Néhány hete ismét éleződni látszik a Magyarország és az Európai Unió, illetve annak egyes intézményei, szereplői között zajló vita. A vitában terítékre kerülő számtalan téma, eljárás és szabály fergetege mögött egy átfogóbb, koncepcionális jellegű ellentét is meghúzódik.
Ez a nézeteltérés lényegében az Európai Unió és a tagállamok viszonyát, pontosabban ennek jövőjét illeti. Az egyik oldalon a nemzetállami szuverenitás megtartásáért, a másikon annak lebontásáért és közösségi szintre történő telepítéséért szállnak síkra a felek. E két koncepció azonban nem az Orbán-kormány színre kerülésével kezdte meg olykor igen heves küzdelmét, s ez azt is jelenti, hogy az előbbi is egy európai koncepció, azaz ennek az elképzelésnek is volt és van helye Európában. A közösség föderalizálásával kapcsolatos elképzelések voltaképpen idősebbek, mint maga az integráció, hiszen a világháborúk időszakában számos gondolkodó látta a véres küzdelmekből kivezető utat az Európai Egyesült Államok megteremtésében, egyben a nemzetállamok megszüntetésében (ilyen volt például az olasz kommunista, Altiero Spinelli és az ő víziója). Az EU elődszervezeteinek kialakulásakor azonban ezek az álmok nem valósulhattak meg, ugyanakkor sokak előtt az integráció végcéljaként továbbra is ott lebegett az európai föderáció gondolata.
Ez a gondolat napjainkig fel-felbukkan, azonban a 80-as, 90-es évektől inkább a „nemzetállamok föderációjának” elképzelése nyert teret, amely olyan szövetségi államot jelent, melyben nem olvadnak fel teljesen a nemzetállamok. Persze nagy kérdés, hogy ez miként lehetséges, s az embernek e kifejezés (nemzetállamok föderációja) hallatán leginkább a fából vaskarika jut eszébe. Ezt a kifejezést használta tavaly szeptemberben José Manuel Barroso is, aki a bankunió kapcsán mondott beszédében szólított fel a nemzetállamok szuverenitásának megosztására.
Természetesen a föderáció gondolata mellett is lehet érvelni, hiszen az Európai Unió olyan szakpolitikák megvalósításába is belekezdett, amelyek megfelelő működéséhez vagy előre, vagy hátra, de lépéseket kellene tenni az integrációban (ilyen például a gazdasági és monetáris unió területe).
Az igazi probléma ennek kapcsán az, hogy bár sok lépéstől, például az európai uniós állampolgárság létrejöttétől, vagy éppen a közös valutától azt várták a föderáció hívei, hogy azok majd megteremtik az uniós identitást, ám ez eddig nem jött létre. Kérdés az is, hogy egy ilyen egységes, szükséges mértékben erős identitás létrejöhet–e egyáltalán „elegáns”, békés eszközök segítségével, erre ugyanis kevés példát látunk. Ráadásul Európában ezzel ellentétes mozgások zajlanak, gondoljunk csak a szétváláshoz közel álló Belgiumra, vagy éppen a spanyolországi folyamatokra.
Márpedig, ha hiányzik az erős és egységes identitás, akkor hiányzik az a cement, amely szorosan összetartaná az elképzelt föderáció alkotóelemeit. Például nem sok német állampolgár lelkesedik, amikor görög „európai polgártársaik” megmentésére áldozzák az ő adójukból befolyt összeget. És a ciprusi történések is jól mutatják, hogy az EU válságkezelő lépései ráadásként tovább csökkentik a kohéziót, ilyen környezetben pedig nem csupán a föderáció tűnik hiú ábrándnak, de sokszor a jelenlegi egység is megrendülni látszik. Ezekkel szemben a nemzeti identitás megalapozza, összetartja és legitimálja a nemzetállamokat.
Vannak azonban, és a kezdetektől voltak olyan európai politikusok, akik másként gondolkodnak az integrációról, és másként gondolták megerősíteni azt az Európát, amely a 20. század elején kétségtelenül elvesztette a nemzetközi színtéren korábban betöltött szerepét. Ez az irányzat, Charles de Gaulle szavaival élve, az „európai államok összhangját” kívánta megvalósítani. Az idesorolható politikusok az előbbiekhez hasonlóan hittek az európai nemzetek együvé tartozásában, azonban semmi áron nem kívánják feladni nemzetállamaik szuverenitását. Számos más brit politikus mellett, akinek legfeljebb rémálmaiban jutott eszébe az európai föderáció megvalósítása, ilyen volt a nemrég elhunyt konzervatív miniszterelnök, Margaret Thatcher is.
Az sem új, hogy a nemzetállamok szuverenitására építő politikusokat ellenfeleik szalonképtelennek bélyegzik, Thatcher például egy 1988-ban a College of Europe-on tartott beszédében maga is megjegyezte, hogy amikor arra kérik, adja elő Európáról alkotott nézeteit, a sajtó és ellenlábasai leírásai alapján úgy tűnik, mintha Dzsingisz kánt kérnék fel, hogy beszéljen a békés együttélés erényeiről.
Gyakorlatilag ebben a felfogásbeli szembenállásban helyezhető el a magyar kormány álláspontja is, illetve az azt érő kritikák. Ahhoz, hogy ezt belássuk, elég Orbán Viktor egyik, néhány hete tett megnyilatkozását idéznünk: „Azt egy magyar ember sem fogja elfogadni, hogy Magyarországon zajlik egy vita a parlamentben, és idetelefonálnak Brüsszelből vagy akármelyik városból, hogy állítsam le a törvényalkotást, és halasszuk el a vitát. Ez már a nemzeti szuverenitás kérdése, és amíg én vagyok a miniszterelnök, addig ilyen nem is fog megtörténni.”
Érdemes még ehhez hozzátenni, hogy főként a gazdasági válság megjelenése óta látunk ennél jóval radikálisabb Európai Unióhoz kapcsolódó elképzeléseket is, elég, ha a hazai Jobbik Európa-politikájára gondolunk.
Tehát az Orbán-kormány által képviselt elképzelés is hosszas múltra visszatekintő, bevett és európai koncepció, nem véletlen, hogy a Le Monde című francia napilap a minap éppen De Gaulle-hoz hasonlította hazánk miniszterelnökét.
