Március 26-án, kedden lezárult az első magyar egyetemfoglalás. Az akciót indító Hallgatói Hálózat és az egyetem vezetés között kötetett megállapodás szerint innentől kezdve bárki használhatja fórumozásra azt a termet, melyet másfél hónappal ezelőtt közel háromszáz zúgolódó aktivista foglalt el. De nézzük hogyan is indult ez az egész!

                                         (forrás: eduline.hu)

TÉLIRÓZSÁS FORRADALOM – második felvonás

Február 11-én, hétfőn az ELTE Bölcsészettudományi Karára vonult egy 120 fős társaság, nagyrészt a Hallgatói Hálózat aktivistái, akik még aznap délelőtt elfoglaltak egy nagyelőadót, majd belátogattak a tanórákra, arra bíztatva a hallgatókat, csatlakozzanak az egyetemfoglaláshoz. Ugyanaznap délután a Deák térre várták az oktatási reformokkal elégedetlen egyetemistákat, főiskolásokat, gimnazistákat. Az ipszilon generációhoz méltóan a spontaneitás határozta meg a csoportosulás koreográfiáját. Nem csak a fővárosban, Pécsett, Debrecenben és Szegeden is több összegyűlő társaság hallgatói fórumot szervezve próbálta felfrissíteni a tavaszi félévkezdést.

Budapesten, a BTK-n három termet sajátítottak ki a diákok, ahol a decemberben megfogalmazott hat pontjuk mielőbbi megvalósulását követelték. Az első napok még a fórumokról, a nehézkes döntéshozatalról szóltak, majd idővel mindennapossá váltak a délutáni szakmai előadások - melyek nem csak az oktatás témáját érintették - de esténként koncerteket is tartottak az elfoglalt nagyelőadóban. A legkitartóbbak a programok után, a hazamenetel helyett nyugovóra tértek a termek székein, a padlón vagy ahol éppen még maradt hely.

F, MINT FORRADALOM – vagy február?

A kormány reakciója nem maradt el, az Emberi Erőforrások Minisztériumának szóvivője szerint érthető, és megengedett a szabad véleménynyilvánítás – de csak ha ezzel mások jogait nem korlátozzák. Szerintük egyébként a hat pontból ötöt gyakorlatilag teljesítettek. (pl. a keretszámokat eltörölték – száz fő felett lesz az állami ösztöndíjas helyek száma). A kormány szerint „A röghöz kötés intézményét azért foglalja magába a negyedik alkotmánymódosítás, mert Magyarország nem engedheti meg magának, hogy a nyugatnak képezzen diplomásokat.”, így ebben a kérdésben nem is várható engedmény.

A decemberben megalakult OFEF-hez (Országos Felsőoktatási Egyeztető Fórum) - melynek egyébként a HaHán túl tagja például a PDSZ, a HÖOK és a Rektori Konferencia is -  nem volt hajlandó csatlakozni az Emberi Erőforrás Minisztérium – ennek ellenére a hétfői fórumon azt is megszavazták, hogy keddre összehívják az alternatív kerekasztalt.

A HÖOK és Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter konfliktusa 2013-ban is meghatározó maradt. A HÖOK szerint hátba szúrás volt a minisztériumtól az alkotmánymódosítás (melynek része volt a röghöz kötés), ezért február 16-ig nem voltak hajlandóak újfent tárgyalni a minisztérium képviselőivel. A Fidesz frakcióvezetője, Rogán Antal, valamint Balog Zoltán is értetlenül állt a helyzet előtt: véleményük szerint a sajtótájékoztatón, valamint az összes találkozón nyitottak voltak a hallgatók képviselete felé, akik minden információról tudomást szerezhettek, így nem szolgálhatott meglepetésként a röghöz kötés alkotmányba emelése.

FLASHMOB ÉS TÁRSAI

A fiatalság további megmozdulásaihoz tartozott a február 14-i happening, melynek során kartonpapírokból egyetemet építettek a tüntetők, majd egy Orbán Viktornak öltözött diák leborította az építményt. A Ferenciek terén tartott flashmob nem aratott túl nagy sikert, ami nagy részt annak volt köszönhető, hogy mindössze csak huszonöt lelkes hahás vett benne részt. Másnap sem lankadt a reformálás szelleme, a Hallgatói Hálózatból kinőtt az „Egyetemfoglalók” társasága, akik nevükhöz hűen – nem tágítottak a BTK épületéből, valamint középiskolások jövőjüket temetve feketébe burkolóztak a Kossuth téren.

