Az imént már sokadszorra köszöntött a képernyő túloldaláról Gőgös Zoltán, a szocialista párt országgyűlési képviselője. Hát persze, eszmélek fel, ő volt az, aki Clint Eastwoodot „megszégyenítő” színészi játékkal, stílszerűen, ám annál kevésbé etikusan nyilvánította ki ellenszenvét az egyik parlamenti képviselőtársával szemben. Aztán jött a hidegzuhany: Ez az a Gőgös Zoltán, aki ma a Magyar Szocialista Párt elnök-helyettese!

Forrás: magyarhirlap.hu

Hiszem, hogy a parlament hevült légköre mögött az említett képviselő úr is felelősségteljes, szociális érzelmekkel bíró lény. Igen is el tudom képzelni, hogy egy közgazdasági diplomával, valamint 25 éves politikusi tapasztalattal, volt államtitkárként alkalmas arra, hogy egy párt második embere legyen. A megdöbbenésem a laikus médiafogyasztóé, illetve a sajtóból táplálkozó szavazóé volt: Ma ez a Gőgös Zoltán az MSZP egyik bejáratott arca!

Gőgös Zoltán – tiszteletben tartva eddigi politikai munkáját – nem épp a rétori magasságairól híres. Persze nem kell minden politikusnak Kölcseynek lennie és hexameterekben beszélnie, de az MSZP-s képviselő eddig egyik érdemi kérdésben sem tudott önálló, markáns, az MSZP ideológiai vezérfonalát (?) jól tükröző álláspontot kialakítani. A Jobbik vagy éppen Schiffer András kedvére játszik vele macska-egér játékot, amire ő gyakran igen indulatosan, frusztráltan reagál. Ezzel viszont nem csak a saját, hanem pártja politikai hitelét is rombolja. A laikus néző ezt a Gőgös Zoltánt fogja látni napról napra a médiában, és erre az MSZP-re fog nehézkesen mozgó mammutként gondolni a politikai ragadozók világában.

Ma, amikor tombol a politika perszonalizációja, amikor egy mondhatni periferikus televíziócsatorna napi műsora a pártpolitika egyik elsődleges színterévé válhat -visszaszorítva ezzel a hagyományos arénák, mint például a parlament súlyát- , ott egy professzionális párt nem engedhet meg magának „gőgös zoltánokat”. Jöhetnek a pesszimista nézetek, miszerint a politika súlyosan elmozdul a bulvárosodás irányába, de szerintem itt évszázados vastörvényekről van szó. A nyilvánosság politikája nem a szakértelemről, vagy a szakpolitikai jártasságról szól, hanem a meggyőzés erejéről. Ehhez pedig ékesszólás, vitatechnikai ismeretek, és legfőképpen karizma szükségeltetik. Az elmúlt évszázadokhoz képest csupán annyiban különbözik ez a kor, hogy a meggyőzés és a média közé egy egyenlőségjel került.

Ilyen megfontolások alapján a pártelnök-helyettes, Gőgös Zoltán egy másodvonalbeli politikus: megvannak az ügyei, amelyeknél szakmai ismeretei felvértezik, hogy a nyilvánosság előtt véleményformáló szerepet tölthessen be, azonban összességében nem alkalmas arra, hogy a mai választói keresletnek megfelelően médiapolitikusként viselkedjen. Ehhez ugyanis nincs meg a politikusi virtusa! Sőt mi több, az egész MSZP bennrekedt a saját rendszerváltáskori politikai valóságában. Tóbiás József, vagy éppen Lukács Zoltán szakmai felkészültségében - tökéletes pártpolitikusok lehetnek a parlamenti sorokban -, azonban a média ennél többet kíván. Itt el kell adni magukat, egyedi stílussal, bejáratott szófordulatokkal, szókratészi ravaszsággal. Ma nincs helye a médiában olyan politikusoknak, akik ezen követelményeknek nem felelnek meg.

