Megtiszteltetésként ér, hogy egy olyan témáról írhatok, amelyhez amúgy nem értek. Annak, hogy most e sorok mégis olvashatók, az az oka, hogy csakúgy, mint a hazai sajtó bármely orgánumában, a hozzá nem értés nem jelenthet akadályt egy jó kis Paks-vitához.
(Forrás)
A legtöbben a kérdést csak azon a – pártpolitikától sem mentes - prizmán keresztül vizsgálják, szükség van-e az atomerőmű bővítésére vagy sem. Az elején le kell szögeznem: bevallom, nem tudom, kell-e Paks 2. Imádom viszont a Cink/444/HVG/Index tengelyt, ahol három cikk olvasása és négy tanulmány tartalomjegyzékének átfutása után öt bekezdésben semmisítik meg a koncepciót. Érdemes lehet kül- és belpolitikai szempontból vizsgálni a történetet.
Nézzük először a külpolitikát! A magyar–orosz viszony értelmezése a rendszerváltás óta képtelen elhagyni az ideológia dimenziót, ami persze nem meglepő a 20. századot követően. Míg a magyar baloldali pártok és kormányok nyitottsága az orosz partnerek felé eddig is ismert volt – ezt talán egyfajta hagyományként is értelmezhetjük –, addig most nagy újdonságként tálalják az Orbán Viktor vezette Fidesz–KDNP-kabinet moszkvai nyitását. Az energia kérdése nemcsak műszaki, földrajzi vagy gazdasági kérdés, hanem főleg politikai akkor, amikor az Európai Unió nevű gazdasági közösség a nyersanyag és a hagyományos energiahordozók hiányával néz szembe. Így a külpolitikai témájú vizsgálódások rendre a függetlenség aspektusából tekintettek a kérdésre.
Ebből a nézőpontból az Orbán-kormány eddigi politikájából levezethető a döntés. Az ország politikai függetlensége akkor garantálható, ha a működéséhez szükséges nyersanyag és energia tekintetében minél több lábon áll. Ha a politikai működésünk nagyban függ Brüsszeltől, ha a pénzügyi mozgásterünk nagyban függ a nyugati politikai rendszerek működtetőitől, és a belpolitika kitettsége hatalmas a nyugati véleményformálók irányába, akkor tekinthetünk úgy is az orosz–magyar energiapolitikai közeledésre, mint stratégiai döntésre. Mi atomerőművet, olcsó hitelt és kisebb földgázfüggőséget nyerünk az oroszoktól, stabil, Brüsszeltől független stratégiai ágazatot alakítunk ki, az oroszok pedig hosszabb távú partnerséget tartanak fenn az Európai Unión belül, immár nem csak a finnekkel (akik persze ettől még nem lettek a sátán cimborái, csak mi). Magyarán ez egy win-win szituáció lehet nekünk, de az oroszok számára is.
Persze lehet erről ideológiai alapú értetlenkedéseket firkantani, mint a Mol–INA-kérdés kapcsán, de az semmiképpen sem a megértést, mint inkább a kampányolást segíti. Ugyanakkor az Orbán-kormány irányváltását az orosz kérdéssel kapcsolatban nem tudom másnak látni, mint a racionális politizálás jelének. A dolog belpolitikai értelmezése a permanens kampány áldozatává vált. Értelmes beszélgetésről – arról, hogy valóban szükségünk van-e Paksra vagy sem, megtérül-e az új beruházás, s mit jelent ez az egész több évtizedes távon – szó sincs. Azt pedig inkább ne is firtassuk, hogy mi volt a véleményük a baloldali pártvezetőknek Paksról – nem kell messzebbre menni – még a 2010-es kampányban. Sejthetjük, hogy nem féltek ennyire az „orosz gyarmatosítástól", sőt, egyenesen „nemzeti ügynek" gondolták az erőmű bővítését. A baloldal megpróbálja majd a keleti függés kontra nyugati szabadság kontextusban eladni az ügyet, amit megnehezíthet majd, hogy a sajtó nemcsak a kormánypártok esetében emlékszik mindenre, de az ellenzékkel is képes csúnyán elbánni ilyen esetekben. Atomerőművet az LMP kivételével mindenki akart építeni, gazdaságpolitikai és szakmai kérdésekkel pedig nem szokás választásokat nyerni, ahhoz több kell.
A kampány szempontjából érdekes lehet az ügy. Kérdés, hogy az időzítés tudatos volt-e vagy sem, és hogy sikerül-e olyan befogadható és egyszerű karakterrel felruháznia az ellenzéknek a paksi kérdéskört, ami ütőkártyává teheti azt. Kérdés továbbá az is, hogy a sok félig nyitott ellenzéki ügy bővül-e egy újabb, az átlagválasztó számára beláthatatlan dimenzióval, vagy sikerül-e – a bős–nagymarosi vízlépcsőhöz hasonlóan – tömegeket mozgósítani vele a választások előtti három hónapban.
