Ellenzéki kampánytémává vált, és 2014 tavaszáig tele is lesz a sajtó „Orbán diktatúrájával”. Vajon mi különböztet meg egy MSZP/E14/PM/LMP/MLP-szavazót egy Fidesz-szavazótól? Miért nem fél a jobboldalra szavazó Rózsika néni, míg szomszédját, a balos Juliska nénit rendszeresen rettegés fogja el, miután gondosan tanulmányozta a 168 Óra aktuális számát?

Miközben valószínűleg egyikük sem tudná pontosan definiálni, mi is az a demokrácia. No persze nem azért, mert Magyarországon a demokrácia nem létezik - ahogy azt nap mint nap hallhatjuk a különböző, a baloldalhoz köthető médiumokból.

Nem is kellene, hogy tudják, ugyanis a demokráciát és konkrét tartalmát sokféleképpen értelmezték és értelmezik a mai napig, következésképpen még az is előfordulhat, hogy Juliska néni és Rózsika néni két különböző definíciót mormolna el, ha megkérdeznék őket erről. A különbség ugyanis a két fél demokráciafelfogásából ered.

Van egy ismerősöm, akinek mániá-ja, hogy a Fideszt minden beszélgetésben a kommunista diktatúrához hasonlítja, mondván, Orbán Viktor ugyanúgy a nép nevében kormányoz, hiszen a kétharmados felhatalmazással minden abszurd elképzelését végigviszi. Első körben le kell szögezni, hogy a kommunista diktatúrához hasonlítani az Orbán-kormányt nettó hülyeség, önmagában ezzel a ténnyel nem is nagyon érdemes vitatkozni. Másodsorban hozzá kell tenni, hogy ő és a hozzá hasonló gondolkodással bírók nem tudják vagy nem akarják elfogadni, hogy a hazai bal- és jobboldal közötti ellentét alapja az eltérő demokráciaértelmezés.

Létezhet persze egy tökéletes demokrácia, egy ideális rendszer képe, amelyben megvalósulni látszanak a demokrácia működéséhez szükséges kritériumok. Valószínűleg minden magát demokratikusnak nevező állam célja, hogy ehhez az ideálképhez minél közelebb kerüljön, és hogy a rendszer működéséből fakadó hibákat kiküszöbölje. Ez persze nem megy rögtön, a demokráciát tanulni kell.

Az „igazi” demokrácia, meg a „valódi” demokrácia viszont egyszerűen nem létezik. Mindig lesz olyan állam, ahol a demokrácia értékei inkább érvényesülnek, mint egy másikban, de két ugyanolyan demokrácia sem létezik. Ennek ellenére ugyanúgy demokráciának nevezzük az Egyesült Államokat, mint Svájcot, Japánt vagy Magyarországot.

Az elmúlt húsz év demokratikus deficitjéről – amelynek pontos definíciója egyébként szintén nem létezik – ódákat lehetne zengeni, ezt maga a 2010-es választás is jelzi. Széttartó rendszer alakult ki, amely mind hatékonysági, mind morális és gazdasági szempontból megbukott, ha tetszik, a rendszerváltás demokráciafelfogása csődöt mondott. És ez kihatott az emberek mindennapi életére is: társadalmi krízis alakult ki, amelynek rövid úton véget kellett vetni. A 2010-es választások során nem véletlenül adtak az állampolgárok olyan hatalmat a Fidesznek, amely segítségével ezeket a problémákat könnyen orvosolhatja.

A demokrácia minőségét természetesen lehet vizsgálni, és kell is. De ne felejtsük, hogy nem csak az ellenzékiek által sokat emlegetett intézményrendszer-vizsgálata képes értékelést adni a demokrácia milyenségéről. Ha ugyanis a Fidesz támogatottságát vizsgáljuk, és azt, hogy mennyire hatékonyan működnek az újonnan létrehozott intézmények, azt mondhatjuk, demokráciánk mérföldekkel jobb állapotban van, mint az előző kormányok idején volt.

