Július közepe, kánikula. Kisebb-nagyobb nehézségek közepette elindultunk, majd hasonlóképp meg is érkeztünk Tusnádfürdőre, a 24. tusványosi szabadegyetemre. Elegáns késéssel sikerült bekapcsolódni (egészen pontosan másfél nappal) a túlcsorduló rendezvényorgiába – legyen az politikai beszélgetés, több órás koncert vagy agyagozás – mégis úgy érezte az ember, nem maradt le semmiről.

(forrás: budaorsiinfo.hu)

Az első élményt mindenki magától a környezettől kapta.  Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája! Na, pont ez az, ami elvarázsol minden odalátogatót. A városkában esténként fel-felbukkanó medvebocsokról már ne is beszéljünk. Szerda este a Csík zenekarra karolt össze a nép, később pergősebb zenére lehetett folytatni az éjszakát. Másnap a reggel a 2014-es magyar ill. uniós választásokról szólt. A beszélgetésen Schiffer András az LMP frakcióvezetője, Jonathan Horsman, a londoni Project Associates igazgatója, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Szilágyi Zsolt EMNP alelnök, és Marc Gafarot Monjo, a katalán Demokratikus Konvergencia Párt frakcióvezetője vett részt. A találkozót G. Fodor Gábor moderálta. Schiffer András – amellett, hogy oroszlánbarlangban érezte magát - több pontban is egyetértett a többi politikussal uniós kérdéseket illetően. Véleménye szerint az unió politikáját a modern szabadságeszmék helyett (az áru, a tőke, a szolgáltatás és a személyek szabad áramlása) a felelősség három elve (a föld, a társadalom és a fogyasztók ) határozza meg.

A londoni úriember, Jonathan Horsman szerint az Európai Unió befolyással van a nemzetállamok szuverenitására, amivel csak gerjeszti az unióellenes pártok létrejövetelét, mely szintén rossz visszacsatolást jelent 2014-re nézve. Semjén Zsolt két pólusban határozta meg a működésképtelen uniót. Nem lehet ezt a föderációt teljes mértékben elutasítani, sem gazdasági sem politikai szempontból. A másik szempont az európai egyesült államok gondolata – amely szintén egy globális zsákutca, hiszen Európát nemzetállamok alkotják, amelyek egyenként rendelkeznek önálló kultúrával és társadalommal. Az unió alapelvei 2013-ra is az alapítók elgondolásain kellene alapuljanak, melyek a család, a nemzet, és a vallás eszméi. Az erdélyi politikus, Szilágyi Zsolt az érték alapú átalakulást emelte ki, szemben a négy, már említett szabadságjoggal való visszaéléssel. A katalán Monjo szerint az unió átbillent a ló túloldalára, hiszen a háború után egy teljesen új, gazdasági és politikai fellendülést ígért, mára viszont egy hatalmas bürokratikus apparátussá vált.

A beszélgetés második felében Mesterházy bocsánatkérését, valamint az EU szerepvállalását bírálták az erdélyi kérdésekben.

A délután kellemesen folytatódott, székely gyrost kóstoltunk és lehűtöttük magunkat a Szent Anna tóban. A felüdülést az ifjúságpolitikai szekció követte, a beszélgetés keretét a régiónkénti összefogás adta meg. Ágh Péter, a Fidelitas elnöke kijelentette, hogy együttműködnek minden határon túli szervezettel a közös problémák megoldása érdekében, hisz minden fiatal hasonló gondokkal küzd országszerte.

(forrás: hetivalasz.hu)

Az estét a Beatrice és a Kutya vacsorája folytatta – a lefekvés megint hajnalig csúszott, így a pénteki nap pihenősebbre sikerült a vártnál.

A pénteki vigadozás minden nyomát kiheverve, a nagyszínpad elé járultunk. Orbán Viktor miniszterelnök és Tőkés László, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, európai parlamenti képviselő a „Mi időnk!” jelmondatával tartotta meg találkozóját. A beszélgetést Németh Zsolt, a Külügyminisztérium államtitkára moderálta. A találkozón részt vett a tábor magyarországi illetve erdélyi főszervezője is.

