Nyolc-kilenc hónappal az országgyűlési választások előtt már majdnem tizenötezer külhoni magyar állampolgár kérte felvételét a névjegyzékbe. Miért is fontos ez?

Sokan teszik fel a kérdést, miért nem tekinthető jogos elvárásnak, hogy csak az szavazhasson az ország veze­tőiről és így a jövőjéről, aki itt él, és itt is fizet adót? Ez egy elég egyszerű materiális megközelítés, amelynek létjogosultságát nem csak az a példa kérdőjelezi meg, hogy az unió huszonnyolc tagállamából huszonötben létezik ez az intézmény, hanem Magyarország speciális történelmi helyzete is.

A trianoni döntés elhibázottsága ma már nem kérdés, a nézetkülönbségek a helyzetre adandó válaszban találhatók, és a határontúliak szavazati jogának kérdése is leginkább ebben a dimenzióban értelmezhető.

A rendszerváltás előtti évtizedekben a téma nem lehetett jelen a közéletben, de a rendszerváltás után aztán természetesen megjelent, és sajnos be is ragadt a pártpolitikai viták közé. A baloldali és a liberális politikai pártok nem tartották fontosnak, sőt, a jobboldali politikai erők pedig „vérmérséklettől” függő válaszokat adtak a kérdésre.

Ha csak a számokat nézzük: elemzők szerint körülbelül kétszázezer külhoni szavazatra lehet majd számítani a jövő évi választásokon, ami két-három mandátumot jelenthet a következő Országgyűlésben. Fontos újra megjegyezni, hogy az Európai Unió országainak többségében, huszonnyolc állam közül huszonötben(!) biztosítják a külhoni állampolgárok szavazati jogát. A kimaradó három ország, Írország, Málta és Ciprus pedig azért nem él ezzel a lehetőséggel, mert olyan speciális körülmények lépnek fel, mint például az írek esete, ahol sokkal többen élnek az ország határain túl, mint azokon belül. Vagyis az új választási rendszer ebben a tekintetben az európai uniós normáknak megfelel, és a tagállamok többségének gyakorlatát követi.

Felvetődik még az önrendelkezés kérdése is, vagyis hogy egyes vélemények szerint „egy valódi köztársaságban az emberek közösen hozhatják meg a saját életükről szóló döntéseket, és nem kívülről diktálják nekik”. Ezen vélekedés alapján kapásból nem nevezhetjük „valódi köztársaságnak” – akármit is jelentsen ez – az Európai Unió tagállamainak döntő többségét, amelyek jelentős hányada egyébként is alkotmányos monarchia.

Ehhez jön hozzá, hogy a határon túli szavazóknak sok esetben úgy kellene leadniuk a voksukat, hogy az rendkívüli kockázattal jár, nem beszélve arról, hogy a rizikóért cserébe mindössze közvetett előnyre tehetnek szert – ha nem soroljuk ide a szimbolikus kérdéseket.

Miért kulcsfontosságú mégis, hogy a határon túli magyarok nem csak állampolgárságot, hanem szavazati jogot is kaptak? Azért, mert így a pártok, ha szavazatokat akarnak szerezni, és meg akarják mutatni, hogy nekik elsődleges a magyarság és az összetartozás kérdése, akkor rákényszerülnek, hogy szavakban és tettekben segítsék az elszakított területeken, a más országokban élő magyar közösségeket, azaz hogy végső soron kampányt folytassanak értük.

Ennek az érdekérvényesítésnek már a törvény megalkotása utáni első választási kampányban is érezni a hatását; Mesterházy Attila Kolozsvárra látogat, az Együtt 2014 arról beszél, hogy a mindenkori magyar kormány egyforma felelősséget visel az anyaországtól elszakított területeken élőkért, a Lehet Más a Politika választmányi ülést tart, és választási ciklusokon átívelő problémáról értekezik. Mindemellett pedig sorra veszik fel a kapcsolatot a különböző határon túli szervezetekkel, hogy a programokról egyeztessenek.