Az MSZP-hez képest újoncnak számító LMP-ből azonnal két politikust fel lehet sorolni, akik rendre képesek a sajtón keresztül alakítani a politikai vitákat és a napirendet. Schiffer András, vagy éppen Széll Bernadett ugyan gyakran megosztja a szavazói szimpátiát, de nincs olyan politikai ügy, amelyben ne tudnának markánsan kiállni valamilyen álláspont mellett, és ezt átvinni a digitális nyilvánosság keretein belülre. Személyiségüket képesek politikai fegyverténnyé alakítani, ami a szavazók szemében óriási tőkévé kovácsolódik. Az újbaloldaliak már a „modern” politika játékszabályai szerint szocializálódtak, szinte velük született képességük a sajtófelületek hatékony és rutinszerű használata. A sajtóból táplálkozó laikusok elsősorban a karaktereket, és csak másodsorban a kérdéssel kapcsolatos preferenciáikat keresik. Véleményem szerint éppen ettől fogyasztóbarátabb a szocialistáknál az LMP. Tagadhatatlan viszont, hogy mind szervezetileg, mind országos beágyazottságát tekintve az MSZP a relevánsabb párt, és a médiát sem kívánom omnipotens szereplőként feltüntetni. Egy MSZP-LMP csatában nem döntőtényező az újbaloldaliak médiabarátabb politikusi kínálata, azonban ha az MSZP még mindig a váltópártiság álmait dédelgeti, uralnia kell a politikai teret, beleértve a sajtóorgánumokat is. Az ellenzéknek minden egyes nap a következő választásra kéne készülnie, úgy eltöltve a négy évet, mintha permanens kampány lenne, ehhez viszont csak a médiumok nyújtanak valós felületet. Jelen pillanatban azonban a szocialisták ilyen téren evolúciós körökkel vannak lemaradva.

A média kapcsán jön igazán a felszínre a közbeszédben gyakran említett pártok közti generációs törésvonal. Már elmúltak azok az idők, amikor a rendszerváltás dinoszaurusz pártjai a becsontosodott parlamenti frontvonalak mögött kényelmesen hátradőlhettek, és a padsorokból kamatoztathatták a tapasztalataikat. Paradox módon, ma a rutin a legfiatalabbak kezében van: a Jobbik és az LMP meglovagolják a politikacsinálás új hullámait, amivel sokkal szeszélyesebb, reaktívabb politikai légkört teremtenek. A szó szimbolikus értelmében politikai valóságshowt csinálnak, amelyben a „fogyasztói szokások” ismerete őket helyezi reflektorfénybe. Ez most még csak a fiatalabb kohorszban jelent szignifikáns dipolarizálódást, de ennek megváltozása természetesen csak idő kérdése. Az MSZP számára a valóság még zordabb, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a választóik gyorsabban habitualizálódtak ehhez az új politikai térhez, mint ők maguk. Itt már nem csak arról van szó, hogy a digitális kor szülötteivel, vagy éppen a legbizonytalanabbnak számító középkorú lakossággal vesztik el az első számú érintkezési felületet: Lassan a saját törzsszavazóik számára válnak nehezen emészthetővé.

Most nem elég a pártarculat kikozmetikázása, vagy egy megújulás-orientált programtervezet. Ezt az utóbbi évtizedek cserecsapata képtelen kieszközölni, ugyanis az ilyen üzenetek közvetítéséhez nincs meg a hitelességük. A változásnak a gyökerekig kell hatolniuk, mélyre, egészen a „génállományig”. Egy olyan szakmai csapatot kéne rekrutálni, amelynek tagjai mind személyiségükkel, mind pedig kommunikációs képességükkel ki tudnak állni a párt frontjára, így pedig méltók a szavazók szimpátiájára. A médiaközegben ilyen a politikusi emberkép. Ez még mindig nem jelenti azt, hogy a rutinos, de korszerűtlen „kromoszómákat” likvidálni kéne. Egyszerűen a párt belsejébe kéne áthelyezni őket, ahol stratégiai, szakpolitikai munkát végezhetnének, azt, amihez a legjobban értenek. A modern pártok sikere, úgy gondolom, e kettős profil mentén található meg.

Az utóbbi években egyre több alkalommal lehetett Líbia problémáiról hallani. Ezek alapján úgy tűnik, hogy egyre közelebb kerül ahhoz, amit bukott államnak hívunk. Az erre a sorsra jutott országban szinte teljesen megszűnik a központi hatalom, politikai értelemben feldarabolódik, teret adva az anarchikus állapotoknak. Mi lehet az oka, hogy közvetlenül Európa szomszédságában egy ilyen lehetőség felmerülhet?

Kadhafi-korszak

A Kadhafi-korszak áttekintésével érdemes kezdeni, mert a rezsim okozta belföldi kaotikus állapotok, valamint a sikertelen külpolitikai akciók végeredményben megágyaztak annak a több arab országban is végigsöpört felkelésnek, amit arab tavasznak hívunk.

Moammer Kadhafi 1969-től uralkodott Líbiában azt követően, hogy katonai puccsal megszerezte a hatalmat. A Nyugattal nem ápolt jó kapcsolatokat, ezt jól mutatja, hogy több alkalommal is összetűzésbe keveredett az Egyesült Államokkal. Egy ilyen alkalom volt, mikor Kadhafi megpróbálta kiterjeszteni az országa felségvizeit a Szidra-öbölben, amire az USA hadgyakorlattal válaszolt.

