Kis híján hároméves a „gazdasági szabadságharc” fogalma a magyar politika napirendjén, azonban a héten a történet igen lényeges pontjához érkezett, hiszen, mint ismert, az Európai Unió bizottsága a hazánk ellen 2004 óta folyó túlzottdeficit-eljárás megszüntetését javasolja, amire nagy valószínűséggel a pénzügyminiszterek tanácsa is rábólint majd június 21-én. Ez a fontos pont nem feltétlenül jelent egyben végpontot, hiszen a bizottság kritikát is megfogalmazott a hazánk gazdaságpolitikája és az uniós iránymutatások közötti feszültség miatt.

Az ügy jelentőségét a „szabadságharc” terminus pályafutása adja, amely 2010 nyarán kezdődött. A szófordulat azóta nemcsak a kormányzat retorikájának képezi fontos vonulatát, hanem cikkek, blogbejegyzések és megszólalások sokaságában jelenik meg. Ha sikerek jelentkeznek ezzel kapcsolatban, akkor azokról mindenki tudni fog, mindenki hozzá tudja kapcsolni ismereteihez és emlékeihez. Maga a kifejezés az egyes választó fejében kétdimenziós teret hoz létre, hiszen egy szabadságharcot megnyerni s elveszíteni lehet, harmadik út nincs.

Ezt a helyzetet a gazdasági mutatók komplexumának „trükkössége” bonyolítja, hiszen mindig lehet olyan paramétereket találni, amelyek „rossz” irányba mutatnak, s ez készpénzre váltva annyit tesz, hogy amennyiben az egyik politikai oldal sikeresként igyekszik szemléltetni a folyamatokat, a másiknak mindig lesz lehetősége az ellenkezőjéről beszélni, és fordítva. Egy ilyen harc megnyerése tehát azon múlik, hogy mennyire képesek a politika szereplői hatást gyakorolni a választók helyzetértékelésére.

Ezzel kapcsolatban érdemes megemlékezni arról, hogy a valamelyik politikai oldalhoz kötődő választók lényegében átveszik az általuk preferált oldal helyzetértékelését, így az ő fejükben a legtöbb esetben eleve eldöntöttek a küzdelmek. Közismert az is, hogy a Fidesz szavazótáborának magja meglehetősen széles, így az ő gondolkodásukban a „szabadságharc” íve a héten tapasztaltnál kevésbé látványos eredmények esetén is „győzelemmel” érhetett volna véget.

Más a helyzet a kevésbé biztos kormánypártiak, az ingadozók és ellenzéki szavazók esetén. Az ő körükben erősebb impulzusra van szükség, mivel jelentős részük mindeddig kudarcként értékelte az „unortodox” hadakozást, úgy látta, azzal az átlagember jár rosszul. Ezt erősítette az ellenzék és a sajtó jelentős része is, amely erőteljesen kritizálta a konfrontatív lépéseket és retorikát, mondván, a bankok az ellenükben tett lépéseket továbbhárítják. A „jó européerek” ráadásul problémásnak tartották az unióval folytatott vitát, vagy a „ne ráncigáljuk az oroszlán bajszát” elvét ismételgették.

A gazdasági szabadságharc mint értelmezési keret és retorika tehát kétélű, mindkét oldal használta és használni fogja. Éppen ezért fontos, hogy egy harmadik, külső szereplő mondott ítéletet, ráadásul olyan szereplő, aki erőteljesen érintett a küzdelemben, és még csak neutrálisnak sem nevezhető. Az Európai Bizottság néhány hete még azt az álláspontot képviselte, hogy Magyarország hiánypályája nem fenntartható, ezért további kiigazító lépésekre van szükség. Ilyen értelemben az ismert végkifejletben mind a bizottság, mind a magyar kormány győztesnek mondható.

