Élménybeszámoló a Sirály el -és visszafoglalásáról

Lehet vitatkozni azzal, hogy a Sirály működése az utóbbi hónapokban, illetve az azt megelőző években mennyire működött jogilag tisztán – a 2006 és 2011 közötti öt év, illetve a hely utóbbi hónapokban való revitalizációja biztosan különválasztandó, még abban az esetben is, hogy a helyet „üzemeltető” csapat, legalábbis a tegnapi híreket-nyilatkozatokat, és az esti demonstratív bulivá alakult helyvédés alatt a három szinten éppen ücsörögve, vagy álldogálva beszélgető vendégsereget látva a központi mag többségében ugyanaz maradt.

Az első öt éves korszakra e helyen nem akarnék túl sok karaktert pazarolni – aki e korszak alatt járt ott, viszonylag gyorsan átérezhette a hely hangulatát. Akik nem, azoknak egy gyors ismertető: versek, novellák és más írások fölött tűnődő fiatal (időnként wannabe-) értelmiségiek, válogatott könyveket-plakátokat-zenéket felvonultató antikvárium, gyakran a zsidó kultúrkörhöz kapcsolódó színházi előadások és kulturális események, vasárnaponként pedig pókerszalonná változó emeleti szint. Egy stabil, állandó törzsközönség jellemezte leginkább a kávézót, akik nap mint nap tértek be akár csak pár percre, bedobni egy kávét, legurítani egy kisfröccsöt, szót váltani a többi taggal, vagy csak beleszippantani a levegőbe.

A kultúrplacc 2011 őszi bezárásával a korábbi hangulat és a törzsvendégek szertefoszlottak, az oda látogató közönség más, közeli VI.-VII. kerületi helyekre vándorolt át, viszont nemigen lehetett hasonló nívójú, és koncepciójú „fiatal burzsujértelmiségi” kávézót találni a közelben. Az utóbbi hónapok diákmegmozdulásaival egy időben újjáéledni látszott a Sirály – ekkor már viszont működési feltételeit tekintve sokkal bizonytalanabb módon. A hely egy hátsó bejárat felől megközelítve, részben az utcai- és székházfoglalós akciókban résztvevő egyetemista aktivisták részvételével kezdett működni újból - hetekig csak szóbeszéd útján lehetett tudni egy-egy részletet, hogy mikor is van nyitva, és mik az aktuális programok. Ezzel egyidőben vált az „öreg fideszes alkalmazottakat páni félelemben tartó, agresszíven törő-zúzó Bajnai-bérenc” aktivisták egyik fő bázisává is. Félreértés ne essék, mindezzel nem akarok a „demokratikus államrend ellen szerveződő anarchista akciók” jelzőre ráerősíteni (ezúton is köszönjük, hogy a KDNP kommunista bűnökkel foglalkozó munkacsoportja közleményével beemelte a közbeszédbe e meghatározást) – maradjunk meg a lehető legegyszerűbb értelmezési keretnél, ami számos helyen, számos alkalommal elhangzott már: az emlegetett aktivista fiatalság egyre határozottabban igyekszik fellépni az akciók által a szerintük fontosnak, problematikusnak ítélt ügyekben.

A jelen hétvégi eset talán erre nem jó példa, hiszen mégis hogy kapcsolható konkrétan egy belvárosi kávézó második bezáratásának terve a felsőoktatási átalakításokhoz, az alaptörvény ki-tudja-hanyadik módosításához, és más kritizált belpolitikai eseményekhez, viszont a megjelenteknek mégis egy újabb fellépési lehetőséget, illetve kollektív élményt szolgáltatott.