Ezt követően a diktátor nyugatellenes terroristákat támogatott, aminek hatására Bengázit és Tripolit bombázta az USA, illetve az ENSZ szankciókat vezetett be az országgal szemben. Ráadásul sokáig nukleáris fegyver kifejlesztésére is törekedtek.

2011-ben az arab tavasz hatására Líbiában is tiltakozás indult a Kadhafi-rezsim ellen, ami polgárháborúvá szélesedett a diktátor és a felkelők között. Az USA, Nagy-Britannia és Franciaország a felkelők oldalán szállt be a háborúba ENSZ-felhatalmazás alapján.

Kadhafit megölték, majd nem sokkal a halála után a felkelők elfoglalták az utolsó várost is, ami a kormányerők kezén volt. A polgárháború befejeződött.

1. Demonstráció Bayda-ban 2011.07.22 Wikipédia

A polgárháborút követő polgárháború

A líbiai polgárháború lezárása és Kadhafi halála mégsem jelentette a térség békéjét és az ellentétek megszűnését, hatalmi vákuum keletkezett. A kaotikussá vált belpolitikai helyzetben számos csoport igyekszik megszerezni a hatalmat, illetve természetesen az olajkincseket. Az iszlamista milíciák különösen nagy gondot okoznak, térnyerésük Európa számára nem jelent semmi jót. 2012 augusztusában egy ilyen milícia megtámadta az amerikai konzulátust Bengáziban, megölve a nagykövetet.

2012-ben megválasztották az ország ideiglenes törvényhozó szervét, az Általános Nemzeti Kongresszust, melynek célja a kormányalkotás és egy új alkotmány elkészítése. Feladatát nem tudta teljesíteni, mivel az iszlamisták és a velük szemben állók harca megbénította a működését. A központi kormány tehát nem elég erős, hogy ellenőrzése alatt tarthassa az egész országot, ezért a fegyveres csapatok szabadon tevékenykedhetnek. A központi kormány a kelet-líbiai kikötővárosban Tobrukban található, de Tripoliban, a fővárosban ellen- kormány alakult vallási radikális vezetéssel. Első intézkedéseik egyike volt a saría bevezetése

Tripolitot 2014 augusztusában elfoglaló, ott kormányt alakító és Nyugat-Líbia jelentős részét uraló iszlamista Líbiai Hajnal a konfliktus egyik fontos résztvevője. Nagy területeket sikerült az ellenőrzése alá vonnia, ami viszont nem jelenti azt, hogy ott elfogadják az uralmukat a helyiek. Felkelést indítottak még szeptemberben, de eddig nem tudták őket kisöpörni Tripoliból.

A nemzetközileg is elismert kormány a Tobruki; melléjük sorakoznak fel a szekuláris és az antiiszlamista erők. Így két nagy blokk kezd kirajzolódni. Ez könnyen vezethet a Szíriaihoz hasonló állapotokhoz, az ország kettészakadása is elképzelhető.

2. Thomas van Linge. Twitter

Az egyébként is kaotikus állapotokat tovább rontja, hogy az Iszlám Állam is megjelent a térségben. 2015-re két várost foglaltak el, legújabb szerzeményük, Szurt, 450 kilométerre van Tripolitól.

Egyiptom nem nézi tétlenül az Iszlám Állam térnyerését, nemzetközi beavatkozást sürget és bombázza az iszlamisták állásait.

Ha megvizsgáljuk a 2011 óta tartó eseményeket, akkor világossá válik, hogy a helyzet folyamatosan romlik, Líbia bukott állammá válhat. Emellett a környék stabilitása is veszélybe került. Az Iszlám Állam egyre nagyobb aktivitással tevékenykedik, mellettük más kisebb iszlamista alakulatok is szervezkednek. Az így kialakult káosz Egyiptomra is nyomást gyakorol, aki igyekszik felvenni a harcot a vallási radikálisokkal szemben, illetve Szaúd-Arábia és az Emírségek is az antiiszlamista erőket támogatják. Azonban Törökország és Katar különféle iszlamista szervezeteket fegyverez fel, ezzel regionális színezetet is adva a konfliktusnak, ami tovább nehezíti a válság megoldását.

Ha hosszú távon nem sikerül kezelni a líbiai konfliktust, illetve tágabb perspektívában az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten egyre nagyobb teret nyert iszlamista csoportok előretörését, akkor Európának is szembe kell néznie a határaihoz egyre közelebbi területeken megjelenő terroristákkal és egy potenciális bukott állammal.