„LATINMÁNIÁS MINIFEMINISTA”

A kedélyeket tovább borzolta a BTK HÖK elnökének, Garbai Ádámnak Mezey Barnának címzett levele. Garbai felszólította az ELTE rektorát, hogy a tüntetésekben résztvevő vagy szimplán a demonstrálókkal szimpatizáló és ennek hangot is adó oktatókat vonja felelősségre. Mezey Barna reakciójára nem kellett sokat várni, ugyanis a február 19-én kirobbant listázási botrány miatt nem az oktatókat, hanem a bölcsészkar Hallgatói Önkormányzatát függesztette fel. A lista egy 2009-ben született dokumentum volt, mely közel hatszáz gólya e-mail címét, telefonszámát tartalmazta - erősen szubjektív jellemzésekkel kiegészítve. A rektor a BTK HÖK felfüggesztése után elrendelte az egyetem minden hallgatói önkormányzatának, részönkormányzatának, valamint adatkezelő intézetének ellenőrzését is.

„HAZA CSAK OTT VAN, AHOL JOG IS VAN”

A tavasz beköszöntével sem csillapodott a helyzet - március 7-én több mint hetven aktivista vonult a Fidesz székháza elé, akik közül a legbátrabbakat még a kerítés sem ijesztette meg. Követelték Áder János államfőtől az alkotmánymódosítás vétóját – véleményük szerint az Európai Unió tagállamaként Magyarországnak kötelessége képviselnie a munkaerő szabad áramlását. A Fidesz szóvivője, Selmeczi Gabriella kijelentette: a székházat elfoglaló tüntetőket feljelenti a párt, hiszen magánterületre hatoltak be.

Talán ez a mozzanat tette erre a negyvennégy napos eseménysorozat végére a pontot – március 26-án a Hallgatói Hálózatnak és az egyetemnek sikerült megegyezésre jutnia. A Bölcsészettudományi Kar dékánja, Dezső Tamás szerint bármilyen hallgatói önszerveződés igénybe veheti a Gombocz Zoltán nagyelőadót. A programok az oktatás és a kutatás témájában zajlanak majd, pártpolitikai megmozdulásoktól mentesen. Fernengel Ágnes HaHa képviselő szerint „lett egy tér, ahol a demokratikus kultúra átadása megvalósulhat – mely nagy eredmény”. Mind az ELTE, mind az aktivisták megkönnyebbülhettek, hogy ezután abszolút legálisan tarthatnak fórumokat hetente két alkalommal (hétfőn és csütörtökön, délután öttől este tízig) kedvenc előadójukban. Az egyetem továbbra is az élen van – ezúttal a hallgatói aktivitás támogatásában. A lelkes ifjúság pedig megfogadhatná a volt rektor, Klinghammer István szavait: „Nem bántó szándékkal, de megjegyezhetném, hogy talán kicsit éretlenek is ahhoz, hogy értelmiségi pályára készüljenek és egyetemre járjanak.”

Sokan párhuzamba állítják a 2006. augusztus 20-i katasztrófát és az idei március 14 és 16 közötti hóhelyzetet. A média a közbeszéd, az ellenzéki politikusok pedig a parlament keretein belül keresik a felelősöket. A kormányzat esemény alatti kommunikációját a „kaotikus” szóval lehetne jellemezni, a történtek után pedig a felelősség hárítása lett a legfontosabb. Én azonban úgy véltem, ideje egyet hátra lépni és megvizsgálni mi is történt. A végére egészen érdekes, eddig nem vizsgált probléma került felszínre.

Epilógus

Március elején kétségtelenül megjött a jó idő. Az éjszakai hidegek ellenére hamar előkerültek a tavaszi kabátok. A meteorológiai előrejelzések azonban figyelmeztettek: a frontváltozások hatására egyik napról a másikra komoly fordulat állhat be az időjárásban. A prognózisok hosszú távon azonban enyhe, tavaszias időt jósoltak. Azok a gazdálkodási és védelmi szervek, akiknek előre kellett készülniük a hosszú távú, szezonális időjárás következményeire ezt megtették.