Lehet tehát kritizálni, sőt egyenesen gyűlölni a „fideszes szemléletet”, de az elmúlt pár évben egy sokkal koherensebb, az állampolgárokat jobban kiszolgáló rendszer jött létre. És ha a baloldaliak – mondandó híján – csupán hivatásos rettegőkké bírnak majd válni a kampány során, akkor a végén még az is előfordulhat, hogy Rózsika és Juliska néni kézen fogva megy majd el szavazni a Fideszre a 2014-es országgyűlési választások napján.

 Első közlés: Magyar Hírlap

 Egyre inkább úgy tűnik, hogy Bajnai Gordon már csak valami csoda folytán válhat a baloldali összefogás miniszterelnök-jelöltjévé. A tavaly októberben berobbant Együtt 2014, amely akkor még a rajzolódó ellenzéki összefogás motorjának látszott, néhány hónap (hét?) múlva Mesterházy Attila egyszerű szekértolójává válhat. Bajnai ugyanis hiába hitette el a baloldali véleményformáló értelmiség jelentős részével, hogy egyedül ő alkalmas Orbánnal szembeszállni, az MSZP választmánya egységesen Mesterházy mögött áll. Az LMP elvesztésével (vagy inkább meg nem szerzésével), és Mesterházy kivárásával behozhatatlan hátrányba került a Bajnai-gárda, ez pedig már áprilisban, az Együtt-MSZP megállapodáskor sejthető volt.

(forrás: nol.hu)

De mire várnak akkor, ha eldőltnek látszik a miniszterelnök-jelölt személye? A józan ész azt diktálná, hogy minél előbb döntsék el, kinek a vezetésével próbálják meg leváltani az Orbán-kormányt. Ahogy telik az idő, úgy lesz egyre hiteltelenebb a nagy reményekkel indult olajfa-koalíció, és lassan már tragikomédiába torkollik az egész egyeztetés-sorozat. A színfalak mögött azonban a nyilvánosság felé nem kommunikált érdekek is mozgathatják a szálakat. Háromféle forgatókönyvet tartok lehetségesnek:

    1. Egyszerűen csak várnak őszig

Nyáron uborkaszezon van a politikában is, nincs parlamenti ülés, jobb híján pedig mindenki Lázár János szakállával foglalkozik. Egy ilyen ingerszegény közéleti környezetbe nem igazán lehet „berobbanni”, pedig nagy szükségük lenne egy ilyen politikai momentumra. Ősszel viszont kampánystart, a választópolgárok visszatérnek mindennapi életükhöz, és elérhető közelségbe kerül a 2014-es választás. Talán csak erre várnak.

      2.  Az Együtt-PM esetleg kilépne az összefogásból

Ez már jóval érdekesebb forgatókönyv: az MSZP-ben talán érzékelik, hogy Bajnaiék egyszerűen otthagynák az összefogást, ha azt Mesterházy vezetné. Hisz az Együtt-PM egyértelműen Bajnai személye köré épül, az elkeseredett hazai közélet egy része szinte messiásként várta, hogy visszatérjen, és leváltsa Orbánt. Karácsonyék pedig ehhez csatlakoztak, és nem Mesterházynak szeretnének plakátolni. Így ha hivatalossá válna, hogy a szocialista pártelnök nyerte az „előválasztást”, talán mégis inkább külön indulnának, semmint hogy az MSZP alárendeltjeként veszítsék el a választást.

A nagy taktikus Mesterházy talán addig akarja húzni az időt, azt várja, hogy az Együtt-PM már ne merje megkockáztatni a különindulást. Bajnaiék kiválása ugyanis az MSZP elfogadottságának is nagyon rosszat tenne, hiába próbálják pártjukat függetlennek és erősnek beállítani, amely mögé besorolhat a többi „kispárt”.