2015. március 17-én előrehozott parlamenti választásokat tartottak Izraelben azt követően, hogy a kormányfő, Benjamin Netanjahu kizárta a koalícióból a vele együtt kormányzó Hatnuah pártot, így a parlament (Kenesszet) múlt év decemberében feloszlatta önmagát. Izraelben tisztán arányos, listás választási rendszer működik. Ennek következményeként a 120 fős Knesszetben, a Magyarországon megszokotthoz képest, sokkal több (legalább 10) párt található, melyek közül az utóbbi időben a többség hasonló méretű. Az alakíthat kormányt, aki megszerzi az abszolút többséget, azaz minimum 61 képviselő támogatását tudhatja magáénak. Azonban Izrael fennállása óta egy párt maximum 56 helyet szerzett a Knesszetben, a kormányzáshoz koalícióra van szükség.

Netanjahu 2009 óta miniszterelnök (korábban 1996-1999 között is az volt) a jobboldali Likud párt élén. Hivatali ideje alatt a létfenntartás költsége nőtt, feszültek az arab, palesztin kisebbségek és a zsidók közötti ellentétek, valamint az utóbbi időben jelentős nemzetközi vitát keltettek a Gaza elleni katonai támadások . Az akciók izraeli életeket is követeltek. Ennek következményeképp Netanjahu népszerűsége csökkent, és lehetségesnek tűnt, hogy a Munkapárt és a Hatnuah fúziójából előállt balközép Cionista Unió sikerrel szerzi meg a legtöbb szavazatot a választáson. A legvalószínűbb alternatíva, a pártrendszer jellegzetességéből adódóan mégis egy újabb Netanjahu-kormány volt, hiszen a Likud koalíciós potenciálja a jobbközép és a vallásos zsidó pártok támogatásával nagyobb, mint a Cionista Uniónak. A baloldali koalíció esélyét az is rontotta, hogy a kezdetben közeledő, arab pártokat tömörítő Közös Lista végül visszavonta támogatását. Az előzetes adatok szerint megvolt az esélye, hogy a baloldal győzzön, de azt is lehetett tudni, hogy az izraeli politika kiszámíthatatlansága miatt ez korán sem biztos.

A választás eredménye nem várt győzelmet hozott a Likudnak, mely 30 helyet tudott szerezni a Knesszetben, ezzel szemben a Cionista Uniónak csak 24 képviselői hely jutott. Így valószínűleg Netanjahu vezetésével alakulhat új kormány, hiszen a potenciális koalíciós partner Likud, Kulanu, A Zsidó Otthon, Shas, Egyesült Tóra Judaizmus (UTJ), és Hazánk Izrael[1] összesen 67 helyet birtokolnak. Sőt, mivel a Likud győzelme ekkora arányú, a szövetséges pártok a leendő kormányban várhatóan kisebb befolyásra tehetnek szert. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Netanjahu egyoldalúan irányítana, hiszen több poszt kérdésében vita bontakozott ki. Ennek kezelésére az új kormány leendő vezetője a miniszterek számát 18-ról 22-re emelné, ám a Hazánk Izrael és a Shas ezt ellenzi. Bár jelenleg úgy tűnik, hogy a kormány megalakul, az izraeli politikában (mint már azt a választási eredmény példáján is láttuk) semmi sem biztos.

Forrás: http://citizen.co.za

Benjamin Netanjahu mindent megtett, hogy megnyerje ezt a választást. Ennek érdekében igen feltűnően használta ki a palesztin-zsidó ellentétet. A kormányfő a kampány előtt még az úgynevezett „két állam megoldást” támogatta, mely egy új palesztin állam létrehozását tervezte az Izrael által elfoglalt, a Jordán nyugati partján fekvő területek egy részén. Közvetlenül a választás előtt viszont már úgy nyilatkozott, hogy amíg ő vezeti az országot nem lesz palesztin állam. Erre válaszul igen kemény bírálatokat kapott a nemzetközi közösségtől, többek között az Egyesült Államok kormányától. Amerika szerepe e témában azért számít kulcskérdésnek, mert egyedül az USA vétózza meg az ENSZ BT-ben az Izraellel szembeni emberi jogok betartásával kapcsolatos beavatkozásokat. E támogatás hiányában a kifogásolt problémák – például a Gázai övezetben uralkodó állapotok – napirendre kerülhetnének az ENSZ-ben. Erre válaszul Netanjahu visszatáncolt, és úgy nyilatkozott: ő szeretné, de jelen körülmények között kivitelezhetetlen a „kétállamos megoldás”. A Likud vezetőjének amerikai kapcsolatai amúgy is felemásak. A republikánusok imádják, a demokraták és az Obama-adminisztráció viszont épp ellenkezőleg. Az utóbbi időszakban nem is igyekezett ezt megváltoztatni, hiszen vállalta a republikánusok által kínált fellépési lehetőséget, és közvetlenül a választások előtt tarthatott beszédet a Kongresszusban. Mindezzel bizonyíthatta a választóknak, hogy vannak barátai Amerikában, és hogy velük karöltve kész keményen fellépni a Közel-Kelet biztonságáért. A palesztin állam-ellenes taktikájával pedig valószínűleg megnyerte a nacionalista szavazók egy részét.