Az érzelmi sérülések enyhítése, a nemzeti kultúra fejlesztése, az állampolgárok számának növelése és ezzel a nemzeti érdekérvényesítés, a magyarság lobbierejének megerősítése nem elhanyagolható cél egy ország történetében. Az, hogy kinek mennyire kell meghasonulnia saját magával, az már csak hab a tortán. De meg kell, és majd idővel, ha véget ér a választások körüli mizéria, akkor világos lesz, hogy több ez, mint a „magyar belpolitikai ellentétek határon túlra való exportálása”.

Első közlés: Magyar Hírlap

Ebben a rövidke blogbejegyzésben nem kívánom a világot megváltani, sőt kritizálni se szeretném a kormány által a többségi társadalom igényeit hűen tükrözőnek tartott új közoktatási törvényt (pedig nem kizárt, hogy lehetne: akár a szülőket, akár az oktatókat, akár a diákokat érintően), csupán annyit szeretnék mondani: kikérem magamnak!

(forrás: fn.hir24.hu)

Kikérem magamnak az összes olyan tanító és tanár nevében, aki eddig sem keresztrejtvényt fejtett, vagy kollégáival trécselt a munkaidejében, hanem a gyerekekkel játszott, beszélgetett ne adj’ Isten „vonzó, színes programokat” szervezett nekik!

Hogy miről van szó?
Az Emmi (Emberi Erőforrások Minisztériuma) szerint az iskolák ettől a tanévtől, az új köznevelési törvénynek köszönhetően délután „vonzó, színes programokat szerveznek, ilyenkor jut idő a felzárkóztatásra, tehetséggondozásra, sportolásra, szakkörökre, múzeumlátogatásra. Azt majd a gyakorlat dönti el, hogy mindez miben fog különbözni az unalmas napközitől, amikor a gyerekek kimennek egy kicsit focizni, aztán csendben bent kell ülni a teremben házit írni, hogy közben a tanár tudjon keresztrejtvényt fejteni vagy a folyosón beszélgetni, délután pedig kapnak egy kefirt meg egy száraz kenyeret.” (forrás)

Kérdezhetném egy nagyon rossz szóviccel, hogy hát e’mmi? De kicsit komolyabban, hogy is van ez? Egy cigány lop, akkor minden cigány lop? Egy politikus korrupt, akkor minden politikus korrupt? Hova jutunk így?

A fenti –szerintem folyamatosan jelenlévő –igencsak redundáns üzenet mellett a legaggályosabb, hogy Hoffmann Rózsa (vagy az Emmi-től bárki) elmulasztott legalább annyit hozzátenni, hogy „tisztelet a kivételnek”. Hiszen mégiscsak az ő nevével fémjelzett cikkben (online és nyomtatott megjelenése volt a fent idézett szakasznak) jelentek meg ezek a gondolatok és a hozzá is erősen köthető Emmi „szájába adták” ezeket a mondatokat. Pedig ha valakinek, akkor az ország egyik vezetőjének, a közoktatási államtitkár, aki nem mellesleg kereszténydemokrata, és nem elhanyagolhatóan az erkölcsös oktatásért vívott harc egyik szószólójának tekinthető, a korrektség jegyében annyit meg kellett volna tenni, hogy hozzáteszi „persze azért nem mindenki” –szerintem.

Utóirat: A Parlamentben keresztrejtvényfejtés, újságolvasás és alvás helyett tessék Bibliát olvasni (ha már KDNP…), mert abban van ám olyan, hogy „Nolite iudicare, ut non iudicemini” /Ne ítélj, hogy ne ítéltess!/ (Máté 7:1). (Igen, ilyen az, amikor pár ember alkalmatlansága, renitenciája miatt egy kalap alá véve az összes szakmabelit, nyilvánvalóan nem mindenkire vonatkoztatható általánosításon alapuló primitív blődséget sütnek rá…)

Már-már kezdtek csillapodni bennem a gyászos román-magyar által keltett érzelmi hullámok, amikor belefutottam Fricz Tamás témával kapcsolatos véleményébe, mellyel egyáltalán nem tudtam azonosulni.

Fricz lényegében azért méltatja a meccset közvetítő riportert, mert merte kritizálni a válogatottat és nem létezőként beszélni a magyar futballról. Magam úgy vélem, nem Knézy Jenő a legalkalmasabb, legfelkészültebb és legstílusosabb magyar sportkommentátor, amit itt nem csak azzal támasztanék alá, hogy olykor hadi állapotban áll a játékos-nevekkel.

