Az elmúlt néhány hónap közvélemény-kutatási adatai szerint az ellenzéki pártok támogatottsága stagnál, a múlt év végéhez képest viszont a kormányváltást akarók száma néhány százalékponttal csökkent. A közhangulat enyhe javulásának sokak szerint a rezsicsökkentés lehetett az oka, ugyanakkor a baloldal szereplése is hagy némi kívánnivalót maga után.

Forrás: origo.hu

Az ellenzéki stratégiák ugyanis nem hogy egységesülni látszanának egy „nagy tervbe”, de szabályos mocskolódás kezdődött a baloldalon, ami egyelőre viszonylag burkolt, mégis érezhető. A múlt hét végi megállapodás egyik pontja hiába szólt arról, hogy az ellenzéki szereplők nem cselekedhetnek és nem nyilatkozhatnak úgy, hogy egymást gyengítsék, ez valahogy eddig mégsem sikerült. Úgy gondolják, van még elég idő ahhoz, hogy saját táborukhoz szóljanak, de ez a taktika önkéntelenül magában hordozza az olyan reakciókat, mint amilyenek például Mesterházy Attila Magyar Nemzetnek adott interjújában szerepelnek vagy mint amelyek a majálison elhangoztak.

Az egységes stratégia hiánya a választókban meglehetősen furcsa érzéseket kelthet, sőt akár elforduláshoz is vezethet. Mint tudjuk, Gyurcsány Ferencnek (már) nincsenek miniszterelnöki ambíciói, és a minél gyorsabb megegyezés híve. Mesterházy Attila nem győzi hangsúlyozni, hogy pártja a legnagyobb ellenzéki párt, és mint olyan, az összefogás vezető ereje kell, hogy legyen – ezt egyébként a kitartó háromesztendei pártelnöki munka és az MSZP újjáépítése után jogosan is teszi. Végezetül Bajnai Gordon időt kér, ő még szervezetet és támogatói bázist szeretne építeni, hogy a tárgyalások megkezdésekor épkézláb tárgyalási pozícióval állhasson a szocialisták elé.

A nyilatkozatok legfurcsábbika mégis az, hogy Jávor Benedek, a PM társelnöke arról beszélt a színpadon – ahol Kónya Péter és Bajnai Gordon foglalt helyet mellette –, nem véletlen az, hogy a Fidesz 2010-ben kétharmados többséget szerzett, ez a választók soha nem látott mértékű elégedetlenségének volt köszönhető. A Fidesz tehát sajátos politikai környezetben kezdett neki az – egyébként 2006 ősze óta tartó permanens – kampánynak, nem feltétlenül folytatott jó stratégiát, nem kellett komoly ígéreteket tennie a választóknak. Az okfejtés közben pedig láthatóan csöppet sem zavarta Jávort, hogy Bajnai Gordon volt önkormányzati- és területfejlesztési miniszter, majd csak önkormányzati, végül pedig nemzeti fejlesztési és gazdasági tárcavezető mellette állt, és éppen azt próbálta elhitetni a választókkal, hogy korszakváltásra van szükség.

További hasonló, tisztázatlan kérdés a Gyurcsány Ferenchez való viszony. Bár a kitérő válaszok alapján úgy tűnik, a leendő szövetség igényt tart a volt miniszterelnök elkötelezett szavazóira, az E14 mégsem tesz egyértelmű kijelentést az összefogásról, és ezzel kettős játékot játszik. A vezetők közül szintén Jávor Benedek volt az egyetlen, aki a napokban egyértelműen elhatárolódott Gyurcsánytól, azzal az indokkal, hogy az ő jelenléte „minimum ambivalens”, de inkább káros abból a szempontból, hogy biztosan lesznek olyan szavazók, akik nem akarnak majd egy olyan pártszövetségre szavazni, amelynek prominens személyei között az őszödi hős is megtalálható.