Tekintsünk el annak a véleményezésétől, hogy a fővárosi önkormányzat milyen konkrét jogcímen, illetve mennyire jogosan küldte a biztonsági embereket a Sirályba, elérte hogy (legalábbis általam) soha nem látott-érzett hangulatú este alakuljon ki, ahol a tüntetésekről az idősebb korosztály által oly sokat hiányolt fiatalság bulizta ki magát. Spontán ismerkedések, a hely régi-jelenlegi törzsvendégei, a 70-es 80-as 90-es és napjaink kultikus dalai váltakozva a legtrógerebb slágerekkel. Az eddigi ismereteink szerint homályos megbízással rendelkező „szakikat” kiküldő önkormányzat elérte hogy az utcán vonuló fiatalságnak egy emlegetni való estét-hétvégét kínáljon, amikor is konkrétabb cél nélkül, a hírek által felheccelve részt vegyen egy igazi, közösségi helyvédéssel egybekötött belvárosi underground ivászaton – a Sirálynak, és a Negyed6Negyed7 fesztiválnak talán nem is kellet jobb reklám a jövő héten kezdődő programokhoz (bár hogy a hely tovább működhet-e, és vajon így mi lesz a fesztivál oda tervezett programjaival, az még bizonytalan). 

És a legszebb az volt az egészben, amikor estére átváltozva nem marcona verőlegények állták el a ki-be járkálók és a sajtó útját, hanem bármely átlagos belvárosi szórakozóhelyen látható kapuőrök mellett haladt el az ember. Hétfőig biztosan marad az eddig kialakult patthelyzet, bejárat a Sirály melletti kapu felől a hátsó ajtón.

Szájer József és Gulyás Gergely Washingtonban kényszerült újra felvilágosítani a nemzetközi bírálókat, hogy Magyarország erős demokrácia, különösen a 2010-es kormányváltás óta. A meghallgatáson újra kiderült, hogy a hazánk elleni nemzetközi hadjárat érvei és okai minimum sántítanak, nem állják meg a helyüket, félretájékoztatáson és csúsztatásokon alapulnak.

Forrás: origo.hu

A meghallgatást vezető amerikai szenátor gratulált Szájernek az elmondottakhoz, és megköszönte az együttműködést. Arcán látszott, hogy számtalan új információval gazdagodott, és meglepte a Fidesz küldötteinek felkészültsége, elismerve, hogy amikor konkrétumokra terelődik a szó, akkor már nem lehet fogást találni a kormányzaton. És ez a lényeg; a sajtószabadság megszűnése, a fékek és ellensúlyok rendszerének felborítása, a jogállam megszűnése, rasszizmus és antiszemitizmus, mind-mind csak általános lózung, jól hangzik egy szónok szájából, mert tüntetni mi más ellen lehet igazából, mint ezek ellen.

Az azonban, hogy egy demokráciában ez a legfőbb kampánytéma, csak a mondanivaló és a kompetencia teljes hiányát jelenti. Mégis mit mondana Bajnai Gordon a gazdasági helyzetről? Újra felajánlaná feltétel nélküli alázatát az IMF-nek, mint 2009-ben, eladósítva az országot? A diktatúrázás nevetséges konkrétumok nélkül.

A mondanivaló nélküli diktatúrázás csak frusztrációt és agressziót szül. A tolerancia jegyében naponta megkapjuk – politológusok és újságírók szájából is akár –, hogy a békemenet résztvevői birkák, politikai öntudat nélküli bólogató jánosok. Ha pedig bármelyik ellenzéki oldal internetes felületén az ember megkérdőjelezi az ottani többségi véleményt, azonnal „Fidesz-bérencnek” vagy „trollnak” titulálják, szerencsés esetben pedig csak letiltják onnan. Elvitatják a velük nem egyező vélemények létjogosultságát, mert ugye, aki nem ért egyet a „demokratákkal”, az nem is demokrata.

Tény viszont, hogy az antiszemitizmus és a rasszizmus újkori virágzásnak kezdete a második Gyurcsány-kormány és a Bajnai-kabinet áldásos tevékenységének tudható be. A Tárki adatai szerint 2006 áprilisában, a választások előtt a MIÉP–Jobbik két százalékon állt. Számításba kell vennünk, hogy a válság – elsősorban a szegénység növekedése, a munkahelyek megszűnésétől való félelem – lehetőséget ad a szélsőséges pártok előtérbe kerülésére, mégis hatalmas a különbség a 2010-es választásokhoz képest. Ekkor a párt 47 képviselői mandátummal, több mint tizenkét százalékos támogatottsággal került be a törvényhozásba.