Erre az a mód és taktika adott lehetőséget, ahogyan a kormányzat felvezette a kiigazításokat. Nem volt szó „Varga-csomagról” vagy „újabb brutális megszorítóprogramról”, esetleg a „végső soron az embereket terhelő szabadságharcos lépésekről”, holott ezek az értelmezési lehetőségek ott voltak az ellenzék kezében, a korábbi években ehhez hasonló terminoló­giák már használhatónak bizonyultak, így tehát köthetőek olyan elemekhez, amelyek már ott vannak a választói fejekben. Az ilyen próbálkozások elmaradása vagy hatásnélkülisége összességében az ellenzék már sokszor bemutatott impotenciáját szemlélteti. Ezzel szemben „uniós megszorításokról” szóltak a hírek, vagyis a teher át lett téve Brüsszel vállaira, a kormány pedig nem került negatív megvilágításba. A bizottság bejelentésének is igyekeztek megágyazni, s ezt jól példázza, hogy a Miniszterelnökség apparátusának karcsúsítását is kapcsolatba hozták a túlzottdeficit-eljárás megszüntetésének céljával. Az ítélet megszületett, a bizottság mondta ki, hogy Magyarországon a túlzott hiány kiigazítása megtörtént, ráadásul az államadósságról is pozitív tendenciákról számolt be. Emellett az OECD javított hazánk GDP-előrejelzésén, illetve a J. P. Morgan javította a magyar befektetések súlyozására adott ajánlását.

Mit jelentenek az ilyen hírek az átlagpolgárnak? Természetesen az efféle kifejezések („befektetések súlyozására adott ajánlás”) a közgazdasági ismeretekben kevéssé jártasak számára pontosan nem értelmezhetők, de mégsem érdektelenek. Ezek a legtöbb szavazónak valami olyasmit jelentenek, hogy jó felé megy a szekér, lehet, hogy mégsem olyan nagy butaság ez a „gazdasági szabadságharc” és „unortodox” gazdaságpolitika.

Első közlés: Magyar Hírlap

Hős Achilles legendás pajzsát a kovácsisten nem mindennapi motívumokkal látta el. Mintázata az ideális világ képét jelenítette meg, így a véres háború során volt vele egy tárgy, amelynek motívumai a békés élet örömére emlékeztették őt. A valódi célok és valódi értékek így maradnak meg mindig a harcos fejében. A pajzson díszelgő állóképek jelképezik, hogy a háború nem önmagáért van, emlékeztetnek, hogy azon mindig túl kell tudni látni, hiszen a küzdelemnek valamilyen valódi, életteli értékkel kell párosulnia.

Forrás: dehir.hu

Igaz ez a politikai küzdelmekre is. A világháborút követően a gazdasági egymásrautaltság és az egymástól való félelem volt az, ami arra ösztökélte az államokat, hogy az ellenségeskedés utáni összefogás nehézségeivel szembenézzenek. Mára ez is megváltozott, hiszen ezt a szerepét sikeresen betöltötte. Azóta azonban az integráció foglyává vált az unió oly módon, hogy mindig tovább akart lépni az együttműködés következő, nemzetek feletti szintjére. Eredeti motívumai időközben elkoptak, már nem a szó szerinti „együtt”-működés, hanem az „egyszerre működés” kényszere vezeti. Az unió egyre inkább egy önálló politikai testként viselkedik, amelyben a „különutasnak” vélt nemzeti érdekek akadályt jelentenek. Az egységet bontó részérdekek ellene hatnak az egységesítő szándéknak, és ellentmondanak az „egy közös érdeknek”. Brüsszel pajzsán a motívumok már kevésbé emlékeztetnek a nemzetállamok közösségére. A nemzetek Európája szókapcsolat csak azzal a szolidaritással egyenlő, amelyet a közösségen belüli konfliktusok tompítása érdekében mindenkinek vállalnia kell. Ezzel szembeállítják a nemzeti érdekek – sok esetben konfliktust vállaló – képviseletét, a „populista nacionalizmust”, holott a kezdetekkor azért jött létre a Miniszterek Tanácsa, hogy a közösségi döntéshozatalban megjelenjenek a nemzeti érdekek is. Az államok egymáshoz való közelítése volt a cél.

