Már-már kezdtek csillapodni bennem a gyászos román-magyar által keltett érzelmi hullámok, amikor belefutottam Fricz Tamás témával kapcsolatos véleményébe, mellyel egyáltalán nem tudtam azonosulni.

Fricz lényegében azért méltatja a meccset közvetítő riportert, mert merte kritizálni a válogatottat és nem létezőként beszélni a magyar futballról. Magam úgy vélem, nem Knézy Jenő a legalkalmasabb, legfelkészültebb és legstílusosabb magyar sportkommentátor, amit itt nem csak azzal támasztanék alá, hogy olykor hadi állapotban áll a játékos-nevekkel.

Knézy stílusával, az általa vallott kommentátori felfogással van bajom. Elcsépelt mondás, hogy a tízmillió szövetségi kapitány országa vagyunk, annyi azonban biztos, hogy a kommentátor annak érezte magát. Mást sem hallhattunk egész meccs alatt, mint, hogy nemzeti válogatottunk tagjainak még a szeme sem áll jól, mindenesetre, aki életében először nézett válogatott meccset, a közvetítő nyomán azt feltételezhette, hogy a magyar válogatott körül csak egyetlen ember ért a futballhoz, Knézy Jenő. A többieket valószínűleg csak összeszedték valahol a Telki tábor és Ferihegy között, fölpakolták egy repülőre és kitették a bukaresti arénában.

Amellett azonban, hogy úgy éreztem, egy tipikus megmondó ember közvetíti az összecsapást, az állandó kesergést alapvetően elvetem, véleményem szerint nem jó az út, ahogy feldolgoztuk a történteket, ami nagyban köszönhető annak, akinek az közvetítésében majd’ 2,5 millióan látták, hallgatták végig a kilencven percet.

Meglátásom szerint bármilyen futballcsapat szereplése egy közös projekt, amelynek a csapat tagjai mellett részesei a szurkolók is. Mi sem mutatta ezt érzékletesebben, mint a tárgyalt meccs előtt és az azt követően feltörő szurkolói érzelmek. Cikkek, bejegyzések és kommentek százezreit olvashattuk, hogy mennyire örülünk, hogy hosszú idő után újra van tétje egy válogatott meccsnek, hogy most győznünk kell, hogy lélekben mind ott vagyunk Bukarestben, s később, hogy egy egész országon esett szégyen. Egy ilyen projekthez azonban nem a futballpályán, hanem a szurkolók körében is sportemberekre van szükség, akik mindent bedobnak, hogy a közös cél teljesüljön, majd együtt, csapatként dolgozzák fel a sikert, vagy kudarcot. Mindez egy ideig meg is valósult, azonban az első csapásnál megjelentek a repedések. Onnantól Knézy Jenőtől csak kritkát lehetett hallani, azt, hogy itt vége mindennek.

Félreértés ne essék, nem kívánom felmenteni a valóban gyenge teljesítményt nyújtó, komoly hibákat vétő legjobbjainkat, nekik is sokkal jobban kellett volna végezniük a feladatukat, de a kiutat nem abban látom, hogy a botlás utáni első szavunk az legyen, hogy a magyar labdarúgás nem létezik. Ezzel kapcsolatban a nemrég visszavonult futball-legenda Sir Alex Ferguson manchesteri publikum előtt elmondott búcsúbeszéde jut eszembe, aki azt hangsúlyozta, hogy a nehéz helyzetekben utóda mellett ugyan úgy kell kiállnia szurkolóknak, ahogy ezt tették vele. Úgy vélem tehát, hogy sem a rejtett, sem a folyton és hangosan szajkózott, legjobbjaink felé irányuló puffogás nem kifizetődő, de legalábbis biztosan nem ez a siker útja. Ilyen helyzetekben inkább összetartásra van szükség (legalább Sir Alexnek higgyünk!).

E Knézy-féle felfogás tőlem alapvetően távol áll, visszatetsző, ha egy vészmadár foglalja el a kommentátorállást, ezért az igencsak keserű meccs legszebb pillanatai számomra azok voltak, amikor megsüketült a mikrofon. Természetesen magam is érzékelem, hogy kisebbségi véleményt fogalmazok meg, amennyiben azonban valaki ilyen kritikus alapállást tesz magáévá, a minimális elvárásom az, hogy mindezt színvonalasan tegye. Az ilyesfajta kritikát csak érzelmi kitörések soraként lehet kezelni, mert sem a szakértelmet, sem a logikát, sem következetességet nem láttam megcsillanni benne (ld. az egyik pillanatban azt követelte, hogy a játékosok támadjanak ki, később, mikor ezzel laikus számára is láthatóan megpróbálkoztak, az volt a bűnük, hogy túlzottan kinyíltak). El lehet és el kell mondani, hogy a válogatott sajnos rossz teljesítményt nyújtott, lehet és kell keresni ennek okait, de a kapkodó, okoskodó, károgás még csak elégséges teljesítménynek sem nevezhető.

A mikrofon előtt összefüggéstelenül sírni bárki tud, azonban úgy vélem, hogy színvonalas közvetítésre is nagy szükségünk van akkor, amikor tízmillióból csak kettőezer-nyolcszáznak adatott meg, hogy a hazánkban legnépszerűbb (!!!) sportág legjobb magyarjainak mérkőzését a helyszínen tekintse meg. Mert jelenleg ők a mi legjobbjaink. Szükséges, hogy belássák, hogy nagyon rosszul szerepeltek és ennél jóval többre van szükség, rosszul látták el azt a feladatot, amely a közös projektből rájuk hárult, sőt ezt megfelelő módon jeleznie is kell a közösség szurkolói felének. Mint többek között Dzsudzsák Balázs mérkőzés utáni szavaiból kitűnik a válogatott tagjai azonban az első pillanattól tisztában is voltak ezzel, teljesítményükért bocsánatot kértek.

Látható azonban, hogy a teljesítményük szinte ellentétesen aránylott az elkötelezettségükkel, amit mutat egyebek mellett néhány kemény belépő a mérkőzés végén, illetve az, hogy a meccs után összezuhantak. Egyébként is. Ki az a játékos, aki ne szeretne kijutni a sportág legnagyobb eseményére. Az elkötelezettség hiányával vádaskodni körülbelül olyan, mintha egy politikusról a választási vereség után azt írnánk, hogy valójában nem is akart győzni.

Végül még egy Fricz írásában található önellentmondásra szeretném felhívni a figyelmet. A szerző ugyanis felháborodik azon, hogy túl sokat foglalkozik a média a magyar focival, míg más, sikeres sportágakkal jóval kevesebbet. Érdekes. Mi is az ő írásának témája? Másrészt ismét szeretném felhívni a figyelmet arra a kétségbevonhatatlan tényre, hogy a hazánkban legnépszerűbb sportágról van szó, amit jól mutat, hogy még ma is téma a román-magyar.

Tisztában vagyok azzal, hogy a véleményemet nagyon kevesen fogják osztani, hogy jobb, ha nem olvasok bele a kommentekbe, de remélem, lesznek olyanok is, akik megfontolják gondolataimat.