Ha pedig jobban megvizsgáljuk a választási térképeket, megfigyelhetjük: a Jobbik azokon a területeken a legerősebb, ahol a szocialisták, vagyis erős a közös halmaz a két párt szavazóbázisában. Ezzel a problémával a Fidesz küzd, Európa egyetlen roma európai parlamenti képviselőjével és a magyar uniós elnökség idején elfogadott európai romastratégiával. Orbán Viktor miniszterelnök kiállása is egyértelmű: „Ameddig én ezen a helyen állok, Magyarországon senkit sem érhet semmilyen bántódás hite, meggyőződése vagy származása miatt. Szeretném világossá tenni: (…) mi, magyarok megvédjük zsidó honfitársainkat.”

De a sajtószabadság kérdésében sem állnak sokkal erősebb lábakon az ellenzéki hangok, és ebben a témában csak külföldön van keresnivalójuk, ugyanis csak az hiheti, hogy Magyarországon nincs sajtószabadság, aki nem itt él. Aki emlékszik a Nap-kelte bármelyik adására, pontosan tudja, mit jelent a közszolgálatiság és sajtószabadság a „demokratáknak”. Kilóg a lóláb, amikor a „független” nemzetközi szervezetek ölelésre emelt karjába rohan a sajtószabadság védelmében az a hazai „független” értelmiségi kör, amely olyan csöndben lapított, amikor lovas rendőrök taposták az ellenzéket az Astoriánál, amikor a kormánypárt politikusai újságírókat lökdöstek a parlament folyosóin. Érdemes megnézni tehát az említett videót Szájer József washingtoni beszédéről, mert láthatjuk, hogy egy amerikai szenátor pontosan annyit tud mondani a konkrétumokról, a sajtószabadság megszűnéséről, a fékek és ellensúlyok rendszerének felborításáról, a jogállam megszűnéséről, a rasszizmus és antiszemitizmus, azaz a szélsőségek terjedéséről, mint bármelyik hazai „demokrata” vitapartnerünk: semmit!

Első közlés: Magyar Hírlap

A nemzeti ünnepek eredetileg olyan kitüntetett alkalmak, amelyek nemzeti összetartozásunkat hivatottak megerősíteni. Jó érzéseket erősítenek meg bennünk, jóleső azonosságtudatot idéznek fel, hogy itthon, a „mieink” között vagyunk, megemlékezünk arról, ami összeköt bennünket: a közös történelemről.

Ma már ezek a napok a pártpolitika, a történelmi belemagyarázások és félreértelmezések, a mozgósítások és számháborúk áldozataivá váltak. Az ünnepi háborúskodás eredménye pedig pontosan az ellenkezője annak, amit valójában jelentenének ezek az alkalmak. Ünnepi stílusszótárunkat a „közös”, „békés”, „emelkedett” jelzők kellene, hogy díszítsék, ehelyett a „megosztott”, „rivalizáló”, „feszült” fogalmak azok, amelyek leírják ezeket az eseményeket.

A pártokra szabdalt megemlékezések a puskaporszagú beszédekkel olyan érzetet keltenek, mintha Szent István, Kossuth Lajos vagy Nagy Imre mindannyian csak egy-egy felhasználható név lennének a számító politikai beszédek eszköztárában. Előfordul ugyanis, hogy a nemzeti ünnepekhez kapcsolódó történelmi események és azok tanulságának kisajátítása zajlik egy-egy „megemlékezésen”. Hamar azon találjuk magunkat, hogy történelmietlen kérdéseket tesznek fel nekünk: mit gondolnának most a márciusi ifjak, mit szólna Petőfi vagy Deák, ha látná? A válasz kimondva, kimondatlanul is benne van a kérdésben: természetesen ugyanazt, mint a kérdést feltevő politikus.

