Németországban az Angela Merkel-t támogató Keresztény Demokrata/Keresztény szocialista (CDU/CSU) pártunió szerezte meg a szavazatok és a bundestag-i székek többségét. Az idei 41,5 százalékos támogatottság már-már történelmi sikernek számít, mégsem tűnik egyszerűnek a kormányalakítás.

(forrás: taz.de)

Hogy állnak most?

Hiába a 19 éve legmagasabb arányú győzelem, a pártunió mégsem tudta megszerezni a többséget a Bundestagban. Ez az eredmény a német választási rendszer arányossági elvének is köszönhető. Ugyanis ha egy párt egyéni választókörzetben kiugróan erős egy-egy tartományban, akkor a többi párt, „kompenzációs” helyeket kap a törvényhozásban. Így biztosítják, hogy az egy-egy népesebb tartományban erőre kapó politikai erők ne kerüljenek túlsúlyba a többiekkel szemben.

Az előzetes várakozásokkal szemben, az erős jóindulattal is csak „langyosnak” nevezhető kampányt követően, sikeresen erősödtek a vezető kormánypártok. Ugyanakkor komoly kritika az előző Merkel kormánnyal szemben, hogy a korábbi koalíciós partner, a liberális Szabad Demokrata Párt (FDP) nem került be a Bundestagba. A pártunió által előnyösnek tartott együttműködés így véget ért.

Hogy jutottunk ide?

Egyes elemzők szerint újra dominál a vezérközpontúság elve a német választók körében. Egészen pontosan Angela Merkel személyének tudják be a pártunió népszerűségének növekedését. A másik oldalról szólva pedig, erős kritika érte a Németországi Szocialista Pártot (SPD), hogy a remek politikai programjuk mögé nem állítottak elég karizmatikus politikust.

Hova juthatnak?

Jöhet a nagykoalíció?! Volt már példa arra 2005-ben arra, hogy a CDU/CSU koalícióra lépett a legnagyobb riválisával az SPD-vel. Azonban a Spiegel internetes oldala szerint a szociáldemokraták tartanak a konzervatív Merkel kormánnyal való együttműködéstől. Bár a vezetés javasolni fogja a párt konventjén a koalíciós tárgyalások megkezdését, egyes hangok szerint a 2005-ös közös kormányzás ártott a legtöbbet a párt népszerűségének.

Fabian Zuleeg, az Európai Politikai Központ vezetője úgy nyilatkozott, hogy a nagykoalíció kétharmados, „kényelmes” többséget jelentene a Merkel kormány számára, ami lehetőséget biztosítana akár egy alkotmánymódosításra is.

A felmérések szerint az SPD párttagságának jelentős része nem támogatja a pártunióval való együttműködést. Ugyanakkor a Forsa közvélemény-kutató felmérései alapján, a párt szavazótáborának 57%-a támogatná a koalíciót.

A két párt véleménye közötti legnagyobb töréspont a szociális támogatások, adó és uniós kérdések. Utóbbi azért is fúrhatja meg a két párt közeledését, mert nem elég, hogy eltérő módszerekkel segítenének a közösség bajba jutott tagjain, de Angela Merkel korábban kijelentette: az unió megsegítése kancellári hatáskör.

Egy másik alternatíva a pártuniónak, ha a Zöldekkel lép koalícióba. Így már létrejönne a kormányzáshoz szükséges bundestag-i többség. Ugyanakkor a Szövetség'90/Zöldek pártszövetség sem ideológiailag, sem programok szintjén nem egységes. Ez megnehezíthetné a kormányzást és már kis létszámú „átszavazás” is megbuktathatna egy-egy javaslatot. Emiatt ez a lehetőség elég valószínűtlennek tűnik.