Hirdetés
A legtöbben a kérdést csak azon a – pártpolitikától sem mentes - prizmán keresztül vizsgálják, szükség van-e az atomerőmű bővítésére vagy sem. Az elején le kell szögeznem: bevallom, nem tudom, kell-e Paks 2. Imádom viszont a Cink/444/HVG/Index tengelyt, ahol három cikk olvasása és négy tanulmány tartalomjegyzékének átfutása után öt bekezdésben semmisítik meg a koncepciót. Érdemes lehet kül- és belpolitikai szempontból vizsgálni a történetet.
Nézzük először a külpolitikát! A magyar–orosz viszony értelmezése a rendszerváltás óta képtelen elhagyni az ideológia dimenziót, ami persze nem meglepő a 20. századot követően. Míg a magyar baloldali pártok és kormányok nyitottsága az orosz partnerek felé eddig is ismert volt – ezt talán egyfajta hagyományként is értelmezhetjük –, addig most nagy újdonságként tálalják az Orbán Viktor vezette Fidesz–KDNP-kabinet moszkvai nyitását. Az energia kérdése nemcsak műszaki, földrajzi vagy gazdasági kérdés, hanem főleg politikai akkor, amikor az Európai Unió nevű gazdasági közösség a nyersanyag és a hagyományos energiahordozók hiányával néz szembe. Így a külpolitikai témájú vizsgálódások rendre a függetlenség aspektusából tekintettek a kérdésre.
Ebből a nézőpontból az Orbán-kormány eddigi politikájából levezethető a döntés. Az ország politikai függetlensége akkor garantálható, ha a működéséhez szükséges nyersanyag és energia tekintetében minél több lábon áll. Ha a politikai működésünk nagyban függ Brüsszeltől, ha a pénzügyi mozgásterünk nagyban függ a nyugati politikai rendszerek működtetőitől, és a belpolitika kitettsége hatalmas a nyugati véleményformálók irányába, akkor tekinthetünk úgy is az orosz–magyar energiapolitikai közeledésre, mint stratégiai döntésre. Mi atomerőművet, olcsó hitelt és kisebb földgázfüggőséget nyerünk az oroszoktól, stabil, Brüsszeltől független stratégiai ágazatot alakítunk ki, az oroszok pedig hosszabb távú partnerséget tartanak fenn az Európai Unión belül, immár nem csak a finnekkel (akik persze ettől még nem lettek a sátán cimborái, csak mi). Magyarán ez egy win-win szituáció lehet nekünk, de az oroszok számára is.
Persze lehet erről ideológiai alapú értetlenkedéseket firkantani, mint a Mol–INA-kérdés kapcsán, de az semmiképpen sem a megértést, mint inkább a kampányolást segíti. Ugyanakkor az Orbán-kormány irányváltását az orosz kérdéssel kapcsolatban nem tudom másnak látni, mint a racionális politizálás jelének. A dolog belpolitikai értelmezése a permanens kampány áldozatává vált. Értelmes beszélgetésről – arról, hogy valóban szükségünk van-e Paksra vagy sem, megtérül-e az új beruházás, s mit jelent ez az egész több évtizedes távon – szó sincs. Azt pedig inkább ne is firtassuk, hogy mi volt a véleményük a baloldali pártvezetőknek Paksról – nem kell messzebbre menni – még a 2010-es kampányban. Sejthetjük, hogy nem féltek ennyire az „orosz gyarmatosítástól”, sőt, egyenesen „nemzeti ügynek” gondolták az erőmű bővítését. A baloldal megpróbálja majd a keleti függés kontra nyugati szabadság kontextusban eladni az ügyet, amit megnehezíthet majd, hogy a sajtó nemcsak a kormánypártok esetében emlékszik mindenre, de az ellenzékkel is képes csúnyán elbánni ilyen esetekben. Atomerőművet az LMP kivételével mindenki akart építeni, gazdaságpolitikai és szakmai kérdésekkel pedig nem szokás választásokat nyerni, ahhoz több kell.
A kampány szempontjából érdekes lehet az ügy. Kérdés, hogy az időzítés tudatos volt-e vagy sem, és hogy sikerül-e olyan befogadható és egyszerű karakterrel felruháznia az ellenzéknek a paksi kérdéskört, ami ütőkártyává teheti azt. Kérdés továbbá az is, hogy a sok félig nyitott ellenzéki ügy bővül-e egy újabb, az átlagválasztó számára beláthatatlan dimenzióval, vagy sikerül-e – a bős–nagymarosi vízlépcsőhöz hasonlóan – tömegeket mozgósítani vele a választások előtti három hónapban.