Forrás

Még a választás napjára is a győzelemért dolgozott a veterán politikus. Netanjahu a facebook oldalán figyelmeztette szavazóit, hogy az arabokat busszal viszik a szavazóhelyekre, és hogy a bejegyzés időpontjáig a múlt évi adatokhoz képest háromszor annyi arab ment szavazni (ez délelőtt 11 órakor történt, és az arab választópolgárok 3 helyett 9 százalékát jelentette). A párelnök szerint amerikai nem állami szervezetek (NGO-k) voltak a szállítók, és az arabokat a palesztin vezetés bátorította szavazni. Ezért minden támogatóra nagy a szükség, mert a „jobboldali kormány bajban van”. A lehető legnagyobb mobilizációs hatás elérése érdekében a Likud még SMS-t is küldött választóinak hasonló tartalommal.

Rengeteg politikai munka, tudás és tervezés. Ez kellett ahhoz, hogy Benjamin Netanjahu megnyerje a választást. A megosztás ősi technikáját alkalmazva Netanjahu jól kihasználta helyzetét és tapasztalatait. Sikerült elérnie, hogy az őt támogató oldalra mindig egy kicsit többen kerüljenek. Olyan határozottsággal lépett fel a kampány alatt, amit ellenfelei nem tudtak ilyen meggyőzően utánozni. Viszont kérdéses, hogy a jövőben ezen megosztó döntéseknek milyen következménye lehet. A leendő újraválasztott kormányfő nemhogy feloldotta volna hazája konfliktusait, hanem ellenkezőleg: még jobban feltüzelte őket. Formálisan még nem alakult új kormány Izraelben, de a feladatok egyre sűrűsödnek, az összetűzésekben bővelkedő Közel-keleten. Korántsem biztos, hogy „Izrael” szempontjából előnyös lesz ez a választás. Egy határozott vezetőt kívántak, határozott válaszokkal. Megkapták. Kérdés, hogy ezek a határozott szavak megoldásnak bizonyulnak-e, vagy tartalmukat tekintve üresek, és csak a káoszba vezetnek.

[1] saját fordítás

Felmerült a baloldali, civilek szervezte előválasztás ötlete.

Az előválasztás nem a mindent megoldó dolog. Egy jó miniszterelnök kiválasztására egy előválasztás egy remek megoldás, már csak azért is, mert nagy valószínűséggel olyan lesz a miniszterelnök-jelölt az ellenzéki oldalról – remélhetőleg egységesen, de versenyben eldőlt együttműködésben.

Forrás: nyugatmedia.eu

Az előválasztás az egyik megoldás arra, hogy legitimációt szerezzen az oldal, de én sokkal fontosabbnak tartom, hogy milyen politikai víziót tud magából ez a politikai oldal kiizzadni, amiben többek között én is politizálok. Ugyanazt az összefogás-kényszert a választási rendszer valószínűleg ugyanúgy elő fogja állítani, mert a Fidesznek nem érdeke, hogy hozzányúljon. A választókat nem lehet ilyen folyamatpontokkal traktálni, ezt megmutatta a 2014-es választást megelőző időszak, azaz, hogy érdemtelenek a technikai kérdések. Annál ugyanakkor sokkal nagyobb a magyar társadalom és a magyar gazdaság, az alkotmányos válság, semmint hogy ne lenne a Jobbik és a Fidesz demagógiájával szemben egy érdemi kihívás, hogy milyen jövőt lehet Magyarország polgárainak ígérni.

Erre szerintem van idő és lehet erre személyiséget is felépíteni. Nekünk ebben az Együttként egy dolgunk van: mint tán a legújabb ellenzéki párt, a politikai identitásunkat most kell megerősítenünk és a saját választóink számára világossá tenni, miért érdemes ránk szavazni. Fel kell készülnünk arra, hogy ha olyan helyzetbe kerül az ellenzéki oldal, amely nem érdemes arra, hogy összefogjunk és együttműködjünk, akkor önállóan méretődjünk meg és a választóiunk tudják, hogy miért ránk kéne bízni a szavazatukat és nem az LMP-re vagy az ellenzéki összefogásra.

Másik oldalról: ha meg van olyan helyzet, amiben érdemes beszállni és érdemes megméretődni egyéni jelöltetekkel vagy miniszterelnök-jelölttel, abban nekünk javaslattal kell rendelkezni és akkor viszont el kell fogadni azt a helyzetet, ami előáll. Most ez még korai volna, meg kell erősödnünk, és az Együttnek most az az érdeke, hogy a korrupcióról, a korrupcióellenes küzdelemről, és mellette szókimondó, antipopulista politikáról beszéljen, ami szerintem a mi karakterünk.