A veszélyeztetett útszakaszok és autópályák melletti földművelésben tartott területekről például eltávolították a hófogókat. Azok ugyanis hátráltatták a tavaszi munkálatok megkezdését. Ezzel párhuzamosan a katasztrófa és polgári védelem alakulatai már megkezdték a felkészülést a várható szezonális problémákra. Ez elsősorban az ár- és belvíz védelmi készültséget jelentette, míg a közútkezelő gépparkja pedig már a kátyúzási munkálatokra volt átállítva.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megemlítsem. Ma Magyarországon se a katasztrófavédelem, se a társszervek, se a honvédség nem rendelkezik akkora költségvetéssel, hogy minden szélsőséges környezeti helyzetre külön, speciális gépparkot tartson fenn. Ha felkutatnánk a honvédség korábbi eszközkészletét, valószínűleg elhagyatott raktárakban találnánk rájuk, hosszú évek pora alatt. Nincs emberállomány a karbantartásra, nincs forrás a fejlesztésre és rövid távon nincs szükség a technikára sem.

Történt még valami. Eljött a hosszú hétvége. A lehűlés és az előrejelzésekben szereplő hó, kapóra jött az alkalmi turistáknak. Ahogy néhányan beszámoltak róla: „mindenki tudta, hogy ez az utolsó síelős hétvége”. Az emberek nagy tömegben, kis tervekkel, talán előre lefoglalt és befizetett wellness hétvégékkel, valamint síbérletekkel megindultak kifelé Pestről.

Mi nem történt

Nem halt meg senki a természeti csapás következtében. Ebből az aspektusból szemlélve az eseményeket bizony ki lehet jelenteni, hogy a rendkívüli hóhelyzetre adott hatósági reakciók sikeresek voltak.

Nem volt országos szintű riasztás. Többen panaszkodtak, hogy bár tagjai a polgári védelemnek, senki sem riadóztatta őket. Bár a médiában megjelentek alapján teljes mozgósításra került sor, valójában úgy néz ki, hogy lokális riasztás történt csak. A képek és a beszámolók tanúsága szerint, a kivezényelt emberállomány egy jelentős része nem tudott hathatós segítséget nyújtani. Ugyanis hiába voltak jelen nagy létszámban, az eszközállomány alacsony volt. Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy miért nem volt országos a riasztás és miért nem vontak nagyobb erőket az érintett területekre. Talán felelőtlenség lett volna. A védelmi és elhárító szervek nem hagyhatnak magára egy területet sem.

Ami történt

Leesett a hó. Nem annyi, ami káoszt okozhatott volna, mégis viszonylagosan hamar beütött a baj. A csapadék síkossá tette az autópályákat. Az M7-esen 40 jármű csúszott egymásnak. Az M1-esen a kamionok először lelassították, majd megbénították a forgalmat. A mentések ideje alatt, a helyenként 100 km/h-s szél a hófogó nélküli területekről, a nyílt autópályára fújta a havat. Emiatt helyenként több méter magas akadályok képződtek az aszfalton. Gyakorlatilag megbénult az ország összes fő közlekedési útvonala: autópályák és főutak egyaránt. Az emberek a járműveikben rekedtek, a rendőrség lezárta az autópályákat, a tűzoltók és a katasztrófavédelem megkezdte a kivonulást. A hatóságok minden elérhető csatornán megpróbálták figyelmeztetni az utazni vágyó állampolgárokat. Sokak szerint azonban az intézkedésekkel elkéstek.

Az emberállomány mennyiségével nem volt gond: a beszámolók tébláboló rendőrökről szóltak. A legelső probléma a gépparkkal volt: mind logisztikai, mind mentéstechnikailag olyannyira kezelhetetlenné vált a helyzet, hogy az operatív törzs úgy döntött, bevetik a honvédség eszközeit. Ennek hatására tankok, lánctalpas és nehéz szállítójárművek jelentek meg a műveleti területen és becsatlakoztak a mentésbe.

A rendkívüli hóhelyzet alatt több ezer embert mentettek ki a hó fogságából. Benzinkutak, bevásárló központok, panziók váltak rögtönzött melegedőkké. Civil csoportok és közösségi oldalakon szerveződő társaságok is megindultak a bajban lévők megsegítésére. Valaki étellel, valaki lelkesítéssel, valaki a megnyílt melegedők és a jótékony civilek elérhetőségeinek összegyűjtésével próbált meg segíteni. Bár az Facebookon megjelenő információk hitelességét, a jótékonykodók eredményeit senki sem mérte, mindenki büszke volt magára.