Van még egy párt, a Die Linke, azaz „Baloldal” ami bár sokat veszített támogatottságából, mégis egy székkel többet szerzett, mint a Zöldek. Azonban az a legvalószínűtlenebb fogatókönyv, hogy a győztes pártunió velük lépjen koalícióra és nem csak azért, mert egy hét alatt fel sem merült ez az ötlet. Inkább azért, mert a konzervatívoktól annyira balra helyezkednek el, hogy már-már nem is látják egymást a politikai palettán mért távolságok miatt.

„Semmi pánik, a tárgyalóban vagyunk”

Még csak alig egy hét telt el a választások óta, nem meglepő, hogy még nem látjuk igazán kibontakozni a kormányzó erőt. Ugyanis amíg a Bundestag alakuló ülésének időpontját törvény szabályozza - a választásokat követő 30-ik nap - addig a kormányalapításra nincs meghatározott határidő. 2005-ben, a nagykoalíció létrejöttekor, a választások után 65 nappal született meg az együttműködési megállapodás.

Ismerve a Bundestag-ba került pártok számait (CDU/CSU 41,5%; SPD 25,7%; Die Linke 8,6%; Zöldek 8,4%) és a német pártpolitikára jellemző nehézkes és lassú mozgást, valamint a hatalom koncentráció alapvető elvetését, elhúzódó és kiegyensúlyozatlan tárgyalásokra lehet számítani. Előre lehet jósolni, de komolyabban elemezni csak akkor lesz majd érdemes, ha látjuk kik állnak majd Merkel kancellár oldalán.

Az ókori Delphoi nemcsak Apollón szentélyének adott otthont, jósdája olyan kultuszhellyé vált, amelynek jelentősége túlnőtt kezdeti szerepén. Jóslataival meghatározta uralkodók, befolyásos politikai szereplők döntéseit. A papnő jövendöléseit pedig nagy befolyású politikusok közvetítették, és nagy államférfiak álltak vele rendszeres kapcsolatban. Végül a tekintélye akkorára nőtt, hogy a beleegyezése nélkül semmilyen politikai vagy vallási eseményről nem hozhattak döntést.

A 20. és 21. század jósdái hasonló tekintélyt szereztek maguknak. A Moody’s, a Standard and Poor’s és a Fitch Ratings hitelminősítő intézet olyan szervezet, amely nélkül alig képzelhető el a mai gazdaság. Annak ellenére, hogy vélhetően racionális számításokon alapuló elemzéseket készítenek, befolyásuk növekedésének története mintegy modern Delphoiként írja le őket. Egyre több feladattal, egyre több helyzet megítélésével bízták meg őket, és a döntések – ha nem is közvetlenül, de a gazdaságon át közvetetten – jelentős politikai következményekkel jártak. A jövendölés ténye a modern jósdáknál abban áll, hogy elemzéseikkel közösségek, országok hitelességét vetítik előre időben, felhasználva a matematika, a gazdaságtan és egy markáns gazdaságfilozófia törvényeit.

Az ókorban a papok az istenek tudására hivatkozva adtak választ, ma a hitelminősítők pedig a neoliberális gazdasági értelmezés megingathatatlan mércéje szerint ítélnek meg kérdéseket. A párhuzam alapja nem más, mint a válaszaik megbízhatóságába vetett rendíthetetlen hit.

Természetesen a jövendölések értelmezése sem az ókorban, sem most nem a jósdák feladata. Már akkor is voltak tolmácsok, jóslatmagyarázók, elemzők, akik a tekervényes mondatokat igyekeztek a valósággal összeegyeztetni. Szükség volt erre, hiszen a jóslás műfajában talán általános szabály, hogy ha tanácsokat kell osztani, a „mit kell tenni?” kérdésre egyszerű és konkrét választ kapunk, viszont ha valaki a biztos jövőt akarja megtudni, akkor csak homályos lehetőségek születnek. A hitelminősítő intézetekbe vetett hit 2008-ban nagyot csorbult, hiszen nem figyelmeztettek előre a gazdasági válságot megelőzően. Előfordult, hogy rossz tanácsot adtak a jövővel kapcsolatban: olyan termékek kaptak jó minősítést, amelyek végül elértéktelenedtek.