Ezen az előválasztáson részt vehet Ön szerint Gyurcsány Ferenc? Felmerült, hogy ne indulhassanak az előválasztáson olyan politikusok, akiknek már volt kormányzati pozíciójuk.

Én azt gondolom, hogy a politikában minden olyan dolog, ami ügyrendi, és már a versenykiírásban személyi kérdéseket vagy netán értékrendi kérdéseket akar eldönteni, az rossz megoldás, mert a politikus nem gyáva, hanem bátor. Tessék akkor megverni Gyurcsány Ferencet, és szerintem Gyurcsány Ferencet meg lehet verni, mint miniszterelnök-jelöltet egy előválasztásban. Ha ő egyáltalán ambicionálja – ebben egyáltalán nem vagyok biztos, ennél reálisabb helyzetértékeléssel bíró embernek ismerem őt.

Ugyanakkor az én demokratikus felfogásommal ellentétes, hogy ilyen szabályokat definiáljunk – mert mégsem a hitleri Németországgal kell diszkontiunitást vállalni. Lehetnek értékrendi viták, lehetnek erkölcsi és megalapozott politikai kritikák a 2010 előtti időszakot illetően. Ebben az Együtt azt vallja, hogy – bár sok érték volt a 2010 előtti időszakban, és nem lehet a 25 évet egy leegyszerűsítő kritikával illetni – nem lehet oda visszatérni, mert sem a választók nem ezt várják, sem pedig a magyar nemzeti érdek nem ezzel azonos. Ha Gyurcsány Ferenc elindul az előválasztáson, akkor meg kell verni, és aki nem képes Gyurcsány Ferencet megverni egy előválasztáson, az nem lesz képes Orbán Viktort sem.

A személyes viszonya milyen Gyurcsány Ferenccel?

A személyes rendezett. Vele négyszemközt szerintem félévente egyszer beszélünk hosszabban. Politizálunk, nyilván. Elmondjuk a saját oldalunk álláspontját és persze alkalomadtán találkozunk tárgyalásokon. A mi barátságunk sosem volt egy összejárós barátság., viszont azt meg sem letagadni nem tudom, sem nem akarom, hogy közöttünk van egy olyan múltbeli dolog, főleg, hogy a kampányfőnöke voltam és együtt dolgoztunk, hogy azt hiszem mind a ketten életünk végéig fogunk tartozni egymásnak emberi értelemben. Annál meg sokkal nagyobb baj van ebben az országban, hogy ezt kidobjuk, azzal együtt, hogy én nyilatkozataimban is kritizálom, ha véletlenül Vona Gáborral együtt nem megy be a Parlamentbe egy kétharmados törvényt leszavazni.

A korrupcióellenes fellépés mennyire Juhász Péter személyének az építése, és mennyire az Együttnek? Mennyire tudják az emberek korrupcióellenes megmozdulásokat az Együtthöz kötni, ha más pártokkal és civilekkel közösen lépnek fel az ügyben?

Jogos a kérdés. Úgy gondolom, ha Juhász Pétert egy politikai párthoz kötik, akkor az Együtthöz. Ugyanakkor nekünk a saját párttagjaink, a saját szavazóink, aktivistáink is azt mondják, hogy ha van értelme együttműködni, akkor nyugodtan működjünk együtt egy jó cél érdekében másokkal. De például a V. kerületben okunk volt nem együtt tüntetni a helyi MSZP-s szervezettel Rogán Antalék ellen, mert ott az MSZP-s képviselők a múltban követtek el olyan hibákat, amivel – mondjuk úgy – egyelőre nem alakítottak ki kellően kritikus, vagy önkritikus viszonyt.

De egy országos tüntetési sorozatban, például Márton Roland székesfehérvári önkormányzati képviselővel – aki az MSZP elnökségi tagja – semmi okunk nem együttműködni, mivel ő egy tisztességes fiatal politikus. Vagy Szegeden miért ne lehetne a Fideszes trafikbotrányok ellen közösen tüntetni? Tehát ebben mi nem az LMP útját szeretnénk járni, hogy keressük mindig azt az egy indokot, ami miatt ellépünk az ilyen ügyektől. Juhász Péter, aki a Milla Egyesületből lett az Együtt meghatározó arca és az egyik fő ügyünknek a szószólója. Ha ő azt tudja mondani, hogy ő DK-sokkal szívesen dolgozik együtt egy tüntetés szervezésében, akkor szerintem azt mindenkinek meg kell érteni, hogy ez nem a Juhász Péter felőrlődését jelenti a magyar belpolitika mocsarában, hanem azt, hogy vannak ügyek, amiben érdemes együttműködni és ezek a közös célok összekötnek.

