Rasszizmus, antiszemitizmus, homofóbia, idegengyűlölet – sokat emlegetett kifejezések ezek az elmúlt hetek politikai napirendjén. Mind a Budapest Pride körüli mizéria és az erre válaszul adott köcsöglista, mind pedig a Kuruc.info betiltása kiverte a biztosítékot a véleményformáló körökben. Egyet kell értenem azokkal az írásokkal, melyek szerint a Kuruc.info Facebook-oldalának betiltása kifejezetten káros.
Káros, mert – bár valóban ellentétes a Facebook szabályaival egy gyűlöletkeltő oldal működtetése – egy nyilvános és vitaképes tömeg megjelenítése a szélsőjobb számára több kárt okozhat, mint hasznot. Itt ütköznek ugyanis a vélemények, és itt válhat nyilvánvalóvá a szélsőséges pártokkal szimpatizáló szavazók számára is, hogy milyen értékrendet képviselnek azok, akik ezt a fajta gondolkodásmódot magukénak vallják.
Nem beszélve arról, hogy ezen csoportok ilyen esetekben „kirekesztőből kirekesztetté válnak”, még inkább erősítve ezzel a csoporttudatot és az összetartozás élményét. A csoportpszichológia törvényszerűségei megteremtik a MI és az ŐK kategóriáit, s ebből pedig egyenesen következik egy olyan világkép kialakulása, amely tökéletesen alkalmas propagandacélok elérésére. Vagyis: minél több köcsöglista jön létre, és minél többször születnek gyalázkodó hozzászólások a kommentek között, annál nagyobb gödröt ásnak a készítők saját maguknak. Az igazi probléma az, ha ez a stílus a politika szintjén is megjelenik. Ez alatt nem azt értem, hogy a fent említettek ne lennének fontos politikai kérdések, hanem azt, ha egy párt nem képes felismerni, hogy álláspontja – legyen az szavazói számára döntő jelentőségű – kontraproduktív a jövőre nézve. A DK úgy gondolja, hogy a Fidesz mint jobboldali párt folyamatosan erősíti a szélsőjobboldali csoportokat, sőt szövetkezik velük, mert ugye „az is probléma, hogy a magyar parlamentben folyamatosan ezt lehet hallani. (…) Egyébként pedig, ha majd a regnáló politikai elit másfajta politikai elit lesz, ami volt korábban, és nem tűri meg, és nem szövetkezik össze a nácikkal, akkor majd megint más lesz Magyarországon.” (Vadai Ágnes)
Emlékezzünk azért arra, hogy a szélsőjobb megerősödésének okai között ott találhatjuk a politikai elitben való csalódottságot, amihez a DK-s képviselőknek talán lehetett némi közük a 2002 és 2010 között eltelt időszakban. Ez idő alatt a Jobbik a mérhetetlenből a harmadik legnagyobb párttá nőtt, s ez szintén természetszerű összefüggésben áll a magyar baloldal kormányzásával és stílusával. És azt se felejtsük el, hogy a DK retorikája újabban kifejezetten a radikálisoknak szól, hiszen ez az a réteg, amelyet programjával Bajnai és Mesterházy is nehezen ér el, de Gyurcsánynak viszonylag könnyű megszólítania. Az, amit Gyurcsány és Vadai most megkísérel, akár tekinthető a baloldali Jobbik létrehozásának, a magyar szélsőbal felélesztésére tett kísérletnek. A szélsőbal és a szélsőjobb természeténél fogva időről időre összeér – nemcsak Magyarországon –, így ez a szándék politikai szempontból akár racionális is lehetne. A Jobbik megerősödése láthatóan tetten érhető a hagyományosan erős baloldali körzetek elhódításában, mégpedig azért, mert a baloldali radikalizmushoz igenis a jobboldali radikalizmus áll a legközelebb. A számításból viszont hiányzik az az elem, amit már korábban is említettem, hogy a radikalizmus újjászületése éppen Gyurcsány ellenében történt meg, magyarán nem fér össze vele.
Ennek tükrében kissé visszásnak tűnik, hogy a Demokratikus Koalíció éppen „a demokrácia porig rombolásának időszakában”, „igazi európai demokrataként” próbál összekacsintani a szélsőségesekkel.
Első közlés: Magyar Hírlap
