Bár az elmúlt hetekben a figyelem inkább a felsőoktatás reformja és az az ellen tiltakozó diákok tömege felé fordult, mégsem feledkezhetünk meg az új köznevelési törvényről sem, amelynek változásai 2013 januárjától életbe lépnek.
Az Európai Unió foglalkoztatási irányvonalainak első pontja az ifjúsági munkanélküliségről szól – ez pedig nem véletlen, hiszen az ifjúsági munkanélküliség orvoslása egy átfogó, a gazdaság több szektorát érintő probléma. Azok, akik az iskolarendszerből való kikerülés után nem rendelkeznek a modern piacgazdaságban elvárt kompetenciákkal, nagy valószínűséggel a munkaerőpiacon sem tudnak majd helyt állni, vagyis minél képzetlenebb valaki, annál nagyobb az esélye a munkanélküliségre. Alapvető kritérium, hogy az oktatási intézmények fel tudják készíteni a fiatalokat a későbbi munkaerő-piaci kihívásokra, ennek hiánya ugyanis a gazdaság teljesítőképességének romlásához vezet.
Az itt említett dilemmákat a kormánypárt felismerte, és lépéseket tett egy olyan törvény létrehozása érdekében, amelyben az intézményrendszer működésének minőségét az állam szabályozással és ellenőrzéssel biztosítja. A kormány többször hangsúlyozta, hogy a köz-, illetve felsőoktatás átalakítása nemzetstratégiai érdek, a reformok szükségességét pedig – akár a felsőoktatásról, akár a közoktatásról legyen szó – senki sem vitatta.
A mostanihoz hasonlóan a köznevelés kapcsán is számos vita és tiltakozás bontakozott ki, sőt egyes kormánypárti politikusok is harcba szálltak a radikális változtatások ellen annak ellenére is, hogy annak irányával és értékrendjével egyetértettek. A törvény egyik legvitatottabb pontja az intézmények állami fenntartásba vétele volt – 2013 januárjától az önkormányzatok helyett az erre a célra létrehozott és az Emberi Erőforrások Minisztériumának irányítása alatt álló központi hivatal, a Klebelsberg Kunó Intézményfenntartó Központ kapja meg a szakmai és személyi irányítás jogait –, amivel az iskolafenntartás szétaprózottságát kívánják megoldani. Nehézségeket okozhat a központosított irányítási rendszer, mivel napi szintű, komplex döntések meghozatalához a dilemmákkal tisztában lévő, mérlegelésre képes vezetők kellenek, mégis megnyugtató tény, hogy a százkilencvenhárom tankerület, amelyet létrehoztak, a kritikus szakértők szerint is jó üzemméret.
A törvény több kérdést nyitva hagyott, többek között azt is, hogy a Nyugat-Európában hosszú esztendőkön át végbemenő hasonló reformokat hogyan ültetik át a gyakorlatba néhány hónap alatt. Pokorni Zoltán, a törvénytervezetet többször bíráló fideszes oktatáspolitikus nyilatkozata szerint a cél, hogy a kialakított struktúra „ne bürokratikus intézményrendszer legyen, hanem a szükséges önállóságot megőrizve küszöbölje ki azokat a hibákat, amelyeket a szétaprózott önkormányzatok elkövettek”. Idővel előfordulhat tehát, hogy a működőképes oktatásirányítási rendszert a tankerületi szintű önkormányzatiság biztosítja majd.
Összességében az államosításnak három fő oka volt: az állami garancia, az esélyegyenlőség biztosítása és a nevelő-oktató munka színvonalának emelése. Kétségkívül igaz, hogy a nem megfelelő oktatásnak hatalmas társadalmi költségei vannak, és ez jelen körülmények között nem megengedhető luxus az ország számára. Ha egy ország javítani tudja oktatási rendszerének minőségét, akkor javul gazdasági teljesítménye is, ezért is jelent meg mindenhol az igény az oktatás és a gazdaság közötti szorosabb kapcsolat kiépítésére.
Érdemes megjegyezni, hogy 2008-ban a közoktatási kiadások teljes összegéből az állami támogatás 49,9 százalék volt, vagyis húsz százalékkal kevesebb, mint 2002-ben, amikor ez az arány közelített a hetven százalékhoz. Visszakanyarodva a kilencvenes évek eleje óta folyamatosan fennálló tartós munkanélküliséghez, a legnagyobb mértékű javulás akkor következne be, ha a közoktatási kiadásokban növekedne az állami szerepvállalás – legalább olyan mértékűre, amilyen az a kétezres évek elején volt.
Első megjelenés: Magyar Hírlap