Brüsszel azóta viszont már olyan motívumokkal vértezte fel Achilles-pajzsát, amelyek a nemzeti valóság felett állnak. A közösség olyan kényszerpályán halad, amelyben a legfőbb motiváló az intézmény önállósodása. Függetlenedik a nemzetállamoktól, föléjük vizionált érdekek jelentik az új motívumokat. A pajzs mintázata átalakult: közepén a világgal versengő, egységes európai állam rajzolódik ki. Ezt a politikai testet a „közösségi szellem” járja át, amely megteremti az egységes európai identitást. A gyakorlatban ez egy olyan politikai szervezet, amelyben a nemzeti politikák meghatározó szerepét átvette a gazdaság logikája, ahol a lakosság statisztikai számok halmaza, a jólét mértékegysége a GDP-arányos növekedés, mércéje pedig a központi irányterv. A „közösségi szellem” megerősítéséhez intézményes szimbólumokat találtak, ez pedig azt jelzi, hogy ez az új állam felülről építkezik. Erre példa az euró, amely inkább politikai, mintsem gazdasági szükséglet volt. Annak szimbóluma, hogy Európa még hatalmi tényező a világban. Európa mint önálló szereplő személyesedett meg az euróval és az uniós állampolgársággal, ez pedig egy sor másik kötelezettséget jelent majd a későbbiekben a részt vevő tagállamok számára. Ez az a kényszerpálya, amely új motívumokkal ellátott pajzsa mögé tereli a valódi közösségi akaratot. A kérdés az, hogy mennyire létezik európai identitás, mennyire lehet ezt szavakban közös kultúrára építeni, miközben a vallás, a nemzeti érdek, a nemzeti kultúra a brüsszeli retorikában a populizmus kategóriájába került át. Kérdés, hogy a közösség Achilles-pajzsán az új motívumok mennyire reálisak vagy éppen mennyire virtuálisak, mennyire szakadtak el a valóságtól. A kelet-közép-európai országokban a rendszerváltáskor nem ez a kép élt a Nyugatról. A csatlakozási lelkesedést nem ez az Európa-irány váltotta ki, hanem a felzárkózás lehetősége, hogy Magyarország mint Magyarország, Lengyelország pedig mint Lengyelország álljon vissza a fejlődési útra. Az egység a nemzeti sokféleségben, a múltban keresendő, ez pedig a keresztény valláserkölcsön alapuló kultúra és a fejlődési ív közös történelmi pontja. A cél, hogy Európa felvegye a versenyt a globalizációs kihívásokkal, elfogadható. Az viszont, hogy ehhez olyan utat választanak, amelyben figyelmen kívül hagyják a valós kötöttségeket, helytelen. Európában nemzetek élnek, és gazdasági alapon nem teremthető mesterségesen új érzelmi alapú kötőerő.

Egyértelmű tehát, hogy mely kérdések osztják meg az európai politikát. Európa mint homogén nagyhatalom, vagy Európa mint a nemzetek együttműködése? Európa Achilles-pajzsának mintái átfesthetők egyes politikai céloknak megfelelően, de az alapvető és meghatározó értékek annak domborulataiban rejlenek.

Első közlés: Magyar Hírlap

Alkotmánybíróság, Európai Bizottság, Európa Tanács; talán a közéletet figyelemmel követő olvasók első gondolata ezen intézmények mindegyikéről az, hogy politika felett álló, technokrata szervezetek, amelyek szakmai érvek alapján hozzák meg döntéseiket és viszonyulnak más szereplőkhöz.