      3.    Egyikük sem akarja vállalni a miniszterelnök-jelöltséget

Nem túl valószínű, de érdemes eljátszani a gondolattal: talán sem Mesterházy, sem Bajnai nem akarja biztos vereségbe vezetni az összefogást. Az ugyanis egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a választásokon nem lesznek képesek a bizonytalanokat tömegesen megszólítani. (Ők inkább az LMP-re adják majd a voksukat, ha egyáltalán elmennek szavazni. Persze ehhez az is kellene, hogy az LMP életjelet adjon magáról a kampányban.) És még egy szempont: aki most választást veszít Orbánékkal szemben, az 2018-ban nem lesz politikai tényező egy esetleges ellenzéki alakulatban. Az előválasztáson most alulmaradó politikus pedig könnyen a 2018-ra talán ténylegesen összeálló szövetség élén találhatja magát. 

(forrás: MTI)

Hogy milyen érdekekről van szó valójában, arra talán sosem kapunk választ. Nemsokára azonban legalább az eldől, hogy ki nyerte a belső harcot, és ki vezeti ebbe a szinte megnyerhetetlen csatába a baloldalt. 

Mintha meglennének a kellő adottságok a baloldalon – a Szocialista Párt szervezettsége, az Együtt 2014-nek pedig „egyszer már bevált” vezetője –, azonban a hiányzó részek nem egészítik ki egymást, és fejcsere nélkül kell a problémát megoldani. A 2010-es miniszterelnök-jelölti castinggal szemben most két kérő is jelentkezett a pozícióért. Van, aki szerint a kérdés feloldhatatlan dilemmát jelent az ellenzékieknek, és vannak, akik úgy gondolják, csak idő kérdése, míg az erő eldönti a látszólag patthelyzetet. Mindenesetre már a külföldi sajtóban is latolgatják, hogy jelen helyzetben a magyar kormány számára minden adott egy újabb győzelemhez.

Az igazság az, hogy a kétesélyes jelölt két olyan karaktert takar, amelyek közül egyik sem jelentheti a siker kulcsát a mostani helyzetben. A jelenlegi politikai környezetet figyelembe véve, az eddigi vezetőkkel nem lehet egy bizonyos ponton túl már szavazatokat szerezni. A választók számára 2006 óta leegyszerűsödött a politikai valóság. A jobb- és baloldal szembenállása nem más, mint a jó és rossz, vagy éppen a „velejéig romlott rezsim” és az „elmúlt nyolc év”, a mutyi és a maffiabaloldal, a „felcsúti” és a „libás” küzdelme.

A politika fontos fegyvere a stigmatizálás. Az állandó megbélyegzés megkönnyíti a szavazók fejében a választást, és szolgálja egyben a politikai hitben való megerősítést. Magyarországon a politikai beszéd karaktere férfias, kemény, erőteljes, konfliktusközpontú. A politika szereplői megbélyegzik egymást, a már régóta kereszttűzben lévő politikus pedig számos stemplit „gyűjtött” össze. Az olyan politikai személyiségek, akik belesüllyedtek az effajta közbeszédbe, nehezen tudnak megújulni, miközben állandó megújulási kényszerben élnek. Talán tényleg megfontolandó lenne Gyurcsány Ferenc korábbi reformtervének elve, miszerint mandátumokat kellene visszaadni, hogy új arcok ülhessenek a parlamenti frakcióba. Ehhez hasonló megfontolásból a két potenciális versengő miniszterelnök-jelöltnek háttérbe kellene húzódnia, helyet adva egy harmadik személynek, akit nem korlátoz a saját megbillogozott egyénisége. Aki a harcias politikai diskurzusban hátrányba kerül, az változtatni kényszerül. Nem csupán szervezetileg-jogilag, szervezeti osztódással, névváltoztatással, nem csupán külcsínben. A teljes karakterváltás személyi váltást is jelent, ugyanis tartalmi változást ígér azzal, hogy lekerül a ráragasztott bélyeg terhe.