Ráadásul csorbult a magyarázóerejükbe vetett hit abban az esetben, ha belegondolunk, hogy mennyire függ a jövő a sokra tartott döntéseiktől. A hagyomány szerint az ókori jósdában legendás önbeteljesítő jóslatok születtek. Spártáról megjósolták, hogy a pénz szeretete fogja megrontani a várost, és végül az ez ellen tett intézkedések indították hanyatlásnak a városállamot. Az önbeteljesítő jóslatok jelentik a hitelminősítő intézetek kritikáinak egyik nagy ágát.

Sokszor ugyanis a piac nem tesz mást, mint beárazza az országok várható, a hitelminősítők általi leminősítését, azaz a jövendölés mintegy döntéssé válik egy ország gazdasági sorsa felett. Mindez a megingathatatlan hit miatt, ami által megkérdőjelezhetetlen volt a neoliberális gazdasági módszertan.

Manapság azonban egyre több kritika és kérdőjel került felszínre a hitelintézetekkel kapcsolatban. Delphoi hitelessége ugyanúgy megkérdőjeleződött, mint a neoliberális gazdaságpolitikáé. Az idő előrehaladtával a görögökben, majd a jelen szemlélőben is kialakult a szkepszis. Megjelentek alternatív, az eddig elfogadott módszertanon kívül eső megoldások. Ez a folyamat a hanyatlás korát írja le. Nem intézetekét, egy gondolkodásmódét. Ennek megfelelően erősödik a törésvonal egy neoliberális és egy ettől eltérő irány között. Minden korszaknak megvan a maga hite, a váltás pedig annak felismerésével kezdődik, hogy új igazságok vannak érvényben. A monda szerint az a római császár kapta az utolsó választ a papnőtől, aki még kiállt a terjedőben lévő kereszténységgel szemben a misztériumvallások mellett: „Nem zenél többé a forrás (…) Követ, mondd el a császárodnak / Az új Isten elsöpörte a régi isteneket!”

Első közlés: Magyar Hírlap

Tavaly novemberben zárta ki a Jobbik etikai és fegyelmi bizottsága Lenhardt Balázst a pártból. Az általa alapított Magyar Hajnal egyelőre súlytalan tényezőnek tűnik a jobboldal szélén, de párttá alakulása esetén akár a nemzeti radikális oldalt is kettészakíthatja.

Bár a Jobbik Magyarországért Mozgalom parlamentbe jutása óta tartja az egységesség látszatát, náluk is megjelent a radikális alakulatok szokásos problémája: mindig vannak még radikálisabbak. A mérsékeltek és radikálisok közötti érdekellentétek azonban csak a párt parlamentbe jutása után váltak feszültségforrásokká. Többek közt Vona Gábor személyének, és a két oldal közötti tökéletes egyensúlyozásának köszönhető, hogy a Balczó-féle szakmai vonalat és a Zagyva-féle szélsőségességet még mindig egy frakció képviseli.

Nem kis különbségekről van itt szó: miközben a mérsékeltebbek akár a Fidesszel való összebútorozást is el tudták volna képzelni, a radikális oldal a demokratikus rendszer egészét kérdőjelezi meg, gyakran öncélú antiszemita és idegenellenes megnyilvánulásokkal fűszerezve. A mérsékelt oldal dominanciáját mutatja, hogy a Jobbik néhány kiszóláson és botrányon kívül többnyire belesimult a parlamenti politizálás rendszerébe, ezzel pedig több nemzeti radikális szervezet támogatását vesztette el. Egyes szélsőséges facebook-oldalakon olyan képek is feltűnnek, amelyek például Vona Gábort ábrázolják menórával és Dávid-csillaggal. A feszültség tehát tapintható, kérdés, hogy meddig hajlandóak a radikálisok folyamatos kompromisszumokat kötni.