A képlet úgy is leírható, hogy a jogi, közgazdászi vagy más szakmai nyelvek sok esetben inkább csak sajátos legitimációs forrásként működnek, illetve erőforrást kölcsönöznek vitába szálló használóik számára. Ez tehát azt jelenti, hogy ezek a szervek is a politikai harc szereplői vagy színterei, és az általuk használt nyelven is megszólaltathatók különböző, olykor egymással teljességgel ellentétes vélekedések. Ugyanakkor a nyelv által kölcsönzött szakértői, jogászi … szerep látszólag felülemeli őket a sokak által eleve piszkosnak tartott politikán. Természetesen a nyelv használata összekapcsolódik egyfajta világlátással, politikával kapcsolatos szemlélettel, előfeltevéssel is, használói valószínűleg nem csupán erőforrásként és legitimációs forrásként tekintenek rá. Ennek a felfogásnak az a lényege, hogy a politika technikai kérdések halmaza, amelyek megválaszolása nem kíván többet szakértelemnél, de legalábbis főként szakértelmet igényel. Számos esemény és tény is ezt a feltevést látszik cáfolni, ezzel egyszersmind gyengítve a fent említett intézmények legitimációját, elismertségét is.

Az Alkotmánybíróság tagjai elismert, alkotmányjog terén igencsak jártas jogászok, ami a szakértői képet erősíti. Az is tény, hogy noha az alkotmánybírák politikai irányultsága, elkötelezettsége sok esetben ismert, az intézmény (Alkotmánybíróság) iránti elkötelezettségük ezt lényegében felülírja (itt elég, ha Stumpf István és Kövér László néhány hete lejátszódott szópárbajára emlékezik vissza az olvasó). Ugyanakkor a pártpolitikai semlegesség nem jelenti egyben azt is, hogy nem a politikai játék szereplőjéről van szó. Az Alkotmánybíróságot erősíti, hogy bizonyos korlátok között a saját feladatkörét is kedve szerint értelmezheti, ugyanakkor ahogy arról émár szó esett, minden lépését egy technokrata (ez esetben jogi) nyelven fogalmazza meg. A dolog aktualitását az adja, hogy a jelenlegi kétharmados parlamenti többségnek és az általa támogatott kormánynak sokan a szemére vetik a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontását és minden előtte álló gát lerombolását. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság, legalábbis az alkotmánybírák egy része, a kétharmados felhatalmazást úgy értelmezi, mint ami felerősítette a testület alkotmányvédő szerepét. E felfogás következtében olyan döntések születtek, amelyek magát az Alkotmánybíróságot is erősen megosztották, amit ismét jól illusztrál az átmeneti rendelkezések kapcsán született döntés, amelyhez öt alkotmánybíró is különvéleményt csatolt. A vitákban az is felmerült, hogy a taláros testület túllépett alkotmányban lefektetett hatáskörén. Ebből arra a következtetésre is juthatunk, hogy az alaptörvény és annak értékei nem feltétlenül csak a parlamenttel és a kormánnyal szemben szorulnak védelemre, sőt előfordulhat, hogy akár a védelmére létrehozott szerv ellenében is.

Az Európai Bizottságot szintén szakmai testületnek, esetleg bürokratikus szervnek tartják. Az elmúlt időben ugyanakkor sokszor éppen hazánk kapcsán megmutatkozott, hogy amennyiben egy-egy tagállam vagy egyéb szereplő nem a bizottság elgondolásai szerint viselkedik, nem marad el a kemény fellépés. A nyelv, amelyen a kifogások és fenyegetések elhangoznak, itt is szakmai, de a tartalom és a mögöttes megfontolások sok esetben politikai jellegűek. Utalhatnánk a magyar kormány Viviane Redinggel folytatott vitájára, amelyben tipikusan szakmai nyelven szólaltak meg a biztosok, de ennél aktuálisabb a költségvetési deficit, illetve a hazánk elleni túlzottdeficit-eljárás kapcsán folytatott disputa. Ebben a bizottság érvelésének lényege, hogy Magyarország „hiánypályája nem fenntartható”, az a megszabott háromszázalékos küszöb fölé fog kerülni, így az eljárást fenn kell tartani. Érdemes megjegyezni, hogy a bizottság 2012-re vonatkozó előrejelzésében is bakot lőtt. Ennek ellenére a közgazdaságtani szakszavakkal megtűzdelt érvelés hatásos lehet, hiszen a szakértelem varázsát kölcsönzi a beszélőnek.