Természetesen ha találtak volna olyan, párton belül befolyással bíró közszereplőt, aki képes jó imázzsal képviselni az „Itt a más politikát”, nem lenne kérdés. Azonban a kérdés is rosszul van feltéve. Nem egy újabb karakteres frontharcosra lenne szüksége az ellenzéknek, nem egy baloldali államférfitípusra, és nem egy baloldali Orbán Viktorra. A klasszikus kisember-politikát nem az üzleti világ nagyemberei képviselik, és a bizalmi válság mélypontján sem a „rezsimmel” szembeni erkölcsi fölényre alapozott retorika a legalkalmasabb. Olyan jelöltre lenne a baloldalnak szüksége, aki nem pátosszal érkezik, és nem kimondottan Orbán Viktor kihívójaként, hanem olyan, akinek személyisége és üzenete egyszerű. Az egyszerűség előnye, hogy nehezen támadható. Aki hősként érkezik, hamar ellenszenvessé is válhat a választók szemében. A tapasztalatok szerint aki a baloldal „bajnoka” akar lenni, eredmény híján hamar a politikai burleszk kategóriájába esik. A harcias politikai térben az egyszerűség lehet az egyetlen híd a baloldali pártok és a tőlük elforduló emberek között. Olyan egyszerűség, amely nem az ellenzéki elittel, hanem a választókkal köt szövetséget.

Bajnai Gordon és Mesterházy Attila beszédeiben az Orbán-kormány leváltásának fontosságára helyezi a hangsúlyt. Mintha csak technikai kérdés lenne, és a kampány ezen túl nem szólna többről. A már-már túl direkt módon közvetített cél ez, Bajnai és Mesterházy egyéni célja pedig, hogy magát elsősorban Orbán Viktor személyes kihívójaként pozicionálja. Az ellenzéki politika azonban nem ott kezdődik, hogy egy politikus kihirdeti, hogy felvette a kesztyűt. Veszélyes vetélytárssá sem attól válik valaki, hogy elvállalja ennek „tisztségét”. Kuncze Gábor is úgy fogalmazott, hogy nem a Fidesszel kell felvenni a versenyt, hanem meggyőző programot kell alkotni. Orbán Viktor is építkezéssel kezdte 2002-ben az ellenzéki munkát, a polgári körök mozgalmával felvette a versenyt a szocialisták társadalmi beágyazottságával. Bevallottan „rendszerváltóként” nem lehet életképes az ellenzék vezetése.

A „baloldali” ellenzéki szerveződést tehát nem a kisemberek és a szegények igazsága irányítja, hanem az egyéni egzisztenciális érdekek. A jelöltkérdés egyelőre nem a hatékonyságról szól, hanem nehézkes kompromisszumkeresésről. Az, hogy az egyéni hatalmi érdekek versenye zajlik, jól mutatja a prioritást. Az ellenzéki erők fő célja látványosan a vezető pozíció megszerzése. Azt, hogy az ellenzéki politikának mennyire nem erről kellene szólnia, jól mutatja Horn Gyula, a kisemberek miniszterelnöke által megfogalmazott mottó, miszerint „A jó politika alapszabálya: elkerülni a propagandában azt, amit a politikában el akarsz érni”.

Első közlés: Magyar Hírlap

Legutóbbi, Magas labda c. bejegyzésében Török Gábor arról ír, hogy az Orbán Viktor háza mellett,  jórészt közpénzből épülő felcsúti stadion könnyen a Fidesz bukását elhozó jelképpé válhat. De vajon tényleg egy stadion lenne a jobboldal nokiás doboza?

(forrás: nyugat.hu)

Ahogy az elemző megállapítja, a kormányfő (vagy tanácsadói) mindig ügyelt a percepcióra. Vagy egyszerűbben: felismerte, hogy mekkora jelentősége van a politikában a szimbólumoknak. Gyakran magánál a döntésnél is nagyobb politikai jelentősége van annak, hogy hogyan néz ki, mit szimbolizál. A határon túliak szavazati joga, a rezsicsökkentés, de még a devizahiteles-mentés is jóval túlmutat önmagán, és a 2008-as népszavazás sem a párszáz forintokról szólt, ezt jól tudjuk. TG megírta ezt már az árvíz kapcsán is: „[...] a politika nem csupán technokrata döntések láncolata, hanem legalább ennyire a szimbólumok, a gesztusok világa is”.

