Buzizz! Legyél homofób! Beszélj antagonisztikus ellentétben álló baloldali és jobboldali kultúráról! Mérj hét szűk esztendőt a ’45-óta uralkodó balliberálisokra! Egyáltalán, soha ne foglalkozz azzal, hogy mások mit gondolnak! Minek? Úgyis az a jó, amit te mondasz, és nem mellékesen úgy is lesz! És a legfontosabb: tedd mindezeket következmények nélkül! Hogy mi a kulcs? Legyél Kerényi Imre!!!

(forrás: maszol.ro)

 Most pedig, ha mindezeket megtettük, és kellő mentális állapotba kerültünk; hódoljunk be annak –az én tudom –nagyon elcsépelt és közhelyes; ugyanakkor a maga egyszerűségében bájos elmejátéknak: miszerint olyan messziről jöttünk, hogy nem is tudunk semmit a mi kis országunkról! Nem ismerjük a szereplőit, nem ismerjük a már-már megszokásig beidegződött kóros elváltozásait, és legalább annyira nem ismerjük a hibáit, mint az előnyeit.

Azt azonban tudjuk, hogy –mint minden pontján a földnek –van kultúra, és van egy bizonyos értelmiségi kör (vagy nevezzük bárhogyan), amely alakítani képes kultúrát; a maga intézményrendszerén belül és kívül. Ennek kétségtelenül az egyik legfontosabb aktora a Nemzeti Színház és annak igazgatója kell legyen.

Arról, hogy magának a Nemzetinek mi a feladata egy ország kultúrájában, és egyáltalán az országban mi a feladata, az utóbbi időben nagyon sokan és nagyon sokféleképpen elmondták a véleményüket. Kicsit olyanná is vált a téma, mint a foci: mindenki ért hozzá, és mindenki hangot is ad a véleményének. Én magam sem teszek most másképp, szerintem ugyanis mindenkinek, aki színházba jár lehet véleménye arról, hogy mi a kívánatos egy ilyen közintézményben. Az azonban, hogy ez valóban csak vélemény, vagy utasítás, netán az erőviszonyokat alapvetően befolyásoló döntés; már nagyon nem mindegy. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még nem ismerünk semmit. Maradjunk egyelőre annál, hogy szerintem a mindenkori Nemzeti Színháznak alapvető feladata, sőt kritériuma, hogy jelen legyen a napi közbeszédben, beszédtémát adjon azok számra, akik megnéznek egy előadást, és ne pusztán úgy jöjjenek el, hogy “jó volt, voltunk a Nemzetiben”, és pont –a kultúra erre az évre is letudva. Ezzel szemben elgondolkoztasson, ha kell, provokáljon (szándékosan próbáltam eddig kerülni ezt a kifejezést, hiszen sajnos mostanra egészen más konnotációk is társulnak ehhez, az alapvetően gondolkodásra sarkallást feltételező kifejezéshez). Mindezeket tegye olyan témában, ami “nemzeti”, vagyis mindenkit érint, aki a nemzethez tartozónak érzi magát (na, ez a másik kifejezés, amit szándékosan igyekeztem, mint látszik sikertelenül elkerülni, és amit ígérem, a továbbiakban szintén nem sokat fogok használni; mert igencsak méltatlanul devalválódott az utóbbi időben). Nos, szerintem valahogy így nézne ki a dolog, persze hozzátéve, hogy ez is egy rendkívül redundáns leegyszerűsítés, hiszen nyilván több oldalról és másképpen is megvilágítható, bővebben kifejthető. Abba bele se mennék hosszabban, hogy mi úgy en bloc a kultúra szerepe és a jelentőséget, mert nem a téma szerves része; ugyanakkor arra tennék egy kósza kísérletet, hogy ismét csak szubjektivitástól nem mentesen írjak néhány szót politika és kultúra viszonyáról, elvégre is ez lenne a lényege ennek az írásnak. Tartózkodva attól, hogy túlzottan negatív képet fessek a politikáról (hiszen magam is rajongója vagyok), azt szeretném leszögezni, hogy van egy mindent átható és mindent megmételyező képessége, ami nem mindig előnyös, sőt… Márpedig, ha valaminek, akkor a kultúrának illene valóban függetlennek lenni a politika ármánykodásaitól. Ezzel persze nem kívánok abba a naiv sorba beállni, ahol úgy gondolják, hogy valaki (jelesül a “kultúra”), ami él valamiből (jelesül a “politikából” és annak támogatásaiból), az teljes mértékben független tud lenni. De a kultúrának egyfajta önállóságra, egyfajta kritikai szemlélet megfogalmazására mindig is képesnek kell lennie; máskülönben létezésének értelmét veszti. No, talán politika és kultúra nyers és általános összevetéséről egyelőre ennyit, a konkrét téma vizsgálata úgyis ezen alapértékek ütköztetése mentén fog megtörténni.

