Nyolc-kilenc hónappal az országgyűlési választások előtt már majdnem tizenötezer külhoni magyar állampolgár kérte felvételét a névjegyzékbe. Miért is fontos ez?
Sokan teszik fel a kérdést, miért nem tekinthető jogos elvárásnak, hogy csak az szavazhasson az ország vezetőiről és így a jövőjéről, aki itt él, és itt is fizet adót? Ez egy elég egyszerű materiális megközelítés, amelynek létjogosultságát nem csak az a példa kérdőjelezi meg, hogy az unió huszonnyolc tagállamából huszonötben létezik ez az intézmény, hanem Magyarország speciális történelmi helyzete is.
A trianoni döntés elhibázottsága ma már nem kérdés, a nézetkülönbségek a helyzetre adandó válaszban találhatók, és a határontúliak szavazati jogának kérdése is leginkább ebben a dimenzióban értelmezhető.
A rendszerváltás előtti évtizedekben a téma nem lehetett jelen a közéletben, de a rendszerváltás után aztán természetesen megjelent, és sajnos be is ragadt a pártpolitikai viták közé. A baloldali és a liberális politikai pártok nem tartották fontosnak, sőt, a jobboldali politikai erők pedig „vérmérséklettől” függő válaszokat adtak a kérdésre.
Ha csak a számokat nézzük: elemzők szerint körülbelül kétszázezer külhoni szavazatra lehet majd számítani a jövő évi választásokon, ami két-három mandátumot jelenthet a következő Országgyűlésben. Fontos újra megjegyezni, hogy az Európai Unió országainak többségében, huszonnyolc állam közül huszonötben(!) biztosítják a külhoni állampolgárok szavazati jogát. A kimaradó három ország, Írország, Málta és Ciprus pedig azért nem él ezzel a lehetőséggel, mert olyan speciális körülmények lépnek fel, mint például az írek esete, ahol sokkal többen élnek az ország határain túl, mint azokon belül. Vagyis az új választási rendszer ebben a tekintetben az európai uniós normáknak megfelel, és a tagállamok többségének gyakorlatát követi.
Felvetődik még az önrendelkezés kérdése is, vagyis hogy egyes vélemények szerint „egy valódi köztársaságban az emberek közösen hozhatják meg a saját életükről szóló döntéseket, és nem kívülről diktálják nekik”. Ezen vélekedés alapján kapásból nem nevezhetjük „valódi köztársaságnak” – akármit is jelentsen ez – az Európai Unió tagállamainak döntő többségét, amelyek jelentős hányada egyébként is alkotmányos monarchia.
Ehhez jön hozzá, hogy a határon túli szavazóknak sok esetben úgy kellene leadniuk a voksukat, hogy az rendkívüli kockázattal jár, nem beszélve arról, hogy a rizikóért cserébe mindössze közvetett előnyre tehetnek szert – ha nem soroljuk ide a szimbolikus kérdéseket.
Miért kulcsfontosságú mégis, hogy a határon túli magyarok nem csak állampolgárságot, hanem szavazati jogot is kaptak? Azért, mert így a pártok, ha szavazatokat akarnak szerezni, és meg akarják mutatni, hogy nekik elsődleges a magyarság és az összetartozás kérdése, akkor rákényszerülnek, hogy szavakban és tettekben segítsék az elszakított területeken, a más országokban élő magyar közösségeket, azaz hogy végső soron kampányt folytassanak értük.
Ennek az érdekérvényesítésnek már a törvény megalkotása utáni első választási kampányban is érezni a hatását; Mesterházy Attila Kolozsvárra látogat, az Együtt 2014 arról beszél, hogy a mindenkori magyar kormány egyforma felelősséget visel az anyaországtól elszakított területeken élőkért, a Lehet Más a Politika választmányi ülést tart, és választási ciklusokon átívelő problémáról értekezik. Mindemellett pedig sorra veszik fel a kapcsolatot a különböző határon túli szervezetekkel, hogy a programokról egyeztessenek.
Az érzelmi sérülések enyhítése, a nemzeti kultúra fejlesztése, az állampolgárok számának növelése és ezzel a nemzeti érdekérvényesítés, a magyarság lobbierejének megerősítése nem elhanyagolható cél egy ország történetében. Az, hogy kinek mennyire kell meghasonulnia saját magával, az már csak hab a tortán. De meg kell, és majd idővel, ha véget ér a választások körüli mizéria, akkor világos lesz, hogy több ez, mint a „magyar belpolitikai ellentétek határon túlra való exportálása”.
Első közlés: Magyar Hírlap