Forrás: nol.hu

 Megnövekedett a személyes médiamegjelenése, akár ha csak az RTL Híradót nézzük. Mennyire tudják a nézők az ön személyét az Együtthöz kötni, nem hiszik-e, hogy egy politikai elemző beszél?

Egyrészt én úgy akarnék az Együtt elnöke lenni, hogy egy politikai közösséget vezetek, mert nekem nincsenek miniszterelnöki ambícióim. Másrészt vannak dolgok amikben hibáztam és emiatt joggal van kétség egyes értelmiségiekben engem illetően, ugyanakkor vannak dolgok, amikben tudom, hogy nem hibáztam, de annál lojálisabb vagyok akár Bajnai Gordonhoz, akár a korábbi világhoz, amiben együttműködtünk a 2014-es választásokat megelőzően, mintsem hogy én ezt a nyilvánosságban kiteregessem. Nekem egy feladatom van ebben az évben, hogy a személyes imázsomat bemutassam. Mert hogy valójában mit gondolok a világról, arról sosem tudtam beszélni, mert mindig vagy Bajnai Gordon másodbeszélője voltam.

Ezt is valakinek el kell végezni és ez nyilvánvalóan nem segíti azt, hogy rám családos édesanyák és nyugdíjas nagymamák boldog szellemben gondoljanak, mint egy kedves, mosolygós politikusra. Ebben nekem van dolgom, miközben nem hiszek abban, hogy csak mosolygós, kedves politikusnak van sikerre esélye az országban. Ezzel együtt nekem ez feladat és erre a pozíció, amiben vagyok lehetőséget ad, hogy egyrészt névismertséget növeljen, hiszen valószínűleg még nem vagyok annyira ismert. Másrészt segít abban, hogy ezt az egyenes, szókimondó politikát, amit mi képviselünk akár a korrupcióellenes ügyben, akár másban, megjelenítsem. Az Együtt elnökeként, az belül és kívül is vitathatatlan, hogy ma ezt a közösséget én tudom egyben tartani, ugyanakkor egy másodpercig nem fogok ragaszkodni ehhez a székhez, ha azt látom, hogy az Együtt növekedését az gátolja, hogy én valóban nem az az alkat vagyok, aki egy milliós tüntetés élén üvöltve beszédet mond. Ugyanakkor vannak pártvezetői alkatok és én az Együttre mint csapatra tekintek. Juhász Pétertől Pápa Leventén át, Szelényi Zsuzsáig mi mind azért vagyunk itt, mert lehetne más életünk, de nem szeretnénk ilyen országban élni, és ezért politizálni szeretnénk. Ez nagyon sok Együttes politikusra jellemző. Nekem az a feladatom, hogy az, hogy én gondolok valamit a világról és annak van relevanciája, azt egy év alatt egy szélesebb közeggel elhitessem.

Mindennél fontosabb a magyar politikában egy karizmatikus vezető? Karizmatikus vezetőnek vagy szürke eminenciásnak tartja magát?

Elég határozott meggyőződéssel hiszek abban, hogy helyes elképzelésem van egy jobb világról, egy békésebb, gyarapodó Magyarországról. Az elkövetkező éveben mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy egyre többen ismerjék meg azt a szenvedélyt, ami engem a politikában mozgat. Mert végtelenül elszomorít, hogy manapság senkit sem érdekel, hogy a másik ember mit gondol milyen víziója van, holott a politika és a vezetés éppen erről szól.

Nyilvánvalóan nekem van egy racionális énem, ami a gondolkodásom struktúrájából fakad. Nem vagyok egy Barack Obamával vegyes Tony Blair, nem is akarok lenni, mert nem az a karakterű személyiség vagyok. Jó lenne, ha egyszer Magyarországon olyan miniszterelnök és olyan kormányzati vezetők lennének, akiknek megengedtetik, hogy ne legyenek karizmatikusak. Az európai politikában, például ha Angela Merkelt, vagy néhány sikeres skandináv miniszterelnököt megnézünk, nem feltétlenül a karizmával korrelálódik a sikeresség, miközben nem azt mondom, hogy karizmatikus vezetők néha ne lennének sikeresek. De mondjuk Sarkozynek a kudarca, felveti, hogy mire jutott a karizmájával. Azt tudom mondani, hogy a karizma mellé a nagy egó is jár, és a nagy egóval meg nehéz politizálni.

Ma Magyarországon van egy karzima-fétise a politikának, ami egy tünet, ugyanúgy a magyar politika és a nem jobbikos ellenzéki világ válságtünete. A karizmát egy pótlásnak tekintik, mint az ablakot a helyére beragasztó purhabot: ha nem is tudjuk pontosan mi kell oda, akkor bután és a szavazókat lenéző módon követelik sokan: legyen karizmatikus, az mindent megold!

