Mintha meglennének a kellő adottságok a baloldalon – a Szocialista Párt szervezettsége, az Együtt 2014-nek pedig „egyszer már bevált” vezetője –, azonban a hiányzó részek nem egészítik ki egymást, és fejcsere nélkül kell a problémát megoldani. A 2010-es miniszterelnök-jelölti castinggal szemben most két kérő is jelentkezett a pozícióért. Van, aki szerint a kérdés feloldhatatlan dilemmát jelent az ellenzékieknek, és vannak, akik úgy gondolják, csak idő kérdése, míg az erő eldönti a látszólag patthelyzetet. Mindenesetre már a külföldi sajtóban is latolgatják, hogy jelen helyzetben a magyar kormány számára minden adott egy újabb győzelemhez.
Az igazság az, hogy a kétesélyes jelölt két olyan karaktert takar, amelyek közül egyik sem jelentheti a siker kulcsát a mostani helyzetben. A jelenlegi politikai környezetet figyelembe véve, az eddigi vezetőkkel nem lehet egy bizonyos ponton túl már szavazatokat szerezni. A választók számára 2006 óta leegyszerűsödött a politikai valóság. A jobb- és baloldal szembenállása nem más, mint a jó és rossz, vagy éppen a „velejéig romlott rezsim” és az „elmúlt nyolc év”, a mutyi és a maffiabaloldal, a „felcsúti” és a „libás” küzdelme.
A politika fontos fegyvere a stigmatizálás. Az állandó megbélyegzés megkönnyíti a szavazók fejében a választást, és szolgálja egyben a politikai hitben való megerősítést. Magyarországon a politikai beszéd karaktere férfias, kemény, erőteljes, konfliktusközpontú. A politika szereplői megbélyegzik egymást, a már régóta kereszttűzben lévő politikus pedig számos stemplit „gyűjtött” össze. Az olyan politikai személyiségek, akik belesüllyedtek az effajta közbeszédbe, nehezen tudnak megújulni, miközben állandó megújulási kényszerben élnek. Talán tényleg megfontolandó lenne Gyurcsány Ferenc korábbi reformtervének elve, miszerint mandátumokat kellene visszaadni, hogy új arcok ülhessenek a parlamenti frakcióba. Ehhez hasonló megfontolásból a két potenciális versengő miniszterelnök-jelöltnek háttérbe kellene húzódnia, helyet adva egy harmadik személynek, akit nem korlátoz a saját megbillogozott egyénisége. Aki a harcias politikai diskurzusban hátrányba kerül, az változtatni kényszerül. Nem csupán szervezetileg-jogilag, szervezeti osztódással, névváltoztatással, nem csupán külcsínben. A teljes karakterváltás személyi váltást is jelent, ugyanis tartalmi változást ígér azzal, hogy lekerül a ráragasztott bélyeg terhe.
Természetesen ha találtak volna olyan, párton belül befolyással bíró közszereplőt, aki képes jó imázzsal képviselni az „Itt a más politikát”, nem lenne kérdés. Azonban a kérdés is rosszul van feltéve. Nem egy újabb karakteres frontharcosra lenne szüksége az ellenzéknek, nem egy baloldali államférfitípusra, és nem egy baloldali Orbán Viktorra. A klasszikus kisember-politikát nem az üzleti világ nagyemberei képviselik, és a bizalmi válság mélypontján sem a „rezsimmel” szembeni erkölcsi fölényre alapozott retorika a legalkalmasabb. Olyan jelöltre lenne a baloldalnak szüksége, aki nem pátosszal érkezik, és nem kimondottan Orbán Viktor kihívójaként, hanem olyan, akinek személyisége és üzenete egyszerű. Az egyszerűség előnye, hogy nehezen támadható. Aki hősként érkezik, hamar ellenszenvessé is válhat a választók szemében. A tapasztalatok szerint aki a baloldal „bajnoka” akar lenni, eredmény híján hamar a politikai burleszk kategóriájába esik. A harcias politikai térben az egyszerűség lehet az egyetlen híd a baloldali pártok és a tőlük elforduló emberek között. Olyan egyszerűség, amely nem az ellenzéki elittel, hanem a választókkal köt szövetséget.
Bajnai Gordon és Mesterházy Attila beszédeiben az Orbán-kormány leváltásának fontosságára helyezi a hangsúlyt. Mintha csak technikai kérdés lenne, és a kampány ezen túl nem szólna többről. A már-már túl direkt módon közvetített cél ez, Bajnai és Mesterházy egyéni célja pedig, hogy magát elsősorban Orbán Viktor személyes kihívójaként pozicionálja. Az ellenzéki politika azonban nem ott kezdődik, hogy egy politikus kihirdeti, hogy felvette a kesztyűt. Veszélyes vetélytárssá sem attól válik valaki, hogy elvállalja ennek „tisztségét”. Kuncze Gábor is úgy fogalmazott, hogy nem a Fidesszel kell felvenni a versenyt, hanem meggyőző programot kell alkotni. Orbán Viktor is építkezéssel kezdte 2002-ben az ellenzéki munkát, a polgári körök mozgalmával felvette a versenyt a szocialisták társadalmi beágyazottságával. Bevallottan „rendszerváltóként” nem lehet életképes az ellenzék vezetése.
A „baloldali” ellenzéki szerveződést tehát nem a kisemberek és a szegények igazsága irányítja, hanem az egyéni egzisztenciális érdekek. A jelöltkérdés egyelőre nem a hatékonyságról szól, hanem nehézkes kompromisszumkeresésről. Az, hogy az egyéni hatalmi érdekek versenye zajlik, jól mutatja a prioritást. Az ellenzéki erők fő célja látványosan a vezető pozíció megszerzése. Azt, hogy az ellenzéki politikának mennyire nem erről kellene szólnia, jól mutatja Horn Gyula, a kisemberek miniszterelnöke által megfogalmazott mottó, miszerint „A jó politika alapszabálya: elkerülni a propagandában azt, amit a politikában el akarsz érni”.
Első közlés: Magyar Hírlap