Knézy stílusával, az általa vallott kommentátori felfogással van bajom. Elcsépelt mondás, hogy a tízmillió szövetségi kapitány országa vagyunk, annyi azonban biztos, hogy a kommentátor annak érezte magát. Mást sem hallhattunk egész meccs alatt, mint, hogy nemzeti válogatottunk tagjainak még a szeme sem áll jól, mindenesetre, aki életében először nézett válogatott meccset, a közvetítő nyomán azt feltételezhette, hogy a magyar válogatott körül csak egyetlen ember ért a futballhoz, Knézy Jenő. A többieket valószínűleg csak összeszedték valahol a Telki tábor és Ferihegy között, fölpakolták egy repülőre és kitették a bukaresti arénában.

Amellett azonban, hogy úgy éreztem, egy tipikus megmondó ember közvetíti az összecsapást, az állandó kesergést alapvetően elvetem, véleményem szerint nem jó az út, ahogy feldolgoztuk a történteket, ami nagyban köszönhető annak, akinek az közvetítésében majd’ 2,5 millióan látták, hallgatták végig a kilencven percet.

Meglátásom szerint bármilyen futballcsapat szereplése egy közös projekt, amelynek a csapat tagjai mellett részesei a szurkolók is. Mi sem mutatta ezt érzékletesebben, mint a tárgyalt meccs előtt és az azt követően feltörő szurkolói érzelmek. Cikkek, bejegyzések és kommentek százezreit olvashattuk, hogy mennyire örülünk, hogy hosszú idő után újra van tétje egy válogatott meccsnek, hogy most győznünk kell, hogy lélekben mind ott vagyunk Bukarestben, s később, hogy egy egész országon esett szégyen. Egy ilyen projekthez azonban nem a futballpályán, hanem a szurkolók körében is sportemberekre van szükség, akik mindent bedobnak, hogy a közös cél teljesüljön, majd együtt, csapatként dolgozzák fel a sikert, vagy kudarcot. Mindez egy ideig meg is valósult, azonban az első csapásnál megjelentek a repedések. Onnantól Knézy Jenőtől csak kritkát lehetett hallani, azt, hogy itt vége mindennek.

Félreértés ne essék, nem kívánom felmenteni a valóban gyenge teljesítményt nyújtó, komoly hibákat vétő legjobbjainkat, nekik is sokkal jobban kellett volna végezniük a feladatukat, de a kiutat nem abban látom, hogy a botlás utáni első szavunk az legyen, hogy a magyar labdarúgás nem létezik. Ezzel kapcsolatban a nemrég visszavonult futball-legenda Sir Alex Ferguson manchesteri publikum előtt elmondott búcsúbeszéde jut eszembe, aki azt hangsúlyozta, hogy a nehéz helyzetekben utóda mellett ugyan úgy kell kiállnia szurkolóknak, ahogy ezt tették vele. Úgy vélem tehát, hogy sem a rejtett, sem a folyton és hangosan szajkózott, legjobbjaink felé irányuló puffogás nem kifizetődő, de legalábbis biztosan nem ez a siker útja. Ilyen helyzetekben inkább összetartásra van szükség (legalább Sir Alexnek higgyünk!).

E Knézy-féle felfogás tőlem alapvetően távol áll, visszatetsző, ha egy vészmadár foglalja el a kommentátorállást, ezért az igencsak keserű meccs legszebb pillanatai számomra azok voltak, amikor megsüketült a mikrofon. Természetesen magam is érzékelem, hogy kisebbségi véleményt fogalmazok meg, amennyiben azonban valaki ilyen kritikus alapállást tesz magáévá, a minimális elvárásom az, hogy mindezt színvonalasan tegye. Az ilyesfajta kritikát csak érzelmi kitörések soraként lehet kezelni, mert sem a szakértelmet, sem a logikát, sem következetességet nem láttam megcsillanni benne (ld. az egyik pillanatban azt követelte, hogy a játékosok támadjanak ki, később, mikor ezzel laikus számára is láthatóan megpróbálkoztak, az volt a bűnük, hogy túlzottan kinyíltak). El lehet és el kell mondani, hogy a válogatott sajnos rossz teljesítményt nyújtott, lehet és kell keresni ennek okait, de a kapkodó, okoskodó, károgás még csak elégséges teljesítménynek sem nevezhető.