(forrás: mandiner.hu)

Volt szerencsém 2012 februárjában részt venni egy beszélgetésen, ahol Alföldi Róbert még “csak” csak, mint negyedik évét töltő igazgató volt jelen, és a második öt évre történő pályáztatás hivatalos elindítása ekkor még meg sem történt. Maga Alföldi is inkább csak utalt arra, hogy talán majd pályázik. Ez akkor az első félhivatalos bejelentések egyike volt arról, ami egy komoly lavinát indított el, és ami tovább mélyítette a szakadékot baloldal és jobboldal között, kihasználva a kultúrkampf platformját. Mert ma Magyarországon még mindig hírértéke van annak, ha egy „jobbos” művész felkér egy „balos” művészt, hogy dolgozzanak együtt. És még ma is ott tartunk, hogy ezt meg kell magyarázni, és nemhogy csak nem természetes, sokak számára nem is kívánatos…
Innen elindulva igyekszem egy rövid, átfogó képet adni az események kronológiájáról:

Kezdjük talán onnan, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) 2012. október 15-én közzétette a Nemzeti Színház igazgatói posztjára kiírt pályázatot, melyre még aznap be is jelentette Alföldi Róbert, hogy indul. De mint már akkor erősen valószínűsíthető volt, nem ő lett az egyetlen pályázó, november 14-én egy a Heti Válasznak adott interjúban Vidnyánszky Attila is bejelentette indulását a posztért. (A Körülményekről, részletekről, véleményekről majd később; itt valóban egy objektív és rövid rezümét kívánok adni a kronológiáról. Annyit azonban mégis hozzátennék, hogy egy a Magyar Narancsnak adott interjúban Alföldi ezt a pillanatot –mármint a Vidnyánszky indulásáról szóló bejelentés pillanatát –jelöli meg az ő “bukása” pillanatának…).
Folytassuk ott, hogy a két pályázat közül, mint december 17-én kiderült –addigra egyáltalán nem meglepően –Vidnyánszky Attila pályázata lett a nyertes. A vesztes Alföldi pályázatra négy nem mellett, egy igen, és négy tartózkodó szavazat érkezett. Tehát június 30-án éjfélkor megy Alföldi, és július elsején jön Vidnyánszky.

(forrás: parameter.sk)