A politikai beszédek természetes eleme a történelem aktualizálása - nem is azok üzenetét, illetve kifejtésük fontosságát firtatom. A politikai szándék direkt és látványos módon történő ráhúzása az ünnepekre viszont abszolút eltéveszti a kívánatos retorikai stílust. Erre példa, hogy a DK március 15-re hirdette meg a demokratikus ellenállás kezdőnapját. Ez a nap a „demokratáké”, így lesznek a másik oldalon a nem demokraták, ez ilyen egyszerű. Nem az egyetlen példa arra, hogy az effajta ünnep stílusa harcias és megosztó. Az „ünnepi” szavak nem arra irányulnak, ami összeköt bennünket, a szónoki mondatokat inkább fegyverként használják fel. Ahogyan Lasswell mondaná, ilyenkor a szavak olyanok, mint a „lövedék” és a „pajzs”. Támadják a kormányoldalt, és védik sajátjukat. Az ünnepek alkalmával is a pártos versenyszellem dominál, így a pártok célja nyilván a szimpatizánsok megerősítése az ellentétek intenzitásának fokozásával. Ebben a minden korábbinál jobban kiéleződő politikai-ideológiai szembenállásban talán már nem is elképzelhető, hogy az egymás mellett létező, de eltérő világnézetek egy napig elhalványítsák az aktuális ellentéteket. Külön táborokról van szó, külön világgal, amelyek olykor nem képesek a múltat sem a jelen érdekbefolyása nélkül felidézni.

Ennek eredménye, hogy a nemzeti ünnepnapok egyszerű szabadnapok maradnak a pártok által kevésbé motiváltak számára. A politikamentes családi programok adnak menedéket mind a munka hétköznapi világa, mind a harci dobpergéssel mozgósító pártrendezvények elől. Ezeknél a nagyszámban lévő embereknél éppen az ellenkezőjét érik el a pártok; azoknál, akik számára az ünnep közösségi élmény, legyen ennek kerete családi, városi, nemzeti, nem pedig különbségeket kiélező politikai mozgalom.

Első közlés: Magyar Hírlap 

Nem, nem csak magyar probléma. Globális probléma – sőt, a globalizációhoz tartozó folyamat az elvándorlás, a népességmozgás. A TÁRKI kutatásai szerint közel félmillió magyar él külföldön. De ez a létszám valóban ennyi? Fél millió magyar állampolgárnak van biztos, stabilan jövedelmező állása világ – illetve Európa-szerte? A létszámok jóval heterogénebb megközelítést kívánnak maguk után, boncolgassuk hát.


Bajnai Gordon frissen indított Twitter profiljának egyik első bejegyzése

Okok, okozatok

Miért mennénk el? Nos, általában az ok ugyanaz, legalábbis akárhogy kerüljük meg a témát, mindig a „jobb élet reménye” készteti elmozdulásra az embert – és ugye a remény hal meg utoljára. Ezt a szikrát kiválthatja akár a politikához fűződő viszony - ergo a vergődő magyar gazdaság miatt betelt a pohár - túl sok a munka, kevesebb spagetti kerül az asztalra. Végül, de nem utolsó sorban a mindennapjaink főszereplői, a családunk, párunk – vagy a nyughatatlan kalandvágyunk küld minket külföldre.
Az EUROSTAT statisztikái szerint 2011-ben, tizennyolc európai országban 121 ezer magyar állampolgárt regisztráltak, de a tizennyolcból hiányzik Nagy-Britannia, Ausztria és Franciaország – ahol becslések szerint majdnem 100 ezer magyar él. Mindehhez még nem számoltuk hozzá az ösztöndíjasokat, az ingázókat, a be nem jelentett munkavállalókat (a feketemunkás kifejezés olyan negatív), és a szezonális alkalmazottakat. A másik oldalon állnak a magyar földre érkezők, akik Magyarországon remélnek jobb életet.

