a baráti országok? - kevésbé romantikus verzió

Röviden: politikai és gazdasági előny megszerzése érdekében. A szövetségek és kétoldalú egyezmények ellenére is rizikós lehet egy-egy tárgyalás két ország között. Az a fél, amelyik előre ismeri a vele szemben leülő partner véleményét, szándékait, határait, mindenképpen előnyből indul és sokkal könnyebben érvényesíti érdekeit. Ez a logika már megmagyarázza a különböző állam és kormányfők, illetve a pozíciók aspiránsainak lehallgatását.

A gazdasági érdekek összetettebb kérdések és bonyolultabb rendszerben működnek. Az utilitarista logika alapján az állam megsegítheti a területén működő, neki adót fizető, adófizetőit foglalkoztató multinacionális cégeket a saját erőforrásaival. Az meg már önmagától értetődő, hogy a nagyvállalatok állami, titkosszolgálati segítséget kapnak, ha maga az állam is tulajdonos. Nézzünk egy-két egyszerű példát. Tegyük fel, hogy a magyar államnak jelentős tulajdonrésze van egy nagy hazai olajtársaságban. Ez az olajtársaság olajfúrót szeretne üzemeltetni Kazahsztánban. Egy bizonyos logika alapján az államnak joga van ahhoz, hogy hírszerző hálózata által információkat juttasson, az egyébként részvénytársaságnak. Olyanokat, mint például: magánbeszélgetései alapján, mennyire hajlik Nazarbajev a nyugati befektetőknek való kedvezésre vagy éppen mennyire nem. Egy kicsit nagyobb léptékben, de ugyanazon a palettán vegyük példának két azonos nagyvállalatot. Ha az amerikai adminisztrációnak fontos, hogy a Boeing megkapjon egy olyan szerződést, ami ezer új munkahelyet hoz létre 10 évre, akkor bizony előfordulhat, hogy lehallgattatják az Airbus alkalmazottjait és irodáit, hogy jobb ajánlatot tudjon adni az amerikai cég.

Hogy tehetik meg mindezt?

A hírszerző és elhárító ügynökségek feladatuk elvégzése közben megszegnek: alapvető emberi jogokat, a saját és célországok törvényeit és nemzetközi egyezményeket. Azért mert ez a feladatuk. Legtöbbször törvényi, olykor viszont csak intézményi felhatalmazást kapnak, mert az a terület, ahol tevékenykednek „szürke zóna”. Erkölcsileg is ingoványos terep lehet és bár közhely, mégis le kell írni: „a cél egy magasabb jó”, államérdek. Természetesen szükség van állami kontrollra. Szükség van fékekre és ellensúlyokra a titkosszolgálatok rendszerében is azért, hogy ne válhassanak politikai tényezőkké, saját országukban.

Bármit is tesznek a titkosszolgálatok, azt nem szabad elfelejtenünk: akkor működnek igazán jól, ha nem tudjuk mit is csinálnak valójában. Általában akkor hallunk a különböző cégekről, amikor hibáznak vagy mulasztanak. Akkor viszont már nagy a baj.

Mi lesz a kémek sorsa?

Ma már ha az NSA jól csinálja, akkor nem kapják el a „kémeit”. Ahogy a rakétákkal gyilkoló robotrepülőket, úgy a nemzetközi lehallgatásokat is kontinensnyi távolságból irányítják már. Egy-egy országban vagy régióban csak egy központot kell felállítaniuk [ha nem teszik meg helyettük a baráti titkosszolgálatok] és egy-két, talán mit sem sejtő technikussal, karbantartatniuk. Azonban az operatív, a fedett munkák és a „fiókban kotorászás”, magával hordozza a lebukás veszélyét. Ha kicsit szabadjára eresztjük a képzeletünket, akkor azt gondolhatjuk, hogy több „kém” veszíti életét munka közben, mint amennyit nyilvánosságra hoznak. Még olyan helyen is, ahol hivatalosan nincs halálbüntetés.