Az Európa Tanács, amelynek kapcsán ugyancsak él a függetlenség, szakmaiság, a demokrácia és a jogállamiság objektív védelmének képe, szintén szolgáltat ezt cáfoló aktualitást. Közismert, hogy az alaptörvény negyedik módosítása kapcsán a szervezeten belül is komoly politikai vita pattant ki. A néppárti oldalhoz tartozó Luca Volonte, az Európa Tanács monitoringbizottságának tagja a Magyar Nemzetnek adott interjúban kifejtette, hogy az ügy kapcsán a bizottság egy részének esze ágában sem volt meghallgatni a kérdéssel kapcsolatos alkotmányjogi érveket, a testület számára jelentést készítő egyik megfigyelő, a cseh konzervatív Jana Fischerová pedig az ügy kapcsán mutatott elfogultsága miatt le is mondott posztjáról. A jogi érvelés tehát itt is politikai megfontolásokat rejt. Ezek az elképzelések legalábbis megkérdőjelezhetőnek tűnnek. A fenti felsorolás nem a teljesség igényével készült, csak az aktualitások ihlették. Ahhoz viszont elegendő, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy más, alapvetően szakértői szervezetek kapcsán is érdemes lenne elgondolkodni azon, vajon lehetséges–e a nem politikai döntéshozatal akkor, amikor valamelyikük a politikai mezővel kerül kapcsolatba.

A BKV privatizációját úgy hajtják végre haveri zsebekbe, hogy közben erről a BKK hatalmas fejlődésként ír, s rég nem látott csodákról számol be. Tehát amikor a sajtóban az egymással viccelődő Orbán Viktor miniszterelnököt és Tarlós István főpolgármestert látjuk az új buszokon, nem látjuk ott a Békemenet szervezőjét, Széles Gábort, csak a Vitézy Dávidot BKK vezért és a VT Transman ügyvezetőit. 

Előző, Esterházy János gyalázásról írt cikkemben ígértem, hogy az ellenzék (egy része) után, most a kormányoldal következik. Tartom a szavamat. Hogy a kép tiszta legyen, először be kell, hogy mutassam a főszereplőket.

A BKK. A Budapesti Közlekedési Központ a BKV-t is irányító állami szerv, de ők oldják meg az útkarbantartást, ők intézik a budapesti tömegközlekedés fejlesztését, így például a metrófelújítással, a 4-es metró befejezésével is ők foglalkoznak. Egy csúcsszerv, amely nem csak felügyeli a BKV-t, de irányítja is azt; s így a BKV tulajdonképpen már nem a Főváros tömegközlekedési vállalata, hanem csak a BKK „leányvállalata”, azokat a vonalakat üzemelteti, azokat a feladatokat látja el, amit a BKK kijelöl neki.

(Kép forrása: bkk.hu)

Így tulajdonképpen a BKV-t fel lehet darabolni úgy, hogy látszatra minden marad állami irányításban. Ezzel persze nem azt mondom, hogy Kádár idejében minden jobb volt, mert az Államé volt minden, hanem azt, hogy a privatizációt illenék átgondolni, „egy-két” dolog már el lett baltázva az utóbbi húsz évben. Arról nem is beszélve, hogy az átláthatatlanság sok „érdekes” anomáliát képes szülni. Egy ilyenről írok jelenleg is. Tehát míg formailag a BKK viszi az üzletet, a buszok színe marad a kék, a számozás marad a régi BKV-s, és a buszokra hatalmas betűkkel ki van írva, hogy BUDAPEST, addig egy viszonylatvállalási díjért magánvállalkozók sok pénzt kasszíroznak be egyes zsíros, folyamatosan kihasznált vonalak üzemeltetéséért.