Érdekes, hogy a számok szerint a szakképzettekre nagyobb az igény, mint az értelmiségiekre. A statisztikák azt mutatják, hogy a előbbiekre 40%-ban, utóbbiakra pedig csak 21%-ban szomjaznak a külföldi munkaadók. Viszont az ifjúság kisebb-nagyobb része úgy gondolja - ha törik, ha szakad, elhagyja az országot, kint sokkal megbecsültebbé válik három magyar diplomával. Ergo a kivándorlást, mint jelenséget nehéz racionálisan megítélni – a nagy hányad dacból és büszkeségből indul el itthonról.


Jöttünk, láttunk, hazajönnénk

A legfontosabb,hogy mindig pozitívak maradjunk – ez pont megcáfolja a magyarokról alkotott, levakarhatatlan „pesszimista” sztereotípiát. Mégis a legtöbb migránsban felébred előbb-utóbb a hazatérés gondolata. A kivilágított Budai vár, a multikulti VII. kerület, a pacalpörkölt. A honvágy szintén egy heterogén attitűd, ugyanis nem mindegy, hogy a delikvensek külfülföldön születtek, huszonéves korukban tanulni mentek ki, vagy még később, már felnőtt fejjel indultak munkát vállalni. A megkérdezettek véleménye is ezt a sokszínűséget tükrözi – mindazok, akik Magyarországon születtek, és több év után döntöttek úgy, hogy hazatérnek, a magyar légkört hiányolták. Rövid és meggyőző beszámolókat olvashatunk a GyereHaza program honlapján – a megkérdezettek is a már említett budapesti panorámát, a családjukat, barátaikat hiányolták - itthon szerettek magyarok lenni. Akik gyerekként élhettek külföldön, nekik a hazatérés jóval nehezebb volt, mind a beilleszkedés, mind pedig az, hogy nem tudtak rögtön azonosulni a magyar valósággal.

Egyértelműen ki lehet jelenteni azt, hogy akik más országokban kipróbálhatták magukat szakterületükön, itthon a nyelvtudás mellett a szakmai tudást hasznosítva nagy előnyre tehetnek szert, de mindehhez a kitartás elengedhetetlen.  Külföldön boldogulni nem könnyebb – sőt, jóval több hegyet kell megmászni ahhoz, hogy elégedetten dőlhessünk hátra. Ha dacból dönt valaki az utazás mellett, könnyen kitolhat saját magával, merjünk inkább nagyot álmodni, merjünk kreatívak lenni – magyar módra. Ezeket nem feltétlen külföldről hozza az ember.

A beszéd elő kívánja készíteni az „új” korszak megteremtésének feltételeit. A feltételekből azonban láthatóan kiderül, hogy ez nem valami „új”, hanem sokkal inkább a régi visszahozatalára törekszik. A régi visszahozatalához azonban szükséges lenne a megbélyegzések felszámolása és a 2002-2010-ig tartó MSZP kormányzás hatékonyságának bizonyítása.

 Forrás: mandiner.hu

Mesterházy beszédében többek között ez utóbbiakra kerül sor, mely igazolja azt, hogy itt a régi visszaállítása van tervbe véve.

„Mindenki” MSZP-je

Az MSZP-től eddig az volt megszokott, hogy a nyugdíjasok körében kampányolt - ami elég is volt sok esetben, de mára ez kevésnek bizonyul egy választási győzelemhez. A beszéd gyakorlatilag minden csoportot meg kíván szólítani a fiataltól az idősig, hallgatótól a vállalkozón keresztül a nyugdíjasokig. Az üzenet eljuttatását a különböző csoportokhoz rövid, személyes találkozók történetének felidézésével kívánta elérni. A történetek egybehangzó fő mondanivalója az volt, hogy Magyarországon minden csoportban vannak, akik változást akarnak - hiszen a Fidesz politikája még az általa kiemeltekkel szemben sem nyújtott előnyöket. A Mesterházy által felvázolt képben a nyugdíjasok kuporgatnak, a vállalkozók csődbe mennek, a tanárokat kirúgják, a hallgatók elmenekülnek külföldre, a középosztály elszegényedik. Ezzel kívánja szemléltetni, hogy minden társadalmi csoport egyetért abban, hogy ami van, az tarthatatlan, és azonnali változás szükséges. A „Magyarország ma” kampányfilmben már világossá vált, hogy az MSZP mindenkihez kíván szólni. Az MSZP tisztában van azzal, hogy jelen pillanatban nem elegendő a nyugdíjasok körében kampányolni a győzelemhez, így törekszik a szavazótáborának más csoportokra történő kiterjesztésére.