No, és akkor, ha már a szavazatoknál és a bizottságnál tartunk, nézzük is meg kicsit részletesebben ezt! És azt gondolom, innentől nem igényel további magyarázatot azon alapállításom, miszerint a kultúra –borzasztó károsan –2012 Magyarországán a mindennapi politikai harcok színterévé vált.
A fenti döntést ugyanis egy olyan bizottság hozta meg, amelyben 9-ből 4 főt a Színházművészeti Bizottság jelöl ki, melynek elnöke Vidnyánszky Attila. Ezen négy ember: Ókovács Szilveszter (jobboldali kötődésének napról napra igyekezett 2010 előtt hangot adni a HírTV-ben). Kerényi Imre (róla még később is lesz szó, de már itt mindenképpen érdemes annyit mondani, hogy 2011. május 15-től visszavonásig: „a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszteri megbízott”(forrás). És nem mellékesen Kerényi személyesen is lekötelezettje Vidnyánszkynak, ahogy a harmadikként jelölt Szigethy Gábor színháztörténész; de nincs ezzel másként a negyedik jelölt, Nagy Viktor sem, aki Vidnyánszky alelnöke a Magyar Teátrumi Társaságban (MTT).
Gondolhatnánk, hogy a fennmaradó öt fő még mindig elég a többség megszerzésére, és nem volt ezzel másként a Kerényi Imre szavaival élve ‘45óta tartó balliberális média uralom kánonjából kitörni vágyó, és most magának szót kérő nemzeti kultúra sem. Így a fennmaradó öt helyből kettőre az  Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) szakreferensét jelölték ki; illetve Révész Máriát és Konrád Antalt, akik közül előbbi miniszteri főtanácsadó, utóbbi pedig a Színházi Dolgozók Szakszervezetének képviselője. Végül, de nem utolsó sorban ott volt Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze és a Nemzeti Színház Örökös Tagja, aki, mint később kiderült, az egyetlen Alföldi mellett letett voksot jegyezte. És aki feltehetően nem egzisztenciális okokból szavazott úgy ahogy (ilyen pályával a háta mögött, és ennyi elismerés mellett nem is hiszem, hogy szüksége lenne rá), hanem mert részese volt annak a munkának, ami az elmúlt években megvalósult a Nemzetiben. Ezzel szinte kivétel nélkül így van a társulat többi tagja is, és mindenki, aki valamilyen formában részt vett a munkában. Viszont én nem szeretnék nagyon eltérni az eredeti témától, úgyhogy zárásképp boncolgassuk még inkább kicsit a nem titkoltan jelenlévő kultúrkampfot. Azt, amelynek keretében Kerényi Imre, mint a kultúra előretolt élharcosa olyan kijelentéseket tehet, különösebb következmény nélkül, amilyeneket tesz. De mik is ezek? –hiszen még mindig messziről jöttünk, nem tudunk eleget.
A teljesség igénye nélkül néhány példa:

• „…Kipusztult minden. Most olyan ez az iskola… Én most már inkább nem foglalkozok színházzal, mert unom. Énnekem feltett szándékom, hogy ezt meg kell reformálni. Lehetetlen dolog, hogy Déryné országában, és Jászai Mari országában így képezzük a színészeket. Én arra gondoltam, ha alkirály lennék, úgy elvenném ennek az egyetemnek a pénzét, mint a nyavalya, és áttelepíteném egy színházhoz. Aztán csináljanak amit akarnak. Azt gondolom, egy nemzeti kultúrában a színészeket nemzeti szellemben kell nevelni, pont. Mert ettől érdekesek. Ha ez az iskola New York-ban is lehetne meg Lembergben is, akkor mitől? Én úgy vettem észre, hogy kitűnő színészeket képeznek, de kis rabszolgák. Jól szót fogadnak, igen, rendező bácsi, minden nagyon jó, hú de nagyon balliberálisak, mert azt muszáj…"(forrás)
  

• „…Én azt gondolom, és bátran kimondom, hogy van tennivaló. Nagyon sok olyan magyar felsőoktatási intézmény van, ahol van tennivaló. Én arról álmodoztam pár éve, hogy itt megnyerik a választást, aztán egy alkirály odakerül, és kézbe veszi a színészoktatást…” (forrás)
  

• "…én a magam részéről nagyon bízom abban, hogy Vidnyánszky úr meg fogja tenni, amit megkövetel tőle a haza. Elég erő van hozzá, jó korban van, megvan hozzá a műveltsége, a felkészültsége, a kultúrája, és meg fogja csinálni a Nemzeti Színházat, ami ugyanúgy sikeres lesz, mint az Alföldié, csak nem a buzikról fog szólni, hanem a szerelemről, meg a barátságról, meg a hűségről…" (forrás)