A párt radikalizmusa miatt távozó Pősze Lajos szerint a Jobbikon belül úgynevezett „hordák” vannak, a formált, tagolt radikális jobboldal pedig nem létezik. Állítja, Vona Gábor pártelnök már csak figyeli a párton belül zajló folyamatokat, és a valódi irányítás Szabó Gábor pártigazgató, valamint („egy másfajta erőtérben, másfajta csoportokra támaszkodva”) Novák Előd kezében van.

Ha Vona valóban csak báb, akkor egyelőre „jó báb”, kifelé remekül tudja megjeleníteni a párt egységességét, és többnyire elfogadható a középről (akár balról) és a jobbszélről érkező szavazóknak is.

Ebben a nem túl stabil helyzetben kelthet még nagyobb zavart a kizárt Lenhardt által alapított Magyar Hajnal, pláne, ha később párttá is alakul. A görög neonáci párt, az Arany Hajnal mintájára alakult mozgalom máris maga mögött tudhatja a nemzeti radikális oldal legszélsőségesebb csoportjait. A magyarhajnal.com egyszavas mottója a „Bomlasztunk”, a Mit akarunk? menüpont alatt pedig egyelőre annyit árulnak el, hogy „Hamarosan meglátjuk”. A honlapon az antiszemita és cigányellenes cikkek mellett Jobbik-ellenes írások is szép számmal jelennek meg, a híreket olvasgatva már-már úgy tűnhet, hogy a Jobbik is hasonló közellenség a valódi szélsőjobb szemében. A Magyar Hajnal néhány cikk tanúsága szerint a Jobbikhoz közeli Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalommal is kezdi „körbeudvarolni” egymást, a HVIM esetleges oldalváltása pedig a többi radikális szervezetet is hasonló lépésre késztetheti.

Már a honlap kiemelt cikkein is látszik, hogy kik az ellenségek: a zsidók, a romák és a Jobbik

(forrás: magyarhajnal.com)

A 2014-es választás töréspont lehet a Jobbik életében: a kisebb országgyűlés miatt mindenképpen kevesebb képviselőt küldhet a Parlamentbe, valamelyik irányba pedig előbb-utóbb el fog billenni a mérleg nyelve. Ha pedig ez a (jelenleg erősebbnek tűnő) mérsékeltek javára történik meg, a „másik oldal” képviselőinek vonzó alternatívát nyújthat a Magyar Hajnal. 

Első közlés: Közgazdász, 8. old. 

A közelmúltban megjelent a színen a Jobbik nemzeti radikális konkurense, a Magyar Hajnal. Az új mozgalom szereplői a pártalapításon is gondolkodnak, ami felveti a kérdést, van –e esély arra, hogy még egy ilyen párt felemelkedjen, a magyar pártrendszer releváns szereplőjévé váljon, illetve milyen hatással lehet ez a Jobbik jövőjére. Ennek érdekében azt is érdemes végiggondolnunk, hogy milyen módon erősödött meg a Jobbik, vázolva ezzel, hogy egyáltalán milyen lehetőségei vannak a politikai életben való szereplésre hazánkban egy nemzeti radikális pártnak.

A Magyar Hajnalt a Jobbikkal korábban szakító Lenhardt Balázs országgyűlési képviselő neve fémjelzi, aki volt pártjánál is radikálisabb irányvonalat visz. Emlékezetes egyebek mellett, hogy egy tavalyi demonstráción izraeli zászlót égetett. Ezen kívül az új szereplő néhány, a nemzeti radikális szubkultúrához kötődő, de a Jobbiktól elhidegült szervezetre épül, így például a Magyar Nemzeti Gárdára, a Betyárseregre.