A mikrofon előtt összefüggéstelenül sírni bárki tud, azonban úgy vélem, hogy színvonalas közvetítésre is nagy szükségünk van akkor, amikor tízmillióból csak kettőezer-nyolcszáznak adatott meg, hogy a hazánkban legnépszerűbb (!!!) sportág legjobb magyarjainak mérkőzését a helyszínen tekintse meg. Mert jelenleg ők a mi legjobbjaink. Szükséges, hogy belássák, hogy nagyon rosszul szerepeltek és ennél jóval többre van szükség, rosszul látták el azt a feladatot, amely a közös projektből rájuk hárult, sőt ezt megfelelő módon jeleznie is kell a közösség szurkolói felének. Mint többek között Dzsudzsák Balázs mérkőzés utáni szavaiból kitűnik a válogatott tagjai azonban az első pillanattól tisztában is voltak ezzel, teljesítményükért bocsánatot kértek.

Látható azonban, hogy a teljesítményük szinte ellentétesen aránylott az elkötelezettségükkel, amit mutat egyebek mellett néhány kemény belépő a mérkőzés végén, illetve az, hogy a meccs után összezuhantak. Egyébként is. Ki az a játékos, aki ne szeretne kijutni a sportág legnagyobb eseményére. Az elkötelezettség hiányával vádaskodni körülbelül olyan, mintha egy politikusról a választási vereség után azt írnánk, hogy valójában nem is akart győzni.

Végül még egy Fricz írásában található önellentmondásra szeretném felhívni a figyelmet. A szerző ugyanis felháborodik azon, hogy túl sokat foglalkozik a média a magyar focival, míg más, sikeres sportágakkal jóval kevesebbet. Érdekes. Mi is az ő írásának témája? Másrészt ismét szeretném felhívni a figyelmet arra a kétségbevonhatatlan tényre, hogy a hazánkban legnépszerűbb sportágról van szó, amit jól mutat, hogy még ma is téma a román-magyar.

Tisztában vagyok azzal, hogy a véleményemet nagyon kevesen fogják osztani, hogy jobb, ha nem olvasok bele a kommentekbe, de remélem, lesznek olyanok is, akik megfontolják gondolataimat.

Egy választási kampány velejárója, hogy a pártok igyekeznek megmutatni magukról, hogy igenis kormányzóképesek. Ez a képesség többek között úgy érhető el, hogy képesek egy határozott világképen belül koherensen kommunikálni saját céljaikat. Öntudatos politikával lehet olyan egységet formálni a társadalomban, amilyenre a baloldal vágyik.

Manapság azonban, amikor az ellenzéki pártok igyekeznek meggyőzni különféle programokkal különféle társadalmi csoportokat, vagy akár országot járva egyenként polgárokat, a sok befektetett energia mintha mégsem hozná meg gyümölcsét.

Érdemes olyan társadalmi eseményeket figyelembe venni, amelyek sokkal természetesebb módon és sokkal nagyobb számban képesek egy irányba fordítani az embereket. Ezek a mozgósító események, többek között egy-egy tudományos siker, sportesemény vagy éppen természeti katasztrófa nyomán létrejövő egység jelentheti azt a kiemelkedő pillanatot, amelyben nem szokott „ellenzék” lenni. Az össztársadalmi egység léte – legyen annak alapja drukk, elismerés, együttérzés vagy gyász – általában megkérdőjelezhetetlen. Egy Románia–Magyarország futballmérkőzés például a mindennapi politikához hasonlóan számos szimbólummal bír, és ezzel rengeteg érzelmet és feszültséget szabadít fel. Ilyenkor éljük át intenzíven azokat a fogalmakat, amelyeket gyakran politikusoktól hallunk. Mint például a szolidaritást, az összetartozást.