A látványos összeborulás alatt a mélyben azonban további konfliktusok is körvonalazódnak. Óriási kérdés, hogy a jelentős kádertöbblettel küzdő, 2010-ben nagyot bukó szo­cialistákból, az SZDSZ és az MSZP romjaiból kinövő Együtt 2014-ből, a PM-ből és a DK-ból álló összefogás hogyan osztozik majd a csaknem megfeleződő egyéni helyeken és a szintén feleződő országos listán.

Tekintve, hogy mindegyik párt ugyanazokban a körzetekben igazán erős, ezért ez sem lesz könnyű menet. Melyik jelölt fogadja majd örömmel az egyik Debrecen környéki választókerületet, cserébe átengedve Angyalföldet? Valószínűleg egyik sem. Fontos kérdés továbbá a kormányfőjelölt személye, amiről az utóbbi hetekben annyit hallani a tévéműsorokban és rádióadásokban, hogy a választókat valószínűleg csöppet sem érdekli már, hogy mi lesz a végkimenetele a történetnek.

Ebből a néhány problémából is jól látszik, hogy konfliktus nem csak a felszínen érezhető, hanem a mélyben is markánsan jelen van. Arról pedig, hogy mi következne egy sokpárti koalíció vagy szövetség kormányzásra kerülése után, és egyes – például a gazdaságot érintő – kérdésekben hogyan születne döntés, érdemes utánanézni, milyen külföldi példákat ismerünk ebben a témában, és levonni a megfelelő következtetéseket.

Első közlés: Magyar Hírlap

                                         (forrás: fn.hir24.hu)

A balliberálisok és a jobboldaliak közötti ellentét 2010 után természetesen nem ért véget a szocialisták vereségével. Sőt, válságos helyzetük felismerésével párhuzamosan megannyi front nyílt, és erősödött meg ez az ellentét. A kétharmados túlsúly és az azzal járó lehetőségek, az alapokig ható és rendkívül gyorsan véghezvitt változtatások hozzájárultak ahhoz, hogy az önmaga helyzetét kiszolgáltatottnak és bizonytalannak érző ellenzék tovább fokozza az alapkonfliktus intenzitását. Az alkotmányozás időszakában eljutottak például odáig, hogy maga az ellenzék „megsemmisítésétől” való félelemben találtak támadási pontot a kormánnyal szemben. A mandátumarányos súlyvesztésből eredő tehetetlenség érzete miatt külföldön talált biztos kapaszkodót a baloldal. Ez pedig csak növelte az európai bírálatokat is átható ideológiai nyomást. Brüsszel pedig ebben az esetben nemcsak felügyelő-szankcionáló, de véleményformáló is, hiszen sokan megkérdőjelezhetetlen mérceként tekintenek rá. Az – akár információhiányos – külföldi véleményalkotás pedig így lehet itthon egyszerre imázsépítő az ellenzéknek, és imázsromboló a kormányzat számára.

Néhány hete ismét éleződni látszik a Magyarország és az Európai Unió, illetve annak egyes intézményei, szereplői között zajló vita. A vitában terítékre kerülő számtalan téma, eljárás és szabály fergetege mögött egy átfogóbb, koncepcionális jellegű ellentét is meghúzódik.

Ez a nézeteltérés lényegében az Európai Unió és a tagállamok viszonyát, pontosabban ennek jövőjét illeti. Az egyik oldalon a nemzetállami szuverenitás megtartásáért, a másikon annak lebontásáért és közösségi szintre történő telepítéséért szállnak síkra a felek. E két koncepció azonban nem az Orbán-kormány színre kerülésével kezdte meg olykor igen heves küzdelmét, s ez azt is jelenti, hogy az előbbi is egy európai koncepció, azaz ennek az elképzelésnek is volt és van helye Európában. A közösség föderalizálásával kapcsolatos elképzelések voltaképpen idősebbek, mint maga az integráció, hiszen a világháborúk időszakában számos gondolkodó látta a véres küzdelmekből kivezető utat az Európai Egyesült Államok megteremtésében, egyben a nemzetállamok megszüntetésében (ilyen volt például az olasz kommunista, Altiero Spinelli és az ő víziója). Az EU elődszervezeteinek kialakulásakor azonban ezek az álmok nem valósulhattak meg, ugyanakkor sokak előtt az integráció végcéljaként továbbra is ott lebegett az európai föderáció gondolata.