Ezek persze mind-mind a kontextusokból kiragadott mondatok, de ha elolvassuk a teljes cikket, vagy megnézzük az egész interjút, nem lesz jobb a helyzet. A legutóbb idézett kijelentés –nyilván a használt erős szavak is közre játszottak ebben –már széleskörű tiltakozást váltott ki. Ugyanakkor szerintem hiba leragadni ott, hogy ezt a valóban felettébb rosszul sikerült egy mondatot bíráljuk, mert az egész szellemiség egy olyan üzenettel bír, ami mellett nem szabad szó nélkül elmenni. „…Amikor a Magyar Művészeti Akadémia elnöke azt nyilatkozza, hogy a nemzet fennmaradása szempontjából léteznek hasznosabb művek, még akkor is, ha azok középszerűek, akkor a művészeknek, értelmiségieknek hangosan, üvöltve ki kellett volna ezt kérni maguknak…”(Alföldi, 2013. május 31., Népszava). Még egyszer tehát, Kerényi Imre az, aki elindította nemzeti könyvtár sorozatát, amellyel 300 milliós állami támogatásból ad ki könyveket, hogy létrehozza a nemzeti kánont. Ő az, aki felel az alkotmány népszerűsítéséért, szobrokat avattat, létrehozta az alkotmány asztala programot, és a kormány munkáját dicsérő kiállításokat szervez.

Összegzésképpen talán annyit, személyektől és konkrét ügyektől függetlenül, hogy a probléma ott van, hogy „akiknek üvölteni” kellett volna, azoknak nem azért kellett volna üvölteni, mert nem az ő ízlésük szerint alakultak a dolgok. Azért nem kell üvölteni. Ízlésről lehet és kell is beszélgetni, vitázni, de harcolni nem érdemes érte. Viszont alapértékekért, a közgondolkodást alapjaiban befolyásoló értékekért ki kell állni. És sajnos ebben a konkrét ügyben sem az a téma (az nem is feltétlen lenne ekkora téma), hogy egy kiváló művész helyére jön egy másik kiváló; hanem, hogy ez miért, milyen körülmények között, és milyen értékkonstellációkat magával hozva történik. Az viszont azt gondolom elfogadhatatlan, hogy legitimáljuk, sőt kanonizáljuk, hogy „kétféle kultúra van”, hogy minden kormány és minden politikai elit hozza magával a maga kultúráját.

Az elmúlt hónapokban a baloldal a félelem köré építette a kommunikációját. Ez a kampány egy olyan országot vizionált, ahol az emberek nem merik felvállalni politikai beállítottságukat, nem mernek elmenni szavazni. Az ellenzéki lépéseket azonban félbeszakította a Bilderberg-csoporttal kapcsolatos „összeesküdés-elmélet”.

A Bilderberg-csoport

A vélekedések szerint a Bilderberg-csoport egy olyan titkos, szűkkörű társaság mely 1954-től évente ülésezik. A legbefolyásosabb gazdasági és politikai hatalommal rendelkezők köre vesz részt benne meghívásos alapon. Egyes elméletek szerint ez a csoport tagjai által olyan kiterjedt gazdasági erővel rendelkezik, hogy befolyást képes gyakorolni a világgazdasági eseményekre, a politikára, így az országokra is.

A titok abban rejlik, hogy senki nem tudja egészen pontosan miről beszélhet egy nem nyílt konferencián a világ legmeghatározóbb embereinek egy csoportja. A találkozókat Amerikában egyes civil csoportok jogilag aggályosnak találják, mivel az ottani törvények tiltják azt, hogy politikusaik titokban más ország politikusaival tárgyalásokat tartsanak, hiszen ez a hazaárulás lehetőségét hordozza magában.

Egyes vélekedések szerint világhatalomra törő terveik vannak. Felmerülhet viszont a kérdés: hogyan lehetne a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb személyeinek még ennél is nagyobb hatalma és miért akarnák ezt. Az a feltételezés tehát nem tűnik logikusnak, hogy egy olyan személy - aki tegyük fel tagja ennek a szervezetnek - minden pillanatban annyi pénzhez jut, ami még unokáinak is elég, egy lépése a piacon országok gazdaságát virágoztathatja fel vagy viheti csődbe, vajon juthatna-e egyáltalán több hatalomhoz.

Más vélekedés szerint a világ globális problémáira keresik a megoldást szegénység, munkanélküliség, gazdasági és politikai válságok, túlnépesedés, környezeti károk megállítása/visszafordítása.

A baloldali félelemkampány

A kampány a félelem szó túlartikulálásával kívánta elérni az eredményt. A Mesterházy, Gyurcsány, Bajnai beszédekből azt lehetett leszűrni, hogy ők tudják, látják, tapasztalják, hogy az emberek félnek, és ezt higgyék el. A közös kampány végig a félelem vonalán futott, amit retorikájukban előbb a diktatórikus rendszer kiépülésének bizonygatásával tudtak elérni, majd a félelemre való nyílt utalások következtek. Az Együtt, MSZP és DK kezdettől fogva fokozatosan közelítették álláspontjukat egymáséhoz.