A hazai mellett, nyugat felől az osztrák hómunkások is megjelentek. Az internetes közösség hamar felkapta ezt a tényt: a hazai szervek sikertelenségének jeleként értékelte a külföldi segítséget. Ellenben azt nem szabad elfelejtenünk, hogy ők nem szívességből, emberbaráti szeretetből jöttek segíteni. Egy részről valószínűleg érkezett hozzájuk egy kérés a kormányzat részéről. Más szemszögből pedig, nekik ugyanolyan érdekük a magyar autópályákon való szabad közlekedés, mint nekünk. A nálunk kialakult hóhelyzet szomszédaink közlekedési rendszerében is komoly fennakadásokat okozhat és okozott is. Amellett sem szabad elmennünk, hogy hó és hóhelyzet kezelése tekintetében nem csak a gépparkjuk jelentősebb, de ilyen téren sokkal nagyobb tapasztalattal is rendelkeznek. Ugyanakkor hiába a felkészült állomány, ha olyan problémákba ütköztek, amik bizony jelen voltak a mentési munkálatokban.

Hókáosz

Ha már szóba kerültek az osztrák hómunkások. Az általuk felvetett legkomolyabb probléma az volt, hogy egymástól eltérő, ráadásul hibás információkat kaptak a magyar kollégáiktól. Beszámoltak olyan esetről, hogy a hazai mentőalakulatok magukat száz kilométerrel arrébb pozicionálták. Problémás volt az állampolgárokkal való kommunikáció is. Sokak szerint késve érkeztek a riasztások, a figyelmeztetések a lezárások. Az elhíresült és sok mémet szülő belügyminisztériumi SMS-ről nem is beszélve. A belső, szervezeti hierarchia azonban látszólag működött. Minden érintett helyszínen volt ember és eszköz egyaránt, minden érintett területen folyt a mentés. A valóság azonban mást mutat.

Alapvetően nem adnék a hóban rekedtek véleményére. Természetes, hogy a dühös, fázó és várakozó emberek érzelmi alapon közelítik meg a kérdést. Ellenben az interneten egyre több, a helyszíneken dolgozó vagy oda tartó személy beszámolója tűnik fel. Ezek sem sokkal derűsebbek, mint az autósoké, viszont érezhetően hitelesebbek.

Papíron nagyon jól mutat, az operatív törzs országos és helyi szinten is, hiszen itt képviselteti magát a katasztrófavédelem, a mentőszolgálat, a rendőrség és egyéb védelmi szervek. Viszont mint minden csoportos vezetői szervnél valójában nincs egy felelős, egy ember aki utasítást adna, bármi mást is próbálnak állítani. Egy katasztrófahelyzetben viszont szükség van olyan személyekre, akik nem csak tudják, hogy mit kéne tenni, de utasításba is adják azt. Ilyen látszólag nem volt. Több beszámoló is arról szólt, hogy a mentenésre kirendelteket a különböző megyékből való indulás után, visszarendelték. A parancsnoki lánc és összehangoltság hiánya megmutatkozott a terepen is. Kevés jelentéstől eltekintve az összes beszámoló arról szólt, hogy a helyi vezetők sem tudták, hogy kit hova küldtek. Ezért is fordulhatott elő, hogy az ausztriai kollégáik rossz információkat kaptak.

Megvilágított rövid távú, járulékos gondok

A fent említett kommunikációs és szervezeti gondok mellett, felszínre került két nem elhanyagolható probléma is. A logisztika és a felszerelés. Hozzáértők szerint a második napi időjárás már megengedhette volna a helikopterek bevetését. Ennek ellenére csak a rendőrség légi flottájának egyes darabjait láthatták a mentés résztvevői. Nem tisztességes azt feltételezni, hogy a honvédség helikopterei alkalmatlanak a repülésre, ellenben tudjuk, hogy éppen komoly dilemma a kiöregedő gépek lecserélése. Mert bevethető, jól működő helikopterekkel sikerült volna elosztani a katasztrófahelyzetekre zárolt készleteket, így például a takarókat, élelmiszereket. Emellett a mentés is sokkal gyorsabban zajlott volna, ha a honvédség megkapta volna már a röpképességhez elengedhetetlen forrást. Egyelőre azonban nem lehet tudni, hogy honnan és milyen gépekkel pótolják a régi szovjet technikát.