Vannak tehát ezek a politikától független események, amelyek mindenkiben felnyitnak valamilyen érzelmet. Ezzel párhuzamosan tömegeket fognak össze egy egységbe. Ezek az esetek azonban nem egyszerűsíthetők szimplán arra, hogy az emberek szeretnek a másiknak segíteni, vagy hogy az emberek szeretik a sportot. Kell ehhez még valami. Ezeknek a különleges pillanatoknak a tanulsága, hogy minden egység alapja az összetartozás, valamilyen közösségi keret. Az, hogy a fél ország kiment homokzsákot pakolni, ugyanúgy az összetartozás teljesítménye, mint az, hogy az ország nagy része úgy alakítja esti programját, hogy a nemzeti válogatottnak szurkolhasson.

Amikor a pártok – főleg, ha korszakváltásra készülnek – igyekeznek nagyobb szavazótábort létrehozni maguk körül, nekik is hasonló teljesítményt kellene elérniük. Egy politikai program nem lehet sikeres, ha nincs közösségi kontextusba helyezve. Pusztán részérdekek mentén, a sértett csoportok megnyerésével megszólítani a lakosságot nem elegendő. A jelenlegi politikai helyzet különlegességét az adja, hogy az ellenzéknek találnia kellene a „nemzeti” jelszóval szemben is versenyképes szimbólumot. A Fidesz ugyanis politikáját közösségi keretekben kommunikálja, az egység alapját pedig a nemzetre építette. Ebben a versenyben pedig hátrányt jelent, hogy a baloldal elmulasztotta kialakítani saját nemzetfogalmát. A versenyképességhez az ellenzéknek is ki kellene alakítania egy saját szimbólumrendszert, amely a nemzethez hasonlóan soha „nem kerülhet ellenzékbe”. A „bánat”, azaz az emberekben hangsúlyozott kiábrándultság, csalódottság egyelőre nem fordult át egységbe kovácsoló haraggá. A „diktatúra” és a „félelemben élő emberek” láthatóan nem váltak olyan kulcsfogalmakká, amelyek elfogadható mértékben mozgósítanának. Nem csoda, hiszen nincs is összhangban az ellenzék cselekedeteivel. Ott, ahol nincs demokrácia, nincs értelme a parlamenti részvételnek, nincs értelme részt venni a választásokon, és nincs értelme jogi eszközökkel élni. Az ellenzék magatartásával nem igazolta, hogy az embereknek 2010 után félniük kell Magyarországon, saját motiváló szavait nem tette hitelessé.

Ha nincs hiteles katasztrófakép, akkor szükséges valami pozitív, előremutató vízió, amely keretet adhat egy baloldali egységnek. Ennek lehetne alapja az a baloldali hagyomány, amely nélkülözi a nemzeti elemeket, de az úgynevezett élhetőbb, igazságosabb társadalom képére építi ígéreteit. A baloldali elit azonban még a vezetésben sem döntött az egységről, és amíg inkább saját belharcaival foglalatoskodik, nem is tehet hitelesebbé semmilyen társadalmi víziót.

Amíg a baloldali ellenzéknek nincs egy markáns közösségi perspektíván belül megfogalmazott magyarázata kormányzása nyolc évére, illetve olyan hiteles kommentárja a gazdasági válság hazai és globális vonatkozására, amellyel bizonyítaná cselekvőképességét, addig a korszakváltó egység illúzió marad.

Első közlés: Magyar Hírlap

A múlt pénteken felszínre tört a két legnagyobb baloldali politikai erő civakodása. Mint ismert, a mosolyszünet úgy kezdődött, hogy Bajnai Gordon, Mesterházy Attila számára meglepő módon, azzal a javaslattal állt elő, hogy a két, miniszterelnök-jelöltségre aspiráló vezető közötti versenyt – intenzív kampányidőszakot követően – a kiválasztott közvélemény-kutatók eredményei alapján döntsék el.

Az ultimátumszerű javaslat természetesen nem váltott ki egységes lelkesedést a szocialisták körében, Mesterházy tényleges előválasztásra tett javaslatot, ami viszont a másik félnek nem tetszett. Azóta eldőlt, nem fog közös, az MSZP és az Együtt-PM által egyszerre támogatott baloldali miniszterelnök-jelölt szembenézni jövő tavasszal Orbán Viktorral. Csütörtökön ugyanis furcsa alku, igencsak ellentmondásos megállapodás született.