(forrás: budaorsiinfo.hu)

A miniszterelnök szintén az Európai Unióhoz fűződő magyar, illetve erdélyi kapcsolatról beszélt: elkezdődött egy politikai átalakulás a Kárpát-medencében a rendszerváltás után – amely előtt nem az európaiak döntöttek a sorsukról. Az unióhoz való csatlakozással, joggal várható el, hogy mind gazdasági, mind pénzügyi értelemben rendelkezhessünk az erőforrásaink felett – kilencven év után mégis kiszolgáltatottak maradtunk. Az ellenszer nem az Unió intézményeiben van, a problémákat a nemzetállamokban egyenként kell keresni. Rávilágított olyan globális problémákra, mint az agyelszívás, valamint az elöregedés jelensége – melyeket az országok államonként kell, hogy megoldjanak. Orbán Viktor kijelentette - csak úgy lehet egy szétszórt nemzetet egységesnek tekinteni, ha ahhoz biztosítva van a kettős állampolgárság intézménye.

Németh Zsolt: „Van mire visszatekinteni, van mire előretekinteni!”

A megoldáskeresésben Erdélynek is van szava Európához! - kezdte Tőkés László. A Mi időnk! reményében az erdélyi politikus kijelentette, hogy addig kell cselekedni autonómiakérdésben és nemzetiségkérdésben, ameddig van rá lehetőség – hisz gyáva népnek nincs hazája. Öntudatos erdélyi, európai emberekre van szükség ahhoz, hogy megszülessen az erdélyi autonómia. A miniszterelnök megígérte, hogy Magyarországra Erdély mindig számíthat.

Az utolsó napot a Ghymes együttes koncertje zárta – méltó befejezése volt egy olyan hétnek, mely végén tényleg éreztük: Eljött a mi időnk.

Rasszizmus, antiszemitizmus, homofóbia, idegengyűlölet – sokat emlegetett kifejezések ezek az elmúlt hetek politikai napirendjén. Mind a Budapest Pride körüli mizéria és az erre válaszul adott köcsöglista, mind pedig a Kuruc.info betiltása kiverte a biztosítékot a véleményformáló körökben. Egyet kell értenem azokkal az írásokkal, melyek szerint a Kuruc.info Facebook-oldalának betiltása kifejezetten káros.

Káros, mert – bár valóban ellentétes a Facebook szabályaival egy gyűlöletkeltő oldal működtetése – egy nyilvános és vitaképes tömeg megjelenítése a szélsőjobb számára több kárt okozhat, mint hasznot. Itt ütköznek ugyanis a vélemények, és itt válhat nyilvánvalóvá a szélsőséges pártokkal szimpatizáló szavazók számára is, hogy milyen értékrendet képviselnek azok, akik ezt a fajta gondolkodásmódot magukénak vallják.

Nem beszélve arról, hogy ezen csoportok ilyen esetekben „kirekesztőből kirekesztetté válnak”, még inkább erősítve ezzel a csoporttudatot és az összetartozás élményét. A csoportpszichológia törvényszerűségei megteremtik a MI és az ŐK kategóriáit, s ebből pedig egyenesen következik egy olyan világkép kialakulása, amely tökéletesen alkalmas propagandacélok elérésére. Vagyis: minél több köcsöglista jön létre, és minél többször születnek gyalázkodó hozzászólások a kommentek között, annál nagyobb gödröt ásnak a készítők saját maguknak. Az igazi probléma az, ha ez a stílus a politika szintjén is megjelenik. Ez alatt nem azt értem, hogy a fent említettek ne lennének fontos politikai kérdések, hanem azt, ha egy párt nem képes felismerni, hogy álláspontja – legyen az szavazói számára döntő jelentőségű – kontraproduktív a jövőre nézve. A DK úgy gondolja, hogy a Fidesz mint jobboldali párt folyamatosan erősíti a szélsőjobboldali csoportokat, sőt szövetkezik velük, mert ugye „az is probléma, hogy a magyar parlamentben folyamatosan ezt lehet hallani. (…) Egyébként pedig, ha majd a regnáló politikai elit másfajta politikai elit lesz, ami volt korábban, és nem tűri meg, és nem szövetkezik össze a nácikkal, akkor majd megint más lesz Magyarországon.” (Vadai Ágnes)