A kampány egyrészről bátorságot kívánt önteni a baloldali szavazók körébe, mivel a 2010-es eredményhez nagyban hozzájárult az is hogy a baloldali szavazók közül sokan nem mentek el szavazni. A nagyobb cél azonban a bizonytalanok hatalmas tömege, mely eldönti majd a 2014-es választások eredményét.

A kampány, azonban akkor lehetett volna sikeres, ha a választásokig kihúzza a nélkül, hogy a választópolgárok észlelnék: ez csupán a szavazatokért folytatott verseny. A kampány félbeszakításának látható módon nem volt túl sok esélye a megszokott eszközökkel, mivel a baloldali szavazók nem hitték volna el, a bizonytalanok pedig, az e fajta rádöbbentéseket legfeljebb a politikai harcok velejárójának vélhették volna. A kampány félbeszakításhoz konkrét tényszerű nagyobb és azzal ellentétesen ható erőt kellett felmutatni. Ezt az erőt kívánta képviselni a Bilderberg-csoport és a baloldal közötti „összeesküdés”.

A kampány félbeszakításának időzítése

A kampány félbeszakításának időzítése mondhatni a legtökéletesebb időben történt, mivel az még csak most kezdett el kibontakozni. A jól felépített kampány lényegének, a „félelemnek” a konkrét kibontakoztatása, így csírájában lett elfojtva, nem volt elég ideje annyira megerősödnie, hogy azt képtelenség lett volna megállítani.

Összeesküdés vagy összeesküvés?

Az „összeesküdés-elmélet” szerint a napvilágra kerülő, állítólag a Bilderberg-csoportból kiszivárgott információk alapján a baloldali félelemkampány egy a csoport által előre felépített és eltervezett formula lett volna a szavazók és, így a választások megnyerésére.

Az összeesküvés-elmélet szerint azonban ez azért nem tűnik logikusnak, mert ha a szervezet valóban létezik, és úgy funkcionál, mint ahogy azt gondolják, akkor nem szivárogna ki semmilyen információ, nem lenne szüksége e fajta lassú és bizonytalan módszerekre és nem a belpolitikai harcokba folyna bele. A szervezet minden bizonnyal rendelkezne globális, gyors és radikális eszközökkel és nem pazarolná az idejét e fajta színjátékokkal.

Most, hogy az árvíz igazán veszélyes időszakán lassan az egész ország túl van, újrakezdik, vagy inkább folytatják munkájukat a politikai védvonalakon dolgozók is, így Tóth Zoltán „független” választási szakértő is új bejegyzéssel jelentkezett blogján. Az egész nem érdemelne említést, ha a folyosói pletykáknak köszönhetően nem tudnánk, hogy Tóth Zoltán rendszeres vendége a képviselői irodaházban az MSZP-frakció irodájának, és így talán sejthet valamit az odabent röpködő gondolatokról.

forrás: tothzoltan.blog.hu

Ebben a minőségében kell tehát vizsgálni a június 10-én életre hívott koncepciót, egy jövőbeni esetleges demokratikus (sic!) baloldali ellenzéki összefogás lehetséges kormányának névsoráról. Természetesen hálával tartozunk a publikálásért, mert így legalább tudjuk, hogy éjszakánként miről álmodnak a „demokraták”. Mielőtt rátérnénk a nevekre, muszáj rögzítenünk a következőket: Tóth Zoltán azon „független” elemzők csoportjába tartozik, akik ’89-ben a Nemzeti Kerekasztal mellett nem az ellenzék szakértőjeként foglaltak helyet, továbbá hogy a napokban Hankiss Ágnesről készített állambiztonsági jelentéseivel címlapunkra került Rytkó Emília egyik legközelebbi partnere a baloldal választási agytrösztjében.