Ez a gondolat napjainkig fel-felbukkan, azonban a 80-as, 90-es évektől inkább a „nemzetállamok föderációjának” elképzelése nyert teret, amely olyan szövetségi államot jelent, melyben nem olvadnak fel teljesen a nemzetállamok. Persze nagy kérdés, hogy ez miként lehetséges, s az embernek e kifejezés (nemzetállamok föderációja) hallatán leginkább a fából vaskarika jut eszébe. Ezt a kifejezést használta tavaly szeptemberben José Manuel Barroso is, aki a bankunió kapcsán mondott beszédében szólított fel a nemzetállamok szuverenitásának megosztására.

Természetesen a föderáció gondolata mellett is lehet érvelni, hiszen az Európai Unió olyan szakpolitikák megvalósításába is belekezdett, amelyek megfelelő működéséhez vagy előre, vagy hátra, de lépéseket kellene tenni az integrációban (ilyen például a gazdasági és monetáris unió területe).

Az igazi probléma ennek kapcsán az, hogy bár sok lépéstől, például az európai uniós állampolgárság létrejöttétől, vagy éppen a közös valutától azt várták a föderáció hívei, hogy azok majd megteremtik az uniós identitást, ám ez eddig nem jött létre. Kérdés az is, hogy egy ilyen egységes, szükséges mértékben erős identitás létrejöhet–e egyáltalán „elegáns”, békés eszközök segítségével, erre ugyanis kevés példát látunk. Ráadásul Európában ezzel ellentétes mozgások zajlanak, gondoljunk csak a szétváláshoz közel álló Belgiumra, vagy éppen a spanyolországi folyamatokra.

Márpedig, ha hiányzik az erős és egységes identitás, akkor hiányzik az a cement, amely szorosan összetartaná az elképzelt föderáció alkotóelemeit. Például nem sok német állampolgár lelkesedik, amikor görög „európai polgártársaik” megmentésére áldozzák az ő adójukból befolyt összeget. És a ciprusi történések is jól mutatják, hogy az EU válságkezelő lépései ráadásként tovább csökkentik a kohéziót, ilyen környezetben pedig nem csupán a föderáció tűnik hiú ábrándnak, de sokszor a jelenlegi egység is megrendülni látszik. Ezekkel szemben a nemzeti identitás megalapozza, összetartja és legitimálja a nemzetállamokat.

Vannak azonban, és a kezdetektől voltak olyan európai politikusok, akik másként gondolkodnak az integrációról, és másként gondolták megerősíteni azt az Európát, amely a 20. század elején kétségtelenül elvesztette a nemzetközi színtéren korábban betöltött szerepét. Ez az irányzat, Charles de Gaulle szavaival élve, az „európai államok összhangját” kívánta megvalósítani. Az idesorolható politikusok az előbbiekhez hasonlóan hittek az európai nemzetek együvé tartozásában, azonban semmi áron nem kívánják feladni nemzetállamaik szuverenitását. Számos más brit politikus mellett, akinek legfeljebb rémálmaiban jutott eszébe az európai föderáció megvalósítása, ilyen volt a nemrég elhunyt konzervatív miniszterelnök, Margaret Thatcher is.