A legmeglepőbb fordulatot mégis a határon túli szavazókkal kapcsolatos "hazafiságra" utalás adta. A baloldal figyelme eddig nem terjedt ki jelentős mértékben a határon túli szavazatokra, mivel az nem volt meghatározó faktor a győzelemhez. Az új választási rendszerben azonban kiemeltebb szerepet kaptak, így a Magyar Szocialista Párt rádöbbent hazafias kötelezettségére, és igyekszik a 2004-es népszavazást meg nem történtté tenni.

Az „elmúlt nyolc év” megbélyegzések lerázási kísérlete

Az MSZP tudatában van annak, hogy az „elmúlt nyolc év” bélyegét a folyamatos ismétlés és visszautalások miatt nem fogja tudni egykönnyen és egyhamar lerázni. A bélyeg lerázására egy mód van: ha sikerül bebizonyítani, mégsem volt olyan rossz az az "elmúlt nyolc év". Ezt úgy próbálja megtenni, hogy első körben amellett érvel, a mostani rendszer rossz, ezt pedig az „elmúlt nyolc év” jobb színben történő feltűntetése követi. A megbélyegzés eltörlési szándékára utal, amikor azt mondja, Orbán Viktor hazudik, nem reggel, éjjel, meg este, hanem folyamatosan.

Az „új” korszak pillérei

A Mesterházy által felvázolt kép szerint az új korszak alappilléreit az erős demokrácia, felelős gazdaságpolitika, igazságos társadalompolitika képzik. A pillérek hangzatosak, azonban azok tartalma elég erősen ragaszkodik a 2010 előtti rendszerhez. A felelős gazdaságpolitika pillérrel kapcsolatosan a beruházások növeléséről beszél, ami szintén a régi MSZP-s gazdaságpolitikára ad utalást (Gyurcsány Ferenc számos alkalommal említette kormányzása során, hogy beruházás a gazdaság hajtómotorja). Az „új” korszak terve sokkal inkább a régi visszaállítására törekvést irányozza elő, mint valamiféle forradalmi változást.

Az MSZP önmagát az ígéretpolitizáláson kívül értelmezi

Mesterházy szerint 2014-ben nem szabad ígérgetni, hanem meg kell mondani a választóknak, hogy a váltás önmagában nem elég, kemény munkára van szükség a változáshoz. A választókat túl sokszor vezették már meg hamis ígéretekkel, azzal, hogy „egyből ránk köszönt a jólét” a választás után. A problémára a megoldása az, hogy nem lehet Kánaánt ígérni a választóknak, mint „eddig” hanem csak azt: majd évről-évre jobb lesz. A politikából kiábrándultakat összemossa a Fideszből kiábrándultakkal, és arra szólítja fel ezt a csoportot, hogy a siker csak rajtuk múlik, és azon, hogy kit választanak.

Az elmúlt nyolc év megbélyegzésének lerázási kísértete az „új” korszak felvázolásával (ami a régi irány visszahozatalára utal), és a kiábrándultság megszüntetésére (ami utalás is lehet az elmúlt MSZP kormányzás éveire is egyben) tett kísérletek sokkal inkább a régihez való visszatérés szándékát tükrözik, mint valami új megalapozását. Az MSZP tehát valószínűleg a régihez való visszatérésre törekszik, amely érdekében annak hatékonyságát kívánja bizonyítani, valamint az azzal kapcsolatos ellenérzetek felszámolására törekszik.