Többpólusú megosztottság van, ugyanis nemcsak a baloldali pólus vezetőerejének kiléte kérdéses, de a jobboldal sem egységes tömb már, miután a Jobbik – igen biztos támogatottsággal a háta mögött – bejutott a parlamentbe. A kétpólusú pártrendszer egyensúlya a jobboldali kétharmaddal megbomlott, és ez a választás veszteseinek és az új politikai erőknek alkalmat (és egyben feladatot) adott a pozíciók újraértelmezésére, illetve megalapozására.
2010 után a mélyponton lévő MSZP ambíciói nem csökkentek, azóta is a Fidesz legnagyobb vetélytársaként, az egyetlen versenyképes kormánypártjelölt képében próbál tetszelegni. A két új parlamenti párthoz hasonlóan – más-más időpontban és minőségben – negatív öndefinícióba kezdett, azaz úgy határozta meg saját céljait, hogy elmondja, milyen nem lesz. Az LMP és a Jobbik elhatárolódásával és önmegkülönböztetésével nyitott magának teret. Kettős fronton kell helytállniuk a szocialistáknak is, mivel a választók fejében negatív kép él a 2010 előtti baloldali pólusról, ugyanakkor ostorozni kell a jelenlegi kormánypolitikát is. Más-más időpontban, de mindannyian harmadik utat hirdettek meg valamilyen formában. Más-más tartalommal, de a fő üzenet az eddigi három év és az azt megelőző nyolc év kormányzásával szemben, hogy „lehet más a politika egy jobb Magyarországért”.
Az MSZP számára megy a legnehezebben a változás. Törzsszavazói kötődnek a 2010 előtti párthoz, ezzel szemben a párt ambíciói nagyobb belső reformot kívánnának. Megújulási kísérletei – Gyurcsány Ferenc kiválása, a „nyílt és őszinte” politika meghirdetése, az éhségmenet, az erdélyi beszéd és egyéb arculatjavító programok – nem vezettek el egyelőre ahhoz, hogy újra önállóan is versenyképes vezetőpólussá válhasson. A szocialisták nem is a pártreformra, hanem a kormányoldal folyamatos támadására fektetik inkább a hangsúlyt. A 2010-eshez hasonló negatív kampányra törekednek, figyelmen kívül hagyva, hogy a körülmények most mások. A demokratakarakter kiépítése, az alkotmányosság, a szabadság, a szolidaritás vagy az igazságosság fogalmainak túlhangsúlyozása alkotja imázsépítésük szűk eszköztárát. Ez mind csak a kormánypártot érő baloldali vádak pozitív ellenpárja. Ugyanakkor a bevallottan „hétköznapi kisembereket” célzó politikájukba nem illeszkedik bele az elvont értékfogalmak erőltetése. Kevésbé alkalmasak ezek az egyetemes fogalmak arra, hogy saját profilt építsenek rájuk, miközben szakpolitikai kérdésekben rendre –többnyire értékmentes- technikai válaszokkal élnek.
A rezsicsökkentés esete példa arra, hogy azok a fogalmak, amelyek mindennapi életünket közvetlenül hatják át, nagyobb hatással jutnak el a választókig; könnyebben mozgósítanak, mint az állandó, demokráciát temető „farkas kiáltás”. Nem a fontosságát vitatom ezeknek az értékeknek. Ezek túlhangsúlyozásának viszont nincs ezzel arányos eredménye a közvélemény-kutatások szerint. A mindennapi életben ugyanis nem tudatosan vagyunk szabadok vagy demokraták, vagy a Nyugathoz tartozó européerek. Nem gondolunk bele nap mint nap, hogy feltehető-e egyáltalán a kérdés, hogy az Alkotmánybíróság vizsgálhatja-e tartalmilag az alkotmánymódosításokat. Természetesen a „diktatúrakártya” adott volt az ellenzéknek a kétharmados parlamenti többség megszerzését követően, viszont ez a kommunikáció, úgy látszik, nem képes túllépni egy bizonyos hatásfokon. Elkopott a szó varázsa, hiszen ahol zsarnokság van, ott nem kell mindennap erre emlékeztetni az embereket, hiszen „Hol zsarnokság van,/ott zsarnokság van,/nemcsak a puskacsőben,/nemcsak a börtönökben…”
Az MSZP nem a Fidesszel vívja a legnagyobb harcot. Nem talál igazi fogást, és ez jelenti a kihívást, mivel három év után még mindig keresi azt az új utat, amelyen a kiábrándultakat meg tudja találni. Amennyiben 2014-ben megnyerné a választásokat, aligha a „demokrácia őreként” sikerülne ezt megvalósítania.
Első közlés: Magyar Hírlap