Az sem új, hogy a nemzetállamok szuverenitására építő politikusokat ellenfeleik szalonképtelennek bélyegzik, Thatcher például egy 1988-ban a College of Europe-on tartott beszédében maga is megjegyezte, hogy amikor arra kérik, adja elő Európáról alkotott nézeteit, a sajtó és ellenlábasai leírásai alapján úgy tűnik, mintha Dzsingisz kánt kérnék fel, hogy beszéljen a békés együttélés erényeiről.

Gyakorlatilag ebben a felfogásbeli szembenállásban helyezhető el a magyar kormány álláspontja is, illetve az azt érő kritikák. Ahhoz, hogy ezt belássuk, elég Orbán Viktor egyik, néhány hete tett megnyilatkozását idéznünk: „Azt egy magyar ember sem fogja elfogadni, hogy Magyarországon zajlik egy vita a parlamentben, és idetelefonálnak Brüsszelből vagy akármelyik városból, hogy állítsam le a törvényalkotást, és halasszuk el a vitát. Ez már a nemzeti szuverenitás kérdése, és amíg én vagyok a miniszterelnök, addig ilyen nem is fog megtörténni.”

Érdemes még ehhez hozzátenni, hogy főként a gazdasági válság megjelenése óta látunk ennél jóval radikálisabb Európai Unióhoz kapcsolódó elképzeléseket is, elég, ha a hazai Jobbik Európa-politikájára gondolunk.

Tehát az Orbán-kormány által képviselt elképzelés is hosszas múltra visszatekintő, bevett és európai koncepció, nem véletlen, hogy a Le Monde című francia napilap a minap éppen De Gaulle-hoz hasonlította hazánk miniszterelnökét.

„Háborús bűnös Szlovákiában (Gróf Esterházy János – B.M.), háborús bűnös az Egyesült Államokban, háborús bűnös a világ minden jogtisztelő államában, csupán az Orbán-rezsim és néhány jobboldali lengyel csoport nem tartja annak.”

                                         (forrás: ujszo.com)

Olyannyira mainstream már a kormány tagjainak vagy munkájának a bírálása, hogy kezdetben magam is egy olyan cikk megírását terveztem, ahol a nem régiben kitüntetett Széles Gábor erősen kormánypárti vállalkozó (rész-) tulajdonában lévő VT Transman és a Budapesti Közlekedési Központ (BKK) összefonódásáról értekeztem volna pár soron keresztül.

De ekkor a kezembe került a Galamus csoport által publikált legújabb Lázár György írás. Félreértés ne essék, Széles Gáborról is majd megírom a cikket, de ez a halottgyalázás előhozott belőlem néhány alapvető reflexet. Miután elolvastam a cikket, gyorsan felmentem a Wikipediára, hogy megnézzem, hogy a legkönnyebben hozzáférhető tudástár szerint is úgy ábrázolják, ahogy „hősünk” lefestette. Ezzel persze nem azt állítom, hogy a Wikipedia mindig 100%-ban megbízható lenne, de annyi bizonyos, hogy információt onnan a legkönnyebb meríteni. A magyar nyelvű oldalon Eszterházy Jánost méltató sorok olvashatóak, illetve az, hogy a mai napig nem sikerült rehabilitálni a felvidéki politikust.

Na jó, joggal állíthatjuk, hogy a Wikipedia manipulálható, főleg a magyar nyelvű változat, mert azt könnyebb átírni és hosszabb ideig háborítatlanul hagyni, mint az angolt, amit mégis több ember szerkeszt. Belenéztem az angol nyelvű szövegbe is:

„He was the only member of the Slovak Parliament in 1942 who voted against expelling the Jews setting an example which few dared to follow in the parts of Europe controlled by Adolf Hitler's Germany.”

Nem kevesebbet állít, mint, hogy Esterházy János volt az egyetlen tagja a Szlovák Parlamentnek 1942-ben, aki a zsidók deportálása ellen (…). Kiragadott mondat”, olvassuk tovább:

„János Esterházy helped hundreds of Jews, Czechs, Slovaks and Poles in 1944 to escape persecution. He was detained by the Nazis, harassed by the Gestapo (…)”

Zsidók, csehek, szlovákok és lengyelek százainak segített a szökésben 1944-ben az üldöztetés elől. A nácik őrizetbe vették és a Gestapo zaklatta.