De a sikeres pozitív politikai szimbólumokhoz nagy ötletek és nagy munka kell. Majd nagy munka kell ahhoz is, hogy felszínen maradjon a téma, és ne fulladjon ki néhány nap múltán. Így van ez a rezsicsökkentéssel, melyet fokozatosan, több lépcsőben vinne véghez a kormányzat, a megvalósítással párhuzamosan pedig támogató aláírásokat is gyűjt.  

A negatív szimbólumok viszont a legváratlanabb helyzetekben jöhetnek elő. Napok alatt politikai fogalmakká válhatnak tulajdonnevek, állatok, időhatározók, járművek: Hagyó, Kulcsár, Schmitt, Semjén, elmúlt nyolc év, vak komondor, négyes metró, nokiás doboz.

Vagy trafik.

(forrás: 444.hu)

A trafikbotrány sokkal „alkalmasabb” lett volna arra, hogy ne csak tartósan tematizálja a közbeszédet (ez megtörtént), hanem szimbólummá váljon, és végső soron a Fidesz-támogatók számának drasztikus csökkenését hozza. Minden megvolt a trafikügyben, amivel egy potens ellenzék őszöd-szerű csapást mérhetett volna a kormányra. A két János tálcán kínálta a kormányváltást egy rosszul végződő tündérmese formájában: a „plebejus kormányzat” az átlag választó számára is nyilvánvaló, nyílt korrupciót valósít meg a trafikos kisemberrel szemben, majd a következő évekre fel is díszíti ezzel az országot, 18-as karikás, barna boltocskák képében, amiről először mindenkinek a trafikmutyi jut eszébe, és csak utána a cigi.

Nem volt azonban senki, aki a tálcáért nyúlt volna, így hiába trafikozik mindenki, hiába van mindenkinek (nem túl pozitív) véleménye az ügyről, az egész botrány egyszerű viccé „nemesedett”. Miért lenne akkor bármi hatása is egy egyszerű felcsúti stadionnak?

Már az őszödi beszéd óta igen magasan van a társadalom ingerküszöbe, ellenzék híján pedig még a trafikbotrány sem volt képes heves reakciókat kiváltani. Egy jelentősebb támogatással rendelkező váltópárt ekkor tudta volna saját malmára hajtani a vizet, és a felháborodást kihasználva megfordítani az erőviszonyokat. De így is lehet nézni: ha lett volna kormányképes alternatíva, valószínűleg nem mer egy ilyet meglépni a Fidesz. De nem volt, és nincsen már 2006 ősze óta. A baloldal reménysége, olajfáék pedig még mindig nem tudják eldönteni, hogy kivel veszítsék el a 2014-es választásokat.

Egy ilyen környezetben ne csodálkozzunk, ha a domináns párt vállalhatónak érzi Schmitt Pált plágiumügyével együtt, és hogy már a pluralitás látszatára sem ad olyan ügyekben, mint például a kultúra. Ne csodálkozzunk a felsőoktatási forráskivonásokon, az új választójogi törvényen, a földtörvényen, és a hasonló, heves ellenérzéseket kiváltó radikális intézkedéseken.

Minden erről szól: amíg nincs ellenzék, az igazi „fék és ellensúly”, addig lehet itt bármi: nyílt korrupció, vagy valami még abszurdabb, például, hogy Orbán stadiont épít a falusi háza kertjébe. Ja, hogy ezek már meg is történtek?

Hazánkban a fiatalokra bizonytalan, nem stabil szavazóként tekintenek a pártok, ezért lehetséges, hogy olykor nagyobb hangsúlyt fektetnek a jóval stabilabbnak tartott nyugdíjas szavazóbázis érdekeinek becsatornázására.