Egy másik módi a nyilvánosság. Mert előfordulhat, hogy ha valaki titkokat lop vagy csak szivárogtat és mégis életben marad. Sőt egyenesen celebritás lesz. Julian Assange volt az elmúlt tíz év talán legtöbbet emlegetett „szivárogtatója”, még ha csak szerkesztette is a Wikileaks anyagait. Bár ezért a tettéért volt kénytelen folyamatosan mozgásban lenni, mégis nemi erőszak vádjával állhatott a svéd nyomozóhatóságok elé. Azóta pedig megírta könyvét és a tervek szerint film készül az életéből. A legújabb kém-celeb Edward Snowden, az NSA volt programozója, aki lelkiismereti kérdések miatt adott közkézre megfigyelésekkel kapcsolatos adatokat. Ugyanakkor az egyik legnagyobb tehetségnek tartott Anna Kushchyenko, Mata Harihoz hasonlóan bájait is bevetette az információszerzéshez és azóta a „túléléshez”. A 31 éves orosz hölgy, egy orosz-amerikai „kémcserét” követően sikeresen vetette meg a lábát az orosz médiában. Divatbemutatókon vonul végig, esti műsort vezet és szinte nemzeti hősként ünneplik. Anna Chapman

Anna Chapman (forrás: Telegraph)

Kinek és miért kellemetlen a lehallgatási botrány?

Ha azt nézzük, hogy mi jut el hozzánk az aktuális kémbotrányból, akkor az Egyesült Államoknak a legkellemetlenebb. Hiszen ők hallgattak le és figyeltek meg mindenkit. Hosszú évek óta gyűjtögették és valószínűleg felhasználták az adatokat. De itt állna meg a történet? Nem. A felszínen tomboló politikai, viharnak tűnő, kommunikáció mögött egy részről békésebb a tenger, más részről fejeknek kell hullania. 

Az eddigi szövetségeseknek, továbbra is szüksége van az Egyesült Államokra. Az együttműködések meg fognak maradni, hiszen eddig is önként adtak át információkat a spanyol, német, angol szolgálatok az amerikaiaknak. Valószínűleg ezután is így lesz. Politikai és gazdasági téren is szüksége van a most hőzöngő és magyarázatot követelő országoknak az USA-ra. Idővel elül majd ez a tornádó, mindenki megunja a lehallgatást vagy lesz más. Ki fog fulladni a konfliktus és minden nemzetközi kapcsolat, az ezt megelőző állapothoz fog visszatérni. Addig is olyan hangulatra lehet számítani, mint amilyen az amerikai-izraeli viszony volt a '80-as, '90-es években, a kétoldalú lehallgatási ügyek napvilágra kerülésének idején.

Ha azt nézzük, hogy kinek kellemetlen valójában a lehallgatási botrány, akkor kicsit közelebb kell szétnéznünk. A tömeges lehallgatások, a politikusoktól és vezető gazdasági szereplőktől való információlopás az az egyes országok kémelhárításának kudarca. Mert ha nem tudtak róla, akkor nem képesek megvédeni az országukat és az állampolgáraikat. Ezen a területen kéne felelősöket keresni inkább.

Hogyan tovább kémvilág?

Az a véleményem, hogy semmi sem fog változni. Az egyes államoknak továbbra is igényük lesz az eddig is gyűjtött politikai és gazdasági információkra. Óvatosabban fognak adatot halászni, illetve remélhetőleg jobban fognak vigyázni saját vezetőikre. Eddig is mindenki próbált lehallgatni mindenkit. Nem csak az USA, mindenki. A továbbiakban talán még nagyobb arányban megjelenik a „titkosszolgálati kiszervezés”. Vannak ugyanis olyan szervezetek, amelyek állami szolgálatoktól felszippantott szakembereket alkalmazva eddig is folytattak „hírszerző” vagy „elhárító” tevékenységet, azon megrendelőik részére, akik fizettek nekik. Az sem elképzelhetetlen, hogy ilyen szervezetek az állami cégek irányítása alatt állnak, hiszen a „jobb ha mi csatornázzuk be a leszerelt hírszerzőket, mintha egy másik állam” elvnek jelen kell lennie a rendszerben.

Mindebből az következik, hogy ha csökkentik is a lebukás veszélyét, minden marad a régiben. Mi, átlagpolgárok is el fogjuk felejteni a mostani botrányt és bátrabban mondjuk ki telefonbeszélgetéseinkben vagy írjuk le e-mailben a következő szavakat: bomba, robbantás, alkaida, miniszterelnök, Obama, alma, barack...