Emlékezzünk azért arra, hogy a szélsőjobb megerősödésének okai között ott találhatjuk a politikai elitben való csalódottságot, amihez a DK-s képviselőknek talán lehetett némi közük a 2002 és 2010 között eltelt időszakban. Ez idő alatt a Jobbik a mérhetetlenből a harmadik legnagyobb párttá nőtt, s ez szintén természetszerű összefüggésben áll a magyar baloldal kormányzásával és stílusával. És azt se felejtsük el, hogy a DK retorikája újabban kifejezetten a radikálisoknak szól, hiszen ez az a réteg, amelyet programjával Bajnai és Mesterházy is nehezen ér el, de Gyurcsánynak viszonylag könnyű megszólítania. Az, amit Gyurcsány és Vadai most megkísérel, akár tekinthető a baloldali Jobbik létrehozásának, a magyar szélsőbal felélesztésére tett kísérletnek. A szélsőbal és a szélsőjobb természeténél fogva időről időre összeér – nemcsak Magyarországon –, így ez a szándék politikai szempontból akár racionális is lehetne. A Jobbik megerősödése láthatóan tetten érhető a hagyományosan erős baloldali körzetek elhódításában, mégpedig azért, mert a baloldali radikalizmushoz igenis a jobboldali radikalizmus áll a legközelebb. A számításból viszont hiányzik az az elem, amit már korábban is említettem, hogy a radikalizmus újjászületése éppen Gyurcsány ellenében történt meg, magyarán nem fér össze vele.

Ennek tükrében kissé visszásnak tűnik, hogy a Demokratikus Koalíció éppen „a demokrácia porig rombolásának időszakában”, „igazi európai demokrataként” próbál összekacsintani a szélsőségesekkel.

Első közlés: Magyar Hírlap

Az utóbbi időben legfőképp az MSZP és az Együtt tárgyalásai kerültek reflektorfénybe, a jövő történéseit ettől teszik függővé. Ez jelenleg az a formális fórum, amelyen követhetők a résztvevők stratégiai előkészületei. Az ellenzéki oldal azonban ennél szélesebb tábort alkot, vannak olyanok is, akik számára ez a fajta együttműködés nem alternatíva.

Az ellenzéki összefogás nagy hátráltatója a sokféleség: a sok, különböző támogatottsággal és sokféle megítéléssel rendelkező szereplőnek sokféle érdeket kell összehangolnia. Míg az LMP saját nimbusza miatt kíván távol maradni a szoros együttműködéstől, addig Gyurcsány Ferenc platformja a szocialista párt valós átalakítása híján, a pártvezetéssel való szembenállás okán vált ki. Mégis – többek között a választási rendszer logikájának köszönhetően – együttműködésre vannak kényszerítve, de számos érdektényező húzza őket szét. Így a kérdés: együtt vagy külön? Pártokat szakított szét ez a dilemma, az MSZP-ből kivált Gyurcsány Ferenc platformja, az LMP-ből pedig kiváltak a szervezeti együttműködést támogatók. A Demokratikus Koalíció számára ez idáig nem nyílt lehetőség a szövetségben való részvételre, gyakorlatilag a politika szélére került.

Ezt követően új kérdésre kellett választ találni: hogyan tovább önállóan? A felépítés előtt álló pártok feladata egyébként sem könnyű, el kell helyezni önmagukat az adott politikai térben, és fel kell magukra hívni a figyelmet. A baloldali verseny arról szól, ki akarja jobban a kormányváltást, és ki az, aki jobban el tudja adni az embereknek. Úgy tűnik, a DK-nak balközép pártként egyelőre nincs sok esélye a nagyobb szervezeti múlttal és támogatottsággal bíró szocialistákkal szemben, s radikális politizálással tud bent maradni a köztudatban. Gyurcsányék hirdetik leghevesebben az elszámoltatást, és talán ők említik legtöbbször a „szemét rendszer” és diktatúra kifejezést. Persze ők arról beszélnek, hogy csak a hatalommal vették fel a kesztyűt, de valójában a mérsékelt ellenzékiségtől tudják így megkülönböztetni magukat. Éppen ezért váltak Gyurcsányék nyilatkozatai egyre erélyesebbé, fogalmazásmódjuk radikálisabbá. Ez persze nemcsak stílus és előadásmód kérdése, tartalmi politikájukat is leegyszerűsítették a demokrácia és a (fél)diktatúra harcára. Ezek szélsőségek, és ebbe a politikaképbe illik bele a már induláskor kinyilatkozott cél: azaz elsősorban azért fognak küzdeni, hogy leváltsák a „hatalmat”.

Ez az ellenségközpontú retorikai stílus a jobboldali radikálisoktól már ismert. Ez a nyelvezet erőteljesen ellenségképeire koncentrál. Kiélezi a konfliktust, hangsúlyozza és leegyszerűsíti a történéseket, hogy valami nevében, valamivel szemben harcolnak. A DK esetében a demokrácia nevében a kormány ellen, üldözöttként a hatalommal szemben. Programalapvetésükben is általános demokratikus értékek, és a „féldiktatórikus hatalomról” tett megállapítások felsorolását találjuk. „Radikális demokraták” tehát, akik baloldali fülkeforradalmat akarnak.