Egy idei Eurobarométer-felmérés adatai szerint a magyar fiatalok kilencvenhat százaléka tartja fontosnak a demokráciát, és a megkérdezettek hetvenkilenc százaléka vélekedett úgy, hogy a választásokon való részvétel megfelelő módja a politikai döntések befolyásolásának. Sőt hatvanöt százalékuk egyenesen morális kötelességnek gondolja a választási részvételt. Tavaly ősszel a Kutatópont Kft. felmérése a tizenöt-huszonkilenc éves korosztályban megállapította, hogy a fiatalok, amikor a „jó állampolgárról” gondolkodnak, fontosnak tartják azt is, hogy az illető leadja a voksát a választásokon (a százas skálán hetvenegy pontra értékelték ezt). A statisztikák alapján meglepő, hogy – az Eurobarométer szerint – csak harminckilenc százalékuk vett részt a választásokon az elmúlt három évben.

Röviden összefoglalva mindezt, láthatjuk, hogy habár a fiatalok lényegesnek tartják a közösségi életben való részvétel említett formáját, a szavazóhelységekig már nem jutnak el. Mindez főként annak fényében tűnik furcsának, hogy még azt is látják, ez kiváló alkalom lenne arra, hogy hatást gyakoroljanak a politikusok által hozott döntésekre. Csupán összehasonlításképpen: a 2010-es országgyűlési választások első fordulójában a választásra jogosultak több mint hatvannégy százaléka járult az urnákhoz, és ennek fényében az Eurobarométer által a fia­talok között kimutatott harminckilenc százalékos részvételi arány meglehetősen gyászos.

Mindeközben a fiataloknak nem lenne szabad megfeledkezniük arról sem, hogy az ilyen adatokat a politikusok is ismerik, hiszen a pártok folyamatosan fürkészik, hogy melyik társadalmi csoport milyen súllyal jelenik meg a választásokon. Ne legyenek kétségeink, a pártok számára a szavazatmaximalizálás a modern képviseleti demokráciákban egyenesen létkérdés, így lépéseiket az is jelentősen befolyásolja, hogy kik azok a szavazók, akik stabil résztvevők, és kik azok, akik kevésbé megbízhatók.

Tipikusan megbízható szavazók a nyugdíjasok, ugyanakkor Magyarországon a rendszerváltás óta szinte közhellyé vált az is, hogy fiatal csoportokból nem lehet stabil szavazóbázist építeni. Ennek értelmében azok a pártok, amelyek szilárd támogatói alapokon kívánnak építkezni, mindenképpen igyekeznek közel kerülni a nyugdíjasokhoz. Fontos tehát felhívnunk minden fiatal figyelmét, hogy amikor elmegyünk választani, akkor nem valamilyen elvont dologról van szó, nem csupán jó állampolgárságról, nem csupán erkölcsi kötelességről, hanem kőkemény érdekekről is. Lehet legyinteni, lehet úgy gondolkodni, hogy a szavazatunk nem ér semmit, de ez messze áll a valóságtól.

A fiatalok jól látják, hogy a választásokon való részvétel befolyásolja a politikusok viselkedését, ugyanakkor nem vonják le a megfelelő következtetéseket. Ha nem kísérik el a nagyit a szavazófülkékhez, akkor bizony a politikusok jobban figyelnek majd a nagyi érdekeire, mint az övéikre (ez természetesen nem jelenti azt, hogy az előbbi nem lenne ugyanolyan fontos). Ez pedig nemcsak szimbolikus gesztusokban mutatkozik majd meg, hanem a költségvetési források elosztásában is. Ezért minden fiatalt a saját érdekében kell arra buzdítanunk, hogy 2014-ben adja le szavazatát. Természetesen nem a nyugdíjasok ellenében kívánok felszólalni, hanem azért, hogy az ifjabbak is belássák, nekik is érdekük, hogy voksoljanak, mert aztán ezzel összhangban nagyobb figyelem irányulhat rájuk az Országházban is. 

Első közlés: Magyar Hírlap