A technikai hiányosságok mellett a kivezényelt tűzoltók és rendőrök felszerelésével is komoly gondok voltak. Egy részről kevés jutott el a mentésben résztvevőkhöz. Egyes beszámolók szerint voltak olyanok, akik plexi pajzsokkal lapátolták a havat. A munkaeszközök mellett, a védőfelszerelések hiánya is napvilágra került. A tűzoltók még rendelkeztek megfelelő ruházattal. Egyel. De a közel 100 kilométeres szélben, a folyamatos hóátfúvásban ezek is átnedvesednek, kényelmetlenné válnak, váltás öltözetre pedig nincs forrás. Ahogy a rendőrség sem rendelkezik megfelelő téli ruházattal.

Védelempolitikai probléma

Zárásképpen nem keresnék felelősöket, inkább két lényeges problémára hívnám fel a figyelmet. Az egyik a már említett katasztrófavédelmi rendszer, ami riasztási rendjében, mozgósítási és irányítási folyamataiban, és úgy összességében elbukott. Nem tudni, hogy azért mert nem estek át elég teszten és gyakorlaton, vagy azért mert alapjaiban rossz a szisztéma, de az biztso, hogy mindenképpen vizsgálatra szorul a kérdés, ugyanis a mentésben résztvevők beszámolóiból arra lehet következtetni, hogy csak egyes emberek józan eszének és helyzetértékelésének köszönhetően tudtak mindenkit megmenteni.

A másik terület, amiről már nem is igen esik szó, az a kritikus infrastruktúra védelme. Az is igaz, hogy ez a védelmi ág, a terrorizmus korával szerzett igazán létjogosultságot. Most mégis a természet hozta felszínre a hazai hiányosságokat. Az egyik ilyen „kritikus pont” amit rendszeresen kiemelt helyen szerepeltetnek, az elektromos hálózat.  Egy héttel, március 15 után még mindig volt olyan település, ahol nem volt vagy akadozott az áramszolgáltatás. A vonatkozó szabályozás előír az energiaipari létesítményeknél belső- és külső védelmi tervet is. Valószínűleg az érintett szolgáltatók rendelkeznek is ilyen dokumentumokkal. Ellenben nem rendelkeznek a megfelelő technikai háttérrel azok végrehajtásához. Ez, véleményem szerint megint egy olyan terület amit ildomosabb lenne vizsgálni, mint görcsösen egyetlen felelőst a nép elé állítani, aki helyett majd úgyis találnak egy újabb bűnbakot a következő politikai botrány bekövetkeztekor.

Az elmúlt napokban ismét azt tapasztalhatjuk, hogy elkezdtek gyülekezni hazánk felett az EU-s felhők, újra felerősödött azon kritikák hangja, amelyek hazánk demokratikus berendezkedését féltik, sőt önkényuralmi rendszerről, a demokrácia összeomlásáról szólnak.

Az egyik, Magyarországot támadó uniós politikus Viviane Reding, az Európai Bizottság alelnöke, a jogérvényesülésért, alapvető jogokért és uniós polgárságért felelős biztos, aki már korábban is kritizálta Magyarország kormányát annak állítólagos antidemokratikus törekvései miatt. Mint ismert, Reding nemrég megértően nyilatkozott Írországgal kapcsolatban, amely nem hajlandó kiadni hazánknak a két kisgyermek halálra gázolásáért három év fogházra ítélt Francis Tobint. A biztos azóta ismét lépéseket tett, és egy olyan koncepciót körvonalazott, amely szoros felügyelet alá vonná a tagállamok igazságszolgáltatásait, amelynek a hírek szerint Brüsszelben épp Magyarország miatt látják szükségét.

Szintén támadásba lendült a holland liberális háttérrel rendelkező Neelie Kroes, a bizottság digitális politikáért, így a digitális médiáért is felelős tagja, aki szintén nem először hangoztatja Magyarország demokratikus mivoltával kapcsolatos kétségeit. Kroes néhány napja nyilvános konzultációt kezdeményezett a magyar médiaszabadság kapcsán, vagyis várható, hogy ebben a kérdésben is hallunk még említést önkényuralomról és demokráciahiányról.