A VT Transman. A budapesti tömegközlekedésben egyre több helyen felbukkanó VT Transman pont egy ilyen szereplő, amelyik átveszi a koszos, régi BKV-tól az üzemeltetést. Itt a BKV járműparkjának az elöregedésre hivatkoznak, illetve az az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank kívánalmaira. Például a 956-os buszok színvonalán én még nem tapasztaltam, hogy ne a „retro” buszok jelentek volna meg. Ami a Fejlesztési Bankot illeti, jogos a felvetés, hogy legyen többszereplős a tömegközlekedés, írjanak ki pályázatokat, de merőben elgondolkodtató, hogy miért pont a VT Transman nyerte el a pályázatokat.

(Kép forrása: http://gazdasag.szekesfehervar.hu)

A Korlátolt Felelősségű Társaság – a VT Transman kft. tulajdonosa a Videoton Holding Zrt. illetve az Eurobus Invest Zrt. Mint az a HVG 2009-es cikkéből kiderül, az utóbbi cég vezérigazgatójává Regőczi Miklóst, az MSZP-SZDSZ egykori székesfehérvári képviselőjét nevezték ki, aki 35 milliós végkielégítéssel távozott. A hetilap a Magyar Nemzetre hivatkozik és megjegyzi azt is, amit én sem hagyhatok ki, hogy a jobboldali kötődési Nemzet, elhallgatja azt, hogy a VT Transman másik tulajdonosának, a Videotonnak 47%-os részvényese a 20 leggazdagabb magyar egyike, a jobboldali Széles Gábor.

Széles Gábor. A vállalkozó nem csak vagyonával tűnik az átlag magyarok közül, hanem acélos elkötelezettségével is, amellyel aggódik a Magyar Haza iránt. Félreértés ne essék, én sem azért ironizálok, mert valami nemzetvesztő ideológiában hinnék, hanem egész egyszerűen nem csak a VT Transmant tartom korlátoltnak. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem csak az a baj Széles Gáborral, hogy nem tudja, mikor volt a Tanácsköztársaság és, hogy összekeveri a demokratákat a jobboldallal – én például a Kéthly Anna féle Szociáldemokrata Pártot illetve a Kisgazdapártot csak a Kommunista Párthoz képest tartom jobboldalinak. A legnagyobb baj, hogy tökéletesen megérdemelné ő is az aranytalicska díjat.

(Kép forrása: kisalfold.hu)

Utaltam rá, hogy felettébb gyanús a VT Transman ekkora, mindent elsöprő térnyerése, bár ez nem is véletlen, ugyanis Széles Gábor ugyanaz a Széles Gábor, aki a Fidesz alapító és 4. számú párttagkönyvvel rendelkező Bayer Zsolt főnöke a Magyar Hírlapnál, és akivel együtt szervezték a kormánypárti Békemenetet. Azóta már az is kiderült, hogy nem teljesen úgy, ahogy ők állították, a Párt is besegített. Ezek után persze a nemrégiben Áder János által egyelőre elkaszált információs szabadságról szóló törvénytervezet borzolta az idegeket. Nehogy kiderüljenek az ilyesmik.

A Párt. A Fidesz Magyar Polgári Szövetség, hogy megoldja a Főváros egyre súlyosabb anyag problémáit, és hogy megelőzze a szocialista-szabaddemokrata kormányzás alattihoz hasonló korrupciós botrányokat illetve magát a közpénz kitalicskázását létrehozta a BKK-t. Ami pedig rendre a Párthoz közel álló befektetői köröknek ítéli meg az üzemeltetési jogot.

De legalább megcsodálhattuk „látványos felvonulás keretében Budapest új kedvenceit” s nem leszünk gyarmat…