A rendszerváltás után Magyarországon nem jött létre meghatározó radikális baloldali párt. Talán abban a politikai környezetben nem is lett volna szerencsés, a mérsékelt szociáldemokrata-liberális irányvonal jelentette a baloldalt. Ma sem kommunista pártról van szó, inkább olyan „radikális demokratákról”, akik tevékenységének jelentésbeli következményei lehetnek. Hiszen a demokrácia fogalmát vesztes helyzetben helyezték szélsőségekbe. Ez ugyanúgy kiüresítheti az eszmét, megváltoztathatja annak jelentését, mint ahogy a nacionalizmusnak is pejoratív jelentése vált elsődlegessé. Ha egy erősen elutasított személy egy pozitívnak gondolt fogalmat kampánya középpontjává tesz, sőt, azt a kifejezést túlhasználja, elkoptatja, lehetséges, hogy maga az ideafogalom veszít az erejéből. Ahogyan Esterházy Péter fogalmazott A szavak csodálatos életéből című írásában, a „szavak szivárványzása nemcsak térbeli, hanem időbeli is”, idővel elfelejtődnek, vagy más jelentést kapnak. Ez azt jelenti, hogy ez ekkor már nemcsak politikai, hanem nyelvi kérdés, mivel nem a demokrácia lesz rosszabb, hanem annak használata. A fogalom csupán eszközzé válik, és az addigi értéket olcsóvá teszi. 

Első közlés: Magyar Hírlap

Szentpéteri Nagy Richard néhány napja, a Népszavában megjelent írása kiválóan szemlélteti, hogy sokaknak mennyire fals elképzelése van a konzervativizmusról, ezért, ahogy erre már korábban is kísérletet tettünk, röviden ismét megpróbálok néhány általam tévesnek vélt gondolatot kiigazítani.

A konzervativizmus politikai ideológia – állítja a szerző, hozzátéve, hogy a modern kor terméke. Ezzel a kijelentéssel a magukat konzervatívnak tartók, illetve a konzervativizmust vizsgálók jelentős részét már el is veszítette. Az ideológia kifejezés „tudományos” megalapozottságú politikai eszmére utal, ami a konzervatív gondolkodástól nagyon távol áll.

Mi több, a Szentpéteriéhez hasonló elgondolások éppen egy olyasfajta gondolati keretbe próbálják meg beleszuszakolni a konzervativizmust, ami ellen az éppenséggel nem kevésszer felszólal és tesz. Sokszor az az érzése az embernek, hogy ez arra vezethető vissza, hogy az ideologikus keretekben gondolkodó szerzők, gondolkodók, vagy politikai szereplők számára nehézséget jelent egy más fajta gondolati modell felfedezése, megértése és leírása. Ők tehát azok, akik elvont ideológiaként kezelik azt a gondolkodásmódot, amely éppen az ideológiák hibáira, valóságtól való elrugaszkodottságára kívánja felhívni a figyelmet.

Az elrugaszkodott, racionalista ideológiák sajátossága a valóságról alkotott elképzelésük és a végcéljuk közötti kapcsolat tulajdonságaiban rejlik. Kitűznek és „tudományosan” alátámasztanak egy célt, egy ideális állapotot (pl. a kommunizmus megvalósulása), majd innen szemlélnek mindent, s megtervezik azt a technikát, ahogy a jelen valóságától eljuthatnak a célig (e technikáról alkotott elképzelések mentén sokszor elkülönülnek irányzatok, pl. szociáldemokraták és kommunisták). Ennek megfelelően alkotnak meg egy többé-kevésbé egységes értékkatalógust, vagyis a végcél dönti el, hogy mi helyes és mi helytelen.

A konzervativizmusok kapcsán ezzel szemben még csak többé-kevésbé sem tudunk meghatározni egy közös végcélt, így természetesen nem beszélhetünk közös technikáról, ahogyan közös értékkatalógusról sem. Nincsen tehát egy átfogó, „tudományosan” megalapozott politikai eszmerendszer, nincsen konzervatív receptkönyv a különböző problémák megoldására, mi több, úgy tűnik, a konzervatívok éppen az ilyen racionalista nézetek ellenében lépnek fel, ilyen értelemben gondolkodásmódjuk közös.