A harmadik frontot Guy Verhofstadt, az Európai Parlament flamand liberális képviselője, az európai liberálisok frakcióvezetője nyitotta meg, aki lényegében a Ciprus kapcsán kirobbant válsághoz hasonlította a magyarországi demokrácia ügyét. Verhofstadt a magyar alkotmánymódosítással kapcsolatban sorolta fel félelmeit, és a „demokratikus értékek megóvása” érdekében felvetette, hogy indítsák meg a hetedik cikkely szerinti eljárást,
vagyis Magyarország szavazati jogának felfüggesztését.

A kritikák tehát újra felerősödtek, s várható, hogy a téma a továbbiakban is napirenden marad. Azt láthatjuk azonban, a kérdés a külföldi politikai elitet is megosztja, hiszen a kritikák megjelenésével párhuzamosan akadtak védelmezői is hazánk hírnevének, elég talán Christopher H. Smith, az Amerikai Helsinki Bizottság társelnökének, Jason Kenney, a kanadai bevándorlási miniszternek vagy Ruppert Scholz Németország egykori külügyminiszterének Magyarországgal kapcsolatos nyilatkozatára utalni.

Ennél azonban van gyengébb pontja is a kritikáknak, nevezetesen az, hogy olyan intézmények képviselői szólalnak meg, amelyeknek demokratikus legitimációja finoman szólva is megkérdőjelezhető. Az Európai Unió „demokratikus deficitjének” mára jelentős irodalma van. Ez a kifejezés arra utal, hogy az unióban erősen kétséges az intézményrendszer demokratikus felépítése, a hatalommegosztás rendszere, emellett komoly problémák mutatkoznak a demokratikus legitimációval kapcsolatban is.

Az unió intézményrendszerének egyik legfontosabb sarokköve a bizottság, amely kezdeményező szerepet játszik az uniós jog megalkotásában, illetve ellenőrzi annak betartását. A bizottság azonban inkább az eurobürokraták törekvéseinek terepe, ráadásul a biztosok személye kapcsán a ténylegesen közvetlenül választott Európai Parlament beleszólása a kérdésekbe meglehetősen csekély. Azonban az Európai Parlament is problémákkal küszködik, ugyanis harminc év alatt húsz százalékkal csökkent a képviselő-választások részvételi aránya, ráadásul nem is léteznek igazi európai pártok, s így igazi európai frakciók sem, a választási eredményeket a tagországok pártjainak hazai politikája határozza meg.

Jacques Delors, a bizottság egykori elnöke egy 1989-ben tartott beszédében úgy vélekedett, a közösség számára kulcskérdés, hogy az európaiak „második hazájává” válik–e, illetve megnyeri-e azok érzéseit. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy ez az elmúlt huszonöt évben nem sikerült, az Európai Unió intézményrendszere mögött ugyanis továbbra sem áll ott az „európai társadalom”, ami komoly gondot jelent a demokratikus legitimáció szempontjából. Eközben azt látjuk, hogy a statisztikák szerint a tagállamok jogszabályainak mintegy felét az uniós rendelkezések hatják át, vagyis az erősebb legitimációval rendelkező tagállami parlamentek szuverenitása visszaszorul.

Csak mellékesen jegyzem meg, talán nem véletlen, hogy a közösségi intézmények részéről eddig annak ellenére sem érte hangos ellenzés a rezsicsökkentést, hogy egyes energiaszolgáltatók Brüsszeltől várnak segítséget. Itt ugyanis egy meglehetősen népszerű intézkedésről van szó, amely mellett gyülekeznek az állampolgári aláírások is. Amennyiben az uniós intézmények belépnek a vitába, talán meglesz az esélyük arra, hogy megakadályozzák a kormányt az energiaárak csökkentésében, ez azonban mindenképpen fájdalmas győzelem lenne számukra, hiszen az aláírásgyűjtéssel a kormányoldal éppen az akhilleuszi sarkukon, az állampolgári támogatás kérdésén ütne sebet.

Ha ilyen megvilágításba helyezzük az eseményeket, akkor nemcsak azért válik kérdésessé a kritikák hitelessége, mert tartalmukat tekintve nem alakult ki konszenzus, hanem azért is, mert nem látjuk, milyen alapon von kérdőre bárkit is a demokrácia ügyében egy demokratikus hiányosságokkal küszködő szervezet. Érdemes tehát ezt is figyelembe venni, amikor a következő napokban, hetekben az EP baloldali frakciói, illetve a bizottság ismét támadásba lendül a magyar demokrácia ügyében.

Első közlés: Magyar Hírlap