Azt hittem, a mai nap is csak olyan, mint a többi: felkeltem, kávéztam, megmostam a fogamat, aztán leültem tanulni... Hamar kiderült: a mai nap más, a mai nap sorsfordító. A mai napon ugyanis megértettem, hogy az Alaptörvény olyan, mint a szerelem: akkor jön, amikor (már) nem is számítasz rá! És elkap, magával ragad, elakad a lélegzeted, és másra már nem is tudsz gondolni – sajnos a tanulásra sem… A mai napom az Alaptörvény bűvöletében telt.
Na de hogyan is volt az, hogy én már nem is számítottam a szerelemre?
Október első szerdáján, ötödikén, odajárultam a II. Kerületi Önkormányzati Hivatalban található Alaptörvény Asztalához, és lehetőségeim pontos mérlegelése után igényeltem egy saját, névre szóló, dedikált Alaptörvényt. Tisztában voltam vele, hogy ezzel önkéntesen hozzájárulok ahhoz, hogy személyes adataimat kezelje az illetékes állami szerv (értsd: Kubatov Gábor), de itt most többről volt szó. Hogy miről?
Az első (épp az új alkotmányról szóló!) nemzeti konzultációs levél kézhez kapásakor döntöttem úgy, hogy gyűjteni fogom a jelenkor lenyomatait. Nem szeretném, hogy unokáim csak a történelemkönyvekből tanulják, milyen volt a XXI. század elején nemzetileg együttműködni: magam fogom megmutatni nekik. Ennek a „mutatásnak” pedig elengedhetetlen kelléke a dedikált Alaptörvény. Így hát: igényeltem egyet.
Azért volt benne egy kis fricska, pici kihívás a hivataloknak: az utasításokkal ellentétben nem csupa nagy és nyomtatott betűvel töltöttem ki a név- és lakcímrovatot (muhaha)! Na, igen, ezt nem kellett volna… Merthogy nem jött az Alaptörvény. Vártam egy hetet, vártam kettőt – semmi. Vártam egy hónapot és nem bírtam tovább: bementem az Önkormányzati Hivatalba, és rákérdeztem, kérjek-e újat, mert nem jön. „Nem-nem, nem kell aggódni, maximum egy hónap és megérkezik. Ó, hogy letelt? Nem baj, nem kell aggódni, jönni fog, nekünk is megjött.” Hát jó (hmm, szóval hogy más is rendelt, értem. Gondolom az enyémhez hasonló okból – mi másért tette volna?)…
Eltelt két hónap, és csak nem jött az Alaptörvény… (Aztán már nem is gondoltam rá.)
2011. december 9., ez az a nap. Ez az a nap, amikor váratlanul belépett az életembe. Édesapám nagy borítékkal érkezett haza, mondta nekem szól… „Nekem??? Ugye nem megint a Nemzeti Adó- és Vámhivatal???” „Nem.” (mosolyog) Kezembe veszem. Csak nem..? És, de! Magyarország Alaptörvénye. Finom kartonkötésű, a lapjai csillognak, színes ahol kell. Gyönyörű!
Gyorsan megmostam a kezem, nehogy összemocskoljam. Aztán elkezdtem lapozgatni. Tényleg névre szól! És tényleg aláírta Kövér László! (Picit aggaszt, hogy nagyon ugyanolyan a színe Kövér László tolla nyomának meg a körülötte lévő, egyértelműen nyomtatott szövegnek… De szerintem saját-kezűleg írta alá, úgy ígérte.) És… és… és tényleg az áll benne, amiről eddig is szó volt…
„Isten, áldd meg a magyart! …” – kezdődik, s én olvasom…
Végigolvastam. „… Legyen béke, szabadság és egyetértés.”
Szívemből szól, és boldog vagyok. Hogy miért? Mert jó úton haladunk: bár éppenséggel béke(sség) nincs, és a szabadságról is megoszlanak a vélemények – de legalább egyetértés… na, az van.
Méghozzá: kétharmados.