A konzervatív számára a receptet és az értékeket a széles értelemben vett körülmények, a hely és az idő, az ellenfél… határozzák meg (ld. a kontextusmentes, racionalista gondolkodást erősen bíráló és a meg nem fogalmazható gyakorlati tudást előtérbe helyező Michael Oakeshott gondolatait).

Igaza van Szentpéteri Nagy Richardnak, amikor azt állítja, hogy a konzervatív politika nem hisz a világmegváltó tanokban. Talán még azzal az állításával is egyetérthetnénk, hogy csak „ellenforradalmi” lehet, hiszen úgy látszik, hogy (ritka közös pontként) a konzervatívok valamire reagálva, valamivel szemben lépnek fel és vázolják fel alternatíváikat, hazai példákkal illusztrálva: Dessewffy József, Dessewffy Aurél, vagy – nagyot ugorva időben – Antall József.

Azonban Szentpéterinél az ellenforradalmiság ennél többet jelent, s így ír erről: „Az ellenforradalom nem harcos kiállás, hanem a forradalom békés visszafordítása a nyugalomba. A forradalmak, ha nyernek, konszolidálni kívánják a megszerzett pozíciókkal irányított hatalmat, ezért a győztes forradalmakat mindig konszolidáció követi. De amíg a forradalom után konszolidáció jön, addig az ellenforradalom már maga konszolidáció.”

Ezzel szemben, és a fenti gondolatmenetnek megfelelően úgy vélem, hogy amennyiben a körülmények azt diktálják, egy konzervatív is lehet harcos, nehéz lenne pl. a Margaret Thatcher fellépését a békés elitpolitizálás mintapéldájának tekinteni. A nemrég elhunyt brit miniszterelnök példája azonban arra is alkalmas, hogy bemutassuk, a konzervativizmus nem (feltétlenül) a múltba való hátrafordulást, a múlt bizonyos elemeihez való ragaszkodást, a régi megőrzését jelenti, a konzervativizmus tehát nem tradicionalizmus. Úgy vélem, e megközelítésben láthatjuk helyesen konzervatív politikát.

Mindezek alapján nem biztos, hogy ördögtől való az állítás, hogy a Fidesz konzervatív politikát folytatna, azonban e kérdés vizsgálata messze túlmutat egy blog
bejegyzés keretein.

Múlt vasárnap ismét porondra lépett Gyurcsány Ferenc, hogy egy újabb szenvedélyes előadásban értékelje a magyar politika főként Őszöd óta lejátszódott történéseit.

(forrás: hirado.hu)

A politikai valóságról alkotott képének alfája és ómegája továbbra is az őszödi beszédről formált elképzelése, hiszen ezt személyes pályafutása szempontjából nem is kerülhetné meg, ezen, illetve azon a szűk kisebbségen múlik ugyanis közéleti felszínen maradása, amely elfogadja értelmezését. Eközben a többség számára az egykori kormányfő Őszöd-koncepciójával együtt ma sem vehető komolyan.

Gyurcsány valóságértelmezése szerint a baloldal 2010-ben azért veszítette el a választásokat, mert nem hitt önmagában. Ennél kicsit pontosabban, a múlt vasárnap elhangzott beszédében lényegében arról beszélt, hogy már 2006 nyarától számítva, de főként szeptember 17-től, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének idejétől erősen megcsappant azoknak az aránya, akik elfogadták az MSZP és a baloldal akkori első emberének a politikai valóságról alkotott elképzelését.

Gyurcsány Ferenc helyzetértékelésében ezzel együtt van némi igazság, hiszen ha sikerült volna annak a ma is stabilan a bukott miniszterelnök és pártja mellett álló egy-két százaléknyi szavazónak a sokszorosával elfogadtatni, hogy „ha van korszakváltás, akkor az Őszödön kezdődött”, ahol Gyurcsánynak volt bátorsága, „hogy szembeforduljon a hazugsággal”, hogy – igaz, titokban – „bevallja” a bűnöket, és mintegy megtisztuljon azoktól.

A probléma az, hogy Őszödről a magyar választók túlnyomó többsége ma is másként gondolkodik. A többség fejében máig a hazug miniszterelnök és a kampányban szándékosan tett hamis ígéretek lelepleződése ez, vagyis épp az ellenkezője annak, amit a 2006 őszén előkerült beszéd elmondója és környezete gondol róla. Persze Gyurcsány azt sem titkolta el előlünk, hogy akkor is folytatja, akkor sem adja fel a valóságértelmezését, ha csak hárman hisznek benne.