A Magyar Hajnal internetes portáljára látogatók számára hamar kiderül, hogy a Jobbiknál még radikálisabb szerveződésről van szó, de már a név is a görög Arany Hajnalra, lényegében Európa legszélsőségesebb nemzeti radikális pártjára hajaz. A weblapon található cikkek, videók tartalma is ezt erősíti, illetve a Jobbiktól való elhatárolódást igyekszik bemutatni. Utóbbit a Magyar Hajnal megalkuvónak, a jelenlegi, általuk felborítani kívánt rendszerbe betagozódónak és az igazi nemzeti radikalizmust megtagadónak tartja.

Az elégedetlenséget alátámasztják a Jobbik utóbbi időben tett lépései, többek között az, hogy Vona Gábor pártja szeptember elején tartott frakcióülésén arra szólította fel képviselőtársait, hogy retorikailag legyenek valamivel visszafogottabbak a korábbiaknál.

Az ehhez hasonló jelenségek kiválóan jelzik azt a paradox helyzetet, amelybe egy Jobbikhoz hasonló szélsőséges erő kerül, amikor releváns szereplőjévé válik egy demokratikus, parlamentáris politikai rendszernek. Egyik részről ugyanis a párt sikerét radikalizmusa alapozza meg, amelynek részét képezi az intézményellenesség is. Másik részről viszont bele kell illeszkednie abba a politikai rendszerbe, amelyet programja szerint alapjaiban kíván megváltoztatni.

Ez az a helyzet, amely a legradikálisabbakat hamar kiábrándíthatja, így ők belső, táboron belüli ellenséggé változhatnak.

Ami a Jobbik felemelkedését illeti, az elnagyolva két alapra vezethető vissza. Az egyik a már létező nemzeti radikális szubkultúra, amelyhez különböző szervezetek, többé-kevésbé szervezett csoportosulások, internetes portálok is kötődtek, ezáltal biztosítva a szervezeti alapokat, a kommunikációs csatornákat, valamint a szavazóbázis törzsét. Ez azonban önmagában nem lett volna elégséges ahhoz, hogy a Jobbik a magyar pártrendszer releváns szereplőjévé váljon. Kellett egy olyan ügy is, amelyet a 2009-ben megerősödő párt a sajátjává tudott tenni. Ez volt a cigányság helyzetének kérdése, amely ugyan már korábban is megoldásra várt, de olyan történések kapcsán, mint például Marian Cozma meggyilkolása, a média érdeklődésének homlokterébe került. A Jobbik kemény válasza pedig jelentős befogadó rétegre talált.

Mindennek kétségtelenül az lehet a tanulsága, hogy a Magyar Hajnalnak, ha számottevő politikai szereplővé kíván válni, többre van szüksége a nemzeti radikális szubkultúrában fontos szerepet játszó intézményellenesség meglovagolásánál, és nem elég, ha eljátssza a „Mégjobbik” szerepét.

Az új alakulat további problémája, hogy a legfontosabb médiaszereplőktől, a Jobbikhoz hasonlóan kevés figyelemre, legfeljebb csak negatív környezetben való feltüntetésre számíthat. Ráadásul a szubkultúrához kapcsolódó internetes világ által teremtett alternatív nyilvánosságban is gyengébb szereplőnek tűnik, ebben a térben jelenleg a Jobbik beágyazottsága erősebb. Ilyen szempontból az sem mellékes, hogy a parlamenti frakcióval rendelkező párt anyagilag is jóval nagyobb mozgástérrel bír, s a 2014-es kampány során minden bizonnyal egyéb kommunikációs eszközöket is felvonultat majd önmaga propagálására. A Magyar Hajnal, ha időközben párttá válik, már csak az esemény közelsége miatt is aligha erősödhet meg eléggé a tavaszi választásokig, ez pedig ugyancsak a Jobbikot erősítheti, amely így az egyetlen választható nemzeti radikális pártként méretheti meg magát.