Azt gondolom, hogy a karizma-fétise a baloldali értelmiségnek részben abból fakad, hogy félnek megválaszolni a magyar nemzet előtt álló kihívásokat, amelyekre demokrata választ kell adni. A Jobbik cigányozástól populizmusig húzódó ívében lehet könnyű válaszokat adni, de az azért van, mert gyáva válaszok valójában. Szerintem demokrata, piacgazdaság párti, erősebb és fenntartható jóléti államot akaró,versenyben gondolkodó, az Európai Unió szabályait elfogadó és nem kijátszani akaró válaszokat adni a magyaroknak 2015-ben nem egy egyszerű válasz. Ha valaki majd ezt megválaszolja, annak karizma sem fog kelleni, hogy választást nyerjen

Az interjút készítették: Papp Gergő, Maller Károly

A véleménynyilvánítás szabadsága fontos alapjog, de azért mindennek van határa. Erőszakot alkalmazni egy, a munkáját végző emberen csak azért, mert nem egyezik vele a véleményünk, nagyon nem úri dolog. Milyen világ lenne, ha mindenki kirángatná a sarki CBA csemegepultjából a hentest, amikor olyan csirkemell sonkát szeretne eladni, ami esetleg a vevőnek nem tetszik? Ez az állítás minden esetben megállja a helyét: elítélendő, ha valaki egy műsorvezető elagyabugyálásával fejezi ki, hogy nem ért egyet az adott hírcsatorna szerkesztési elveivel.

Forrás: Hírkút.hu

Április 14-én este minden online hírportál átvette a hírt, miszerint Balatonfüreden bántalmazták a megújult M1 aktuális csatorna egyik műsorvezetőjét, miután megbizonyosodtak róla, hogy a közszolgálati csatorna munkatársáról van szó. A cselekedet megítélésénél szerintem fontos, hogy eszünkbe jusson a fent említett csemegepultos példa. A további felelősségre vonás már a rendészeti és igazságszolgáltatási szervek hatáskörébe tartozik.

Ami miatt nem lehet ennyiben hagyni ezt a témát, az a következő: amikor rátámadtak a műsorvezetőre azt kiabálták, hogy „most hazudj!” Ide jutott az állami hírcsatorna megítélése. A közszolgálati médiának alapvető feladata (lenne) – legyen szó televízió csatornáról, esetleg rádióadóról - a pártatlan tájékoztatás és az egész országot lefedő ingyenes szolgáltatás. Újságírókat és riportereket a nagyvilágban és kishazánkban is az elfogultság miatt szoktak megkergetni, megdobálni és rosszabb esetben megverni. Az értéksemleges hírközlés mindenki számára kincs kellene, hogy legyen. Egy olyan műfaj, ami a fogyasztóra bízza a csatorna által tálalt eseményeket megítélését. Az objektív híradás megengedi, hogy olyan szemüvegen keresztül nézzünk egy tényre, amilyenen szeretnénk. Nem ítélkezik, csak közöl és utána békén hagy.

Forrás:magyarnarancs.hu

A műsorvezető bántalmazása arra világít rá, hogy valami nagyon félrecsúszhatott a közmédiában. Lehet, hogy az emberek, a médiát fogyasztók, akiknek ténylegesen szól a televízió műsora úgy gondolják, hogy nem független a híradás? Esetleg úgy vélik, hogy a közszolgálatiság csorbát szenvedett a március 15-én induló M1 aktuális hírcsatornán? Úgy tűnik, hogy az állami televíziót nézők azt tapasztalják, hogy a hírek tálalása, azok szelekciója nem értéksemleges, a tévé megpróbál befolyásolni, ferdíteni. Az márciusi indulás óta sokszor lehetett hallani, hogy az új M1 nem feltétlenül pontosan idézi a nézettségi adatokat – erről több művészi paródia is született, amik gyorsan bejárták a világhálót és nevetségessé tették, elhiteltelenítették a közmédiát. Sokaknak nem tetszik, hogy a közmédia pártmédiává alakult az elmúlt időben, sem az, hogy az MTVA átalakítására 80 milliárd forintot költ az állam.

Könnyű lenne demagógnak lenni és kiszámolni, hány lélegeztető gépet lehetett volna ebből a pénzből vásárolni vagy, hogy a magyar családok és a keményen dolgozó rezsidémon… de ezt meghagyom a hozzáértőknek. Ami fontos, hogy az ellenzéki média által közröhej tárgyává tett állami televízióval kapcsolatos nemtetszés kifejezésének egy új állomásához érkeztünk: nemcsak elkapcsolnak az emberek az általuk kifogásolt csatornáról, hanem már tettlegességig is fajult az M1 megújulása.