Fontos belátni, hogy ez a hit, ez a politikai helyzetkép és ez a stratégia, amely szerint az igazság, a tisztesség Gyurcsányék oldalán áll, számára nemcsak azt teszi lehetővé, hogy jól aludjon, hanem egyben a folytathatóság elengedhetetlen feltétele is. Másként nem lenne lehetősége a politika világában maradni, hiszen könnyű belátni, hogy amennyiben Őszöd a hazugság és a hazudozó lelepleződése, és nem az említett bűnök nyilvános bevallása, és a beszélő leszámolása önnön sötét múltjával, akkor egy politikai hullával van dolgunk. Márpedig aki a saját szemében is halott, az képtelenné válik a cselekvésre, és legfeljebb kívülről értékelheti a politikai eseményeket – de már nem politikus.

Mindezeknek fényében a politikus Gyurcsánynak két lehetősége van: vagy feladja a valóságértelmezését, feladja az „őszödi igazságbeszéd” koncepcióját, vagy elégtelen lesz, illetve kifogy mögüle a szavazóbázis. Könnyű belátni, hogy utóbbira jóval nagyobb az esély, Gyurcsányt nem úgy ismertük meg, mint aki ne akarná folytatni bármilyen körülmények között, hiszen amennyiben ilyen lenne, már 2006 őszén letette volna a lantot.

Ami a szavazóbázist illeti, a Demokratikus Koalíció a teljes népességen belül a közvélemény-kutató cégek felmérései szerint az összes megkérdezett két százaléka körül mozog. Ezzel kapcsolatban egyrészt érdemes megjegyezni, hogy hibahatár alatti értékről van szó, mindazon­által az adatok kétségessé teszik, hogy a Gyurcsány-párt önmagában képes lenne-e bekerülni a parlamentbe, nemhogy esetleg megverné „ezeket”, vagyis a jelenlegi kormánypártokat. Ez egyben azt is jelenti, hogy a DK-t és vezetőjét az egyelőre még szintén bizonytalan összetételű és formájú baloldali összefogás, vagyis a többi baloldali erő mentheti meg és tarthatja életben.

A választópolgárok többségének gondolkodása a DK vezérének elképzeléseiről 2006 nyara-ősze óta egyértelmű, a hirtelen feltörő és so­káig kitartó düh egyértelmű jelei voltak az éveken keresztül zajló tüntetések, tiltakozások. Ezek, illetve a pártok és politikusok támogatottságának változása félreérthetetlenül tanúskodtak arról, hogy a magyar választópolgá­rok többsége nem fogadta és fogadja el az őszödi beszéd fentiekben ismertetett értelmezését.

Lemondása, vagyis 2009 márciusa után Gyurcsány az addigiakhoz képest valamelyest háttérbe szorult, de hamar visszatért a közélet főáramába, és nem hagyott elég időt a felejtésnek. Ugyanakkor a gyűlölet mára részben átalakult, a bukott miniszterelnök sokak szemében komolyan nem vehető szereplővé, bohóccá változott, azzal együtt, hogy regnálása idejére nem sokan emlékeznek vissza jó szívvel. Itt azonban érdemes megemlékezni a baloldal nagy dilemmájáról is, hiszen Gyurcsány és a DK két százaléka adott esetben döntő fontosságú lehet, viszont az is elképzelhető, hogy a törpepárt befogadása több kárt okozna a szövetkezők számára, mint amennyi hasznot hozhat, már csak azért is, mert egy újabb „Gyurcsány–Bajnai-korszak” megakadályozásának érdekében a jobboldal könnyebben mozgósíthatja szavazóit.

Legutóbb Juhász Péternek, a Milla vezetőjének Gyurcsány Ferencet elutasító megnyilatkozása korbácsolta fel a vitát az ügyben. Esetében is jól látszik, hogy milyen egyszerű a Gyurcsány-képlet: ha az őszödi beszéd „menthetetlen aktus”, akkor bukott politikusról van szó. Kétséges, hogy a baloldal nagyobb szereplői végleges döntést hoztak volna a Demokratikus Koalíció kihagyásáról, amennyiben azonban végül mégis így határoznak majd, akkor könnyen megtörténhet, hogy jól behatárolható időn belül búcsút inthetünk a politikus Gyurcsány Ferencnek.

Első közlés: Magyar Hírlap