A Magyar Hajnalnak tehát kevés esélye van arra, hogy a Jobbik helyére lépjen, mindazonáltal valamelyest meggyengítheti vetélytársát, amely ennek következtében válaszra kényszerült. A helyzet ugyanis erősen kérdésessé teszi, hogy a nemzeti radikális párt számára valóban kifizetődő lenne a korábbinál visszafogottabb hangnem alkalmazása. Ezt az is alátámasztja, hogy a visszafogottabb jobboldali választók megnyerésében a Fidesszel kellene versengenie, amely ilyen téren messze jobb pozícióval rendelkezik, többek között azért, mert erősen kétséges, hogy a higgadtabb, de tartalmukban kétségtelenül radikális megszólalások megnyitnák a Jobbiktól jelenleg elzárt kommunikációs csatornákat. Ezen felül egy ilyen lépéssorozat és modorváltás miatt mindeddig hozzájuk kötődő szimpatizánsokat veszthetnek a másik oldalon, akik támogatására, úgy tűnik, adott esetben a Magyar Hajnal is szívesen pályázna.

Első közlés: Magyar Hírlap

Egy könnyed séta, egy órányi torna vagy egy fürdő – sok mindentől ellazulhat egy rövid időre az ember, amikor hirtelenjében új gondolatok rohanhatják meg. Ez az „Arkhimédész-effektusnak” nevezett jelenség ért engem is, méghozzá: tegyük fel, hogy a jelenleg regnáló kormánypártok az esetleges, következő parlamenti választásokon való győzelmüket követően a saját maguk által állított „csapdába” sétálnak bele, a saját maguk által kialakított „szokásjog” okozza vesztét?

Azaz: a 2010 és 2013 között rögzült politikai habitus (valójában írhatunk akár 2014 tavaszát is, miért változna az elkövetkező bő fél évben?) úgy elkényelmesítette a kormányt és a mögötte álló pártszövetséget, hogy az már problémává válhat az esetleges jövőben ciklusban. A kialakult habitus alatt azt a gyakorlatot értem, miszerint a kezében kétharmados többséggel bármilyen ötletet akár pár nap alatt, érdemi viták (akár belső, akár külső) nélkül átverhetett a törvényhozáson, a legkisebb jogszabálytól a legátfogóbb törvénycsomagokig és alkotmányig. Az általa birtokolt befolyással élve a közélet, a kultúra, a gazdaság stb. bármely szereplőjét rákényszeríthette arra, hogy az általa diktált feltételeket teljesítse, akár beleegyezett, akár nem – és ez a politikai lehetőség olyan teret adott a kormányoldali szereplőknek, („szimpla” képviselőktől a legmagasabb szintig bezárólag), ami számos esetben jelentős arroganciával, és politikai agresszivitással párosult.

Idézzük csak fel az elmúlt egy-két hét egy-egy hangsúlyosabb megnyilvánulását:

• - Orbán Viktor kormányfő az elmúlt pár hétben fokozatosan átvette az eredetileg még csak a Róna Péter által hangoztatott véleményt, miszerint a devizahitel hibás termék. A parlamenti ülésszak őszi kezdetére már a miniszterelnök ultimátumot adott a bankoknak, hogy november elejéig módosítsák a szerződéseket a hitelesek javára, vagy ezt a kormány fogja megtenni helyettük (két megjegyzés: elképzelhető néhány értelmezés szerint, hogy a kormányzat  ezen retorikája csak a kampányra való ráfordulást jelzi, és érdeke, hogy minél jobban elhúzza azt. Másrészt a Bankszövetség a forint árfolyamának elszállására és más komoly következményekre hívta fel a figyelmet – az eddigi tapasztalatok alapján azonban feltételezhetjük-e azt, hogy a kormányzat figyelembe veszi az „észérveket”?)