A cikk kiemeli, hogy egyes szlovák történészek ezzel nem értenek egyet, magyar kémnek tekintik, s szerintük revíziós célokat szolgált Esterházy János. Ugyan magam is történész vagyok, de a kérdéssel külön nem foglalkoztam, nem ástam magam bele levéltári forrásokba, így csak az egyetemen szerzett tudásom alapján a kém múlt meglehetősen sok kérdőjelet vet fel.

Annyi bizonyos mindenesetre, hogy Esterházy János elítélése a háború után jól illeszkedett az új Csehszlovák állam kollektív bűnösség elvéhez, illetve ezen belül is a magyarok megbélyegzéséhez. Szimbolikus jelentéssel is (!) bír, hogy a mai napig nem helyezték hatályon kívül a magyar és német származású csehszlovák állampolgárokat jog és tulajdonfosztó Benes-dekrétumokat. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy azért nem bűnös Esterházy, mert a csehek és a szlovákok finoman szólva is jogsértően viselkedtek és viselkednek a mai napig, hanem azt, hogy a rehabilitálása felvetné a dekrétumok hatályon kívül helyezését; ezt pedig ugye nem szeretnék, mert akkor az a 3-4 millió ember leszármazottja, akit csak úgy kiraktak Csehszlovákiából 2,5 kg-os csomagokkal, esetleg kárpótlást kérne.

Eléggé elrugaszkodtam a kiinduló ponttól, de lehet, hogy Lázár György nem is érdemli meg, hogy hosszabban foglalkozzam az írásával, ami nem más, mint gyűlöletbeszéd egy olyan (halott) ember ellen, aki – nem csak a Wikipedia szerint – több száz embert mentett meg származásától függetlenül, s ezért cserébe börtönt, megaláztatást és besározást kapott. Ebbe magyarországi pártpolitikát belekeverni ilyen módon nem csak felesleges, de undorító is.

Wass Albertet nem szeretem, az irodalmát sem, de ez most nem érdekes, mert ez szubjektív, de Esterházy-t hozzá hasonlítani hatalmas tájékozatlanságról vall, ami (bár csak ez lenne) ha jól olvastam pont szembe megy a Galamus csoport által kitűzöttekkel:

„Honlapunk a józan, a tényeket felkutató és figyelembe vevő, alapos, körültekintő, végiggondolt, minden esetben érvekkel alátámasztott, mérsékelt hangvételű – de nem okvetlenül szenvedélymentes – reflexióknak, elemzéseknek és tényközléseknek akar nyilvánosságot biztosítani.”

Márai Sándor jobb hasonlat volna, sajnálom, hogy ennyire futotta.

A tendencia folyamatosságot mutat a teljesen ingyenestől a teljesen fizetős oktatás irányába az elmúlt 20 évben. A lassú változás többször évekre stabilizálta a helyzetet, de a folyamat mégis megállíthatatlannak tűnik. 

                                       (forrás: partyponty.hu)

A felsőoktatás kérdése élesen nem volt jelen a politikai harcok között, így a fiatalok - akiket a kérdés talán a legerősebben érinti - többségében inaktívak maradtak vagy más dimenziók alapján Jobbik és LMP szimpatizánsokká váltak. A mindenki számára fizetős felsőoktatás bevezetése a politikai harcok színterére viszi a kérdést, így később a pozitív irányú változás ígéretével mozgósíthatóvá és megnyerhetővé válik a fiatalok bázisa.  

Mi sem természetesebb?