Mindezekből fakadóan kimondottan megnyugtató a tény, hogy a rendszerváltozás utáni első évtizedben Tóth Zoltán, az Országos Választási Iroda elnökeként őrködött a választások tisztasága felett, és így rögtön az is érthetővé válik, hogy egy politikailag ennyire színes, az egész társadalmat reprezentáló, friss csapat alkotja az ő „Nemzeti Válogatottját”. Nézzük a listát a teljesség igénye nélkül! Köztársasági elnökként Tóth Zoltán Nemzeti Válogatottjában Kéri László nevét találjuk, aki méltán kerülne ebbe a pozícióba. Függetlensége lassan két évtizede megkérdőjelezhetetlen.

A Heti Hetes című műsorban ezt hétről hétre láthattuk régebben, amikor is folyamatosan kiegyensúlyozottságra és mértékletességre intette a műsor amúgy is korrekt és úriember módjára politizáló résztvevőit. Mesterházy Attilával úgy tűnik megromolhatott a viszony, hiszen „csak” az „országgyűlési többség frakcióvezetőjeként” számít rá a demokratizáló munkában a független szakértő, de ezzel legalább feloldotta a baloldali összefogás előtt álló legnagyobb kérdést, hogy melyik pártvezető vezesse az ellenzéket a ’14-es nagy csatában.

Bajnai Gordon tehát nyerésre áll a komolyabb baloldali tanácsadók körében. Ő, mint az összefogás miniszterelnöke valószínűleg újra egy nap alatt „oldaná meg” a gazdasági problémákat, alkalmazva a válságkezelés már 2010 előtt is bevált módszerét, az IMF-kölcsönt és a lakosságot sújtó, bevallottan fájdalmas megszorításokat.

Korábbi munkássága Kéri Lászlóhoz hasonlóan nem hagy kétséget alkalmassága felől: a nyílegyenesen mélybe zuhanó GDP, az egekbe robbanó államadósság vagy a szociális juttatások megvágása mind-mind világos bizonyítékai annak, hogy ő a megfelelő ember a baloldali kormányzás szimbolizálására.

Az elképzelt új kurzus további nevei is imponálók. Kálmán Olga, a „demokratikus ellenzék listavezetőjeként és szószólójaként”, Lendvai Ildikó, mint az Országgyűlés elnöke, Kuncze Gábor pedig belügyminiszterként és függetlenként tűnik fel. Kéri László „leendő” köztársasági elnök felesége, Petschnig Mária Zita gazdasági miniszter lenne a kormányban, ami nyilván nem vet fel összeférhetetlenségi kérdéseket a független szakértő fejében, hiszen a jóhiszeműség minden, a politikában „új” szereplőnek kijár. A listát egy percig komolyan szemlélve azonban megállapíthatjuk: a baloldal megújulási képességének hiánya továbbra is látványos, egy, a politikát Tóth Zoltánhoz hasonlóan jól ismerő személy is komoly gondban van, amikor az esetleges kormányzás kerül szóba. Kuncze Gábor, Kéri László, Mesterházy Attila, Lendvai Ildikó, Molnár Csaba, Vadai Ágnes, Hiller István, Csehák Judit és Bajnai Gordon neve mind azon politikai közösség jelképe, amely a baloldalt a teljes összeomlásba vitte, és nem a megújulásba. Ez a névsor, és a konkrét neveken túl az ellenzéki összefogás alkalmas lehet a baloldal 2006-os szavazói egy részének megnyerésére, de semmiképpen sem hozza el annak a jövőjét hosszabb távon megalapozó megújulást.

Első közlés: Magyar Hírlap

Az MSZP hasonló helyzetbe került, mint Ezópus tanmeséjében az őszülő ember, akinek egyszerre két barátnője volt. Fiatalabb kedvese az ősz hajszálait, az idősebb pedig a sötétebb tincseit szedegette ki a férfinak, mivel mindketten szégyellték a korkülönbséget. Így történt, hogy a férfi két oldalról lett megkopasztva. A történet tanulsága, hogy az össze nem férő dolgok milyen ártalmasak tudnak lenni.

Forrás: hetivalasz.hu

A legújabb felmérés szerint csökkent a pártot nem választók aránya Magyarországon, de ez még így is alacsonynak tekinthető, ha nyugat-európai összehasonlításban nézzük. Miért más Magyarország - erre keresem a választ. Első rész.