• - Újabb soviniszta-szexista megnyilvánulás hangzott el a képviselői patkóban, ezúttal Illés Zoltán államtitkár részéről. Számtalanszor volt idézve már az ominózus beszéd, csak röviden kiemelnénk a két legjelentősebbnek vélt pontot: egyrészről, hogy a címzett Szél Bernadett „attól hogy szép, még nem jelenti azt, hogy okos”, ami viszont jelenleg még fajsúlyosabb lehet: bár Illés nem akart „benyalni” a kormányfőnek, de az ellenzéki képviselő mégis hogy jött ahhoz, hogy szájára vegye Orbán Viktor nevét? Utóbbi kijelentés amiatt lehet fontosabb, mivel jelzi azt a felsőbbrendűségi tudatot, ami a kormányoldal jelenlegi ciklusának identitását jellemzi.

És itt szeretnék áttérni az „arkhimédészi effektus”során felmerült ötletre, ami bevillant ma délután. Tegyük fel, hogy a Fidesz-KDNP pártszövetség megnyeri a 2014-es parlamenti választásokat, illetve ahogy már több kormánypárti képviselő is valószínűsítette, a következő ciklusban már nagy eséllyel nem fognak rendelkezni kétharmados többséggel.

Képes lesz-e a rég-új kormányoldal úgy kormányozni, hogy nem tehet meg bármit, amihez kedve szottyan, és a kétharmados többségének birtokában egyik napról a másikra bármit átstrukturál? Hogyan fog reagálni, tegyük fel például egy „szimpla” bírósági ítéletre (akár alkotmánybíróságról, akár „sima” bíróságról van szó)? A jelenlegi ciklus során nem csak a politikai-közéleti rendszer, hanem a Fidesz-KDNP habitusa is átalakult, hiszen nem volt rászorulva arra, hogy bíróságok, „független” szervezetek, a civil szféra, az ellenzék stb. véleményét, a társadalmi, parlamenti viták során kialakult eredményeket beépítse az általa hozott jogszabályokba. Elegendő a frakciófegyelem, a „kiadott ukáz”, amely alapján bármi átverhető – de elegendő lesz-e ez a következő győzelem esetén is?

Sokszor feltételezik, hogy az esetleges jövő évi ellenzéki győzelem esetén, amennyiben nem szerez kétharmados többséget, az új kormányt gúzsba köti a 2010-2014 között kialakult új közjogi rendszer. Nem lehet érvényes ez a feltételezés a jelenlegi kormányoldalra? Példának okáért: egy nemzetközi szervezet kifogást emel egy kétharmados szabály ellen, azonban a régi-új kormány azt egyedül nem tudja felülírni, viszont az ellenzék kihasználva a lehetőséget, nem járul hozzá annak módosításához?
Illetve egy gyakorlatibb kérdés: mit fog kezdeni az olyan hétköznapi problémákkal, mint a fentebb említett bírósági ítélet? Amennyiben nem folytatja az önálló képviselői indítványok útján való törvénybenyújtást, hogyan áll hozzá a „kötelező” társadalmi vitákhoz, egyeztetésekhez akármennyire is kirakat-testületeket, intézményeket hozott létre? Képes lesz-e a Fidesz-KDNP alkalmazkodni az új feltételekhez, amikor nem lesz alkalma bármit bármikor a saját szájíze szerint alakítani, hanem alkudozni, egyeztetni, de legfőképpen alkalmazkodni lesz kénytelen?

Őszinte kíváncsisággal, és érdeklődéssel várom a jövő tavaszi választások utáni időszakot. Mert akár nyer, akár veszít, akár eléri azt a Fidesz-KDNP, hogy elbukjon a jelenlegi ellenzékből formálódó majdani kabinet, még egy kétharmados többsége nagy eséllyel nem lesz, legalábbis jó ideig biztosan nem. És úgy vélem, át kell alakulnia, leginkább a habitusát tekintve, hogy kormányzóképes legyen, illetve hogy ne hulljon szét sem a politikai, sem a gazdasági szféra. Vagy megmarad az általa elképzelt „népnemzeti-focista-eurórealista-márnemforradalmista” világban, és akkor túl sok jóra nem számíthatunk.