Az ingyenes és költségtérítéses helyek száma 2010-ig nagyjából igazodtak az épp növekvő és csökkenő hallgatószámhoz. Az volt tapasztalható, hogy amikor nőtt a hallgatók száma, csökkent az államilag támogatott helyek száma, míg a hallgatói létszám csökkenésekor pont fordított volt a képlet. Ez azt mutatja, hogy a kormányzat nagyjából ugyanannyi forrást fektetett a felsőoktatásba, ami a többletlétszám költségtérítéses formáját okozta. A fiatalok számára 1996 (költségtérítéses képzési forma bevezetése) előtt az ingyenes egyetem gondolata volt természetes, ezt bizonyította a Bokros-féle tandíj ötlete elleni megmozdulás. A költségtérítéses forma óta stabilizálódni látszódott helyzet, amit a 2006-os úgynevezett „fejlesztési hozzájárulás” néven futó tandíj bevezetési kísérlete elleni tűntetés bizonyított. A 2010 utáni változásokban a részösztöndíj is egy újabb lépcsőfoka a fokozatos változásnak, amit a diákhitel lehetősége próbál kiegyensúlyozni, de a megmozdulások itt sem voltak elkerülhetők. Az államilag támogatott helyek számának csökkentését mindig megmozdulások követik, majd többnyire megállapodás következik a felek között, ami csak lassítja a folyamatot, de meg nem tudja állítani. Az viszont észrevehető hogy pár lépéssel a teljesen fizetős oktatás előtt már nagyon óvatosan lavíroznak a kormányok, mert ez minden bizonnyal nagyobb felhördülést okoz majd, mint az azt megelőző (megmozdulás -> tárgyalás -> megfogyva bár, de a felsőoktatás megy tovább) formula.

A felsőoktatásban tanulók pártpreferenciái

A fent látható adatok alapján elmondható hogy a felsőoktatásban tanuló fiatalok legnagyobb részét (NT/NV - bizonytalanok) nem érinti meghatározó politikai dimenzióként az oktatás, finanszírozási formájának változása. A diagramon látható pártokhoz köthető preferenciák minden bizonnyal nem az oktatási kérdésnek köszönhetőek, mert akkor a Fidesz ettől jóval rosszabb az MSZP pedig jóval pozitívabb helyen állna, így e helyzet magyarázatát más politikai dimenziókban érdemes keresni (ez nem célja ennek az elemzésnek). A fiatalok csoportját eddig a felsőoktatás kérdéskörével láthatóan nem lehetett preferenciáik szempontjával megmozgatni hosszú távon (az eseti megmozdulások kivételével). Ez abból következhet, hogy bár erősen lecsökkentve, de még van államilag támogatott képzési forma.

Miért kockáztatna a kormány?

Rövid távon kockázatos lehetne, de hosszú távon semmiképpen nem az a fiatalok szavazóbázisának megszerzése szempontjából. A fiatalok nagyobb részét tudja mozgósítani politikai aktivitásra, ha az oktatás kérdése elveszíti „természetesen jár” jellegét és a politikai harcok dimenziójának részét képezi. Másrészről az oktatásról eltolódott érdekhierarchiát ez által vissza lehet állítani, így nem a mindennapi politikai események, hanem döntő mértékben az oktatás megvalósulásával kapcsolatos kérdések határozzák majd meg a felsőoktatás közelébe kerülő és abban résztvevők körét.

Lesz még valaha ingyenes felsőoktatás?

A teljesen fizetőssé tétel után a stabilizálódás valószínűleg hosszabb folyamat lesz mint az ezt megelőző csökkenések során. Az biztosnak tűnik, hogy politikai harcok dimenziójává válik majd a felsőoktatás a) ingyenes b) felének ingyenes, felének fizetős, formáinak ígérete. A teljesen fizetős felsőoktatás bevezetése után az első ígéretek a „fele fizetős, fele ingyenes” forma visszavezetésére várhatóak, mivel források szempontjából a mindenki számára ingyenes oktatás problematikus lenne.