Az összefogás jelentése együttműködés, vagyis társulás a kedvező hatékonyság érdekében, társulás egy közös ügyért. A szövetséget fontolgató ellenzékiek víziója is ez. Bevallottan „szükség van benne reménykedő baloldaliakra, de szükség van a csalódott jobboldaliakra is, vagy az elárvult liberálisokra, a bizakodó, változást akaró zöldekre.” Sokrétű szavazótáborra van tehát szükség, van azonban egy erő, amelyik - már csak bázisát tekintve is - semmiképpen sem kihagyható: az MSZP.
Ki kivel lép elő az árnyékból?
Ez a szervezet viszont nemcsak szavazóinak meghatározó száma miatt kakukktojás: olyan politikai tapasztalattal és hagyományokkal rendelkező erő, amely alighanem egyenlőtlen függőviszonyt lesz képes felállítani az összefogáson belül. Kell ugyanis egy szervezet, mely mögé a választáson az emberek beállhatnak. A tény, hogy egyéni választókerületben jelölt csak párt jelöltje vagy független jelölt lehet, szintén az MSZP szervezeti előnyének kedvez. Az Együtt 2014-ről egyelőre nem tudjuk, milyen szervezeti utat jár be, így csak a jelen helyzetből indulhatunk ki. A tapasztalati és szervezeti előnyből, valamint szavazóbázisból következhet az MSZP irányítási potenciálja, az összefogáson belül egy esetleges alá-fölérendeltségi viszony azonban megkérdőjelezheti a résztvevő erők szándékát: az MSZP-vel társuló szervezetekből könnyen eszköz lehet a szocialisták pozíciójának megerősítéséhez, esetleges hatalomra jutásához.
A Magyar Szocialista Pártnak van egy mindent felülíró presztízsigénye. Ez pedig nem más, minthogy ő legyen a demokraták bajnoka, a demokratikus ellenzék vezető ereje. Az Együtt 2014, Bajnai Gordon, az LMP és a szakszervezetek mind az eszközök tárházát bővítik a szocialisták versenyképességének fokozásához, mintsem politikai rokonsággal vagy közös szellemi gyökerekkel rendelkeznének. A demokratikus értékek baloldali kisajátítása, a demokrata pozíció meghódítása nem a kétharmados kormánytöbbség következtében vált bevetté, önmeghatározó és integráló módszerré. A szocialista kormányzás idején a felerősödő radikális politikával – ahogyan többször a parlamenti ellenzékkel szemben is – már rendszeresen mozgósító jelszóként használták, mint a demokratikus alapértékek védelmében a „szélsőségek, az indulatok, az intolerancia ellen”. A kétharmad és az abból fakadó hatalomgyakorlói potenciál lehetőséget ad a konfliktus olyan szintű kiélezésére, melyben a demokrata jelző alkalmas hívószóvá válik minden ellenzéki érzelmű számára. Ez az a jelszó, mely képes lehet a mély, baloldali morális válságot feloldani azzal, hogy felfokozza a kormánnyal szembeni ellenérzések intenzitását és ez erkölcsi pótlékul szolgál.
Miért van erre szükség? Egyszer már kerültek politikai karanténba a szocialisták, közvetlenül a rendszerváltoztatás után. Most is megtaláltnak vélik a kiutat ebből a válságos morális helyzetből, 90’ óta pedig a politikatörténetben megtettek mindent annak érdekében, hogy újra meghatározó politikai szereplőkké váljanak és azok is maradjanak; lényegében folyamatosan küzd a vezető szerepért a szocialista párt. Természetesen versengő többpártrendszerekben ez nem is meglepő, viszont ami tény, hogy 2006 óta az erkölcsi kérdéseket felülírja a politika. Ebből a számító politikai racionalitást kiemelő aspektusból tekintve a jelenkor eseményei is könnyen beilleszthetők ebbe a képbe.
A ’89-es alkotmányos átalakulás után a meghatározó politikai szerep betöltésének igényével alakították ki a szocialista párt arculatát. 1994-ben csupán az MDF kamikaze-kormányzását kellett kivárni, a köztársaság e korai szakaszában még nem alakultak ki stabil támogató bázisok, így a rendszerváltoztatás kezdeti, de annál negatívabb tapasztalatait és a kádári nosztalgiát meglovagolva kikerültek a pártpolitikai karanténból. 1998-ban mintha maguk is a nosztalgia rabjaivá váltak volna, mintha elhitték volna, hogy nem létezik versenyképes alternatíva, kicsúszott kezükből a hatalom. 2002-re viszont már jól láthatóan tartós erőviszonyok forrtak ki. A jóléti ígéretekkel pedig választást lehetett nyerni, azok betartásával viszont nem lehetett hosszútávon kormányozni. Erre az útra térve azonban felcsavarodott az MSZP a kettős beszéd politikájára. A hatalomszerzés árát nem akarta megfizetni a párt, a hatalom megtartásának igénye felülírta ezt. A másfél-két évnyi Gyurcsány-kormány ideje alatt, egészen 2006-ig nem derült ki, hogy nem igaz, amit a költségvetési helyzetről mondanak, morális válságba süllyedtek a kormánypártok, 2008-ban követte ezt a koalíciós válság. A hatalommegtartása érdekében 2009-ben saját maga ellen kért konstruktív bizalmatlansági indítványt a kormányfő, a választási esélyek megtartásának érdekében, átmentve a kormányt egy volt miniszternek.
Így eljutunk 2010-ig, a választási vereségig, majd 2012-ig, mikor létrejön az Együtt 2014, illetve látszólag lépéskényszerbe került az MSZP.
Vajon valóban partnert, és nemcsak egy ugródeszkát látnak az összefogásban a szocialisták? Az ellenzéket összekötő demokrata-fogalom kapcsán érdemes elgondolkodni azon, hogy valós politikai program az alapja mindennek, vagy szimplán egy kommunikációs panel.