Ha megnézzük egyébként, hogy a két nagyobb erőn kívül milyen releváns szereplők találhatók a baloldali ellenzék körében, akkor vizsgálatunk lényegében a DK-ra és az LMP-re szűkül. Könnyű belátni, hogy a nagyok vitája mindkét formáció konyhájára hozhat valamit, leszámítva persze azt a nem elhanyagolható tényt, hogy mindez jelentős segítséget nyújt a jelenlegi kormányerők számára.

Milyen a DK pozíciója és MSZP-vel való kapcsolata? Sokat elárul, hogy Mesterházy Attila még csütörtök előtt jelezte, amennyiben Bajnaiék elutasítják az előválasztásra tett javaslatukat, akkor megkezdik a tárgyalást a Gyurcsány-párttal, a Schmuck Andor-féle szociáldemokratákkal és a Fodor Gábor által irányított liberálisokkal is. Bár megszületett a „különös” egyezség Bajnaival, tárgyalni mégis fognak.

A Lehet Más a Politika helyzete merőben eltér mindettől. A párt már a kezdetektől élesen elkülönítette magát a szlogenje szerint „álbaloldali” erőktől, és szívesen fordulna valamilyen alternatív, kormányellenes erő felé. Az LMP szerepe ilyen helyzetekben csak annyi lenne, hogy belekiabáljon a média nevű szócsőbe: „hahó, itt vagyunk!” Schiffer András, aki egyébként mostanában minden megszólalásához szorgalmasan odakanyarított egy félmondatot, amelyben az „álbaloldalt” ekézte, most meglehetősen visszafogott, nemigen hallatja a hangját. Pedig elég lenne, ha csak a korábbi fordulatait ismételgetné, illetve, ha igyekezne elmélyíteni a választói fejekben, hogy az ellenzéki oldalon van más portéka is. Esetleg megveregethette volna a pártszakadásból és Bajnaiból sem kérő párttársai vállát, hogy milyen jól döntöttek, amikor ott maradtak a „lehet más” nevezetű ösvényen. De semmi ilyet nem tapasztalhattunk Schiffertől.

A történetbe persze belemagyarázható, hogy a „lehet más” azt is jelenti, az ilyesfajta civódásokból, különös alkukból ki akar maradni a párt, de itt másról van szó. Amióta közélet a közélet, nehéz másként ismertséget és népszerűséget építeni, mint hogy az adott szereplő megszólal, elhelyezi, pozicionálja magát a publikum előtt a többi szereplőhöz képest. Ha becsöppenek egy társaságba, csak úgy fognak megismerni, ha bemutatkozom, illetve elmondom, ki vagyok, mi vagyok, mit akarok, melyek a csak rám jellemző tulajdonságok. A politikai küzdőtérben pedig, ahol a versenytársak egymásnak feszülnek, hatványozottan fontos mindez. Itt bizony minden adandó alkalmat fel kell használni, főként, ha az adott szereplő nem tartozik a legismertebbek és legnépszerűbbek közé.

Érdekes, hogy Schiffer András korábban már hangsúlyozta a nyilvánosság előtt, hogy az LMP célja az önálló kormányzás. Ez a cél azonban parlamentáris demokráciában csak szavazatok megszerzésével, sőt minél több szavazat megszerzésével lehetséges, ez a politikai rendszer logikája, itt nincs helye idealizmusnak.

Mindez persze beleillik abba a képbe, ami már eddig is sokakban kialakult a Lehet Más a Politikáról. Érdemes itt felidézni két, világnézetében egymástól jelentősen különböző híresség, Hajós András és Fábry Sándor Schifferről mondott szavait. „Sokra tartom, de…”, illetve „nem buta fiú, de…” A mondatok vége a karizma hiányáról, illetve vezető szerepre képtelen habitusról szól. Értelmezésem szerint e szavak azt jelentik, hogy a lehet más üzenete szép ugyan, de a politika világában nincs helye az idealista szenvelgésnek, egyszerűen a rendszer logikája miatt. Az LMP, főként, ha versenytársai továbbra is nagy szorgalommal hajtják a malmára a vizet, megtarthatja szerepét, ám aligha lesz képes kinőni önmagát.

 Első közlés: Magyar Hírlap