Egy érdekes véleményt olvastam Seres Lászlótól a minap. Tézise szerint a magyar emberek – és itt nem tesz kivételt életkor, nem és foglalkozás között – csak akkor mennek az utcára, amikor ehhez anyagi érdekük fűzi. „Brutálisan szólva csak a pénztárcájuk érdekli” őket – állítja.

Órákat,  napokat gondolkodtam ezen a mondaton. Seresnek igaza van, jogosan hiányolja/hiányolta az embereket az Ab kinyírásakor, a magánnyugdíj-pénztári vagyonok einstandolásakor vagy a pártalkotmány megalkotásakor. Halkan jegyzem meg, hogy a sajtótörvény elfogadásakor utcára vonultak az emberek, utcára vitte őket a Milla – de, a Seres-i gondolatot tovafűzve: biztos az irdatlan méretű pénzbírság szörnye miatt. Fentebb mondtam: Seresnek igaza van, de a tüntetők motivációja is megérthető, de ehhez a magyar néplélek sajátos vonásait is meg kell értenünk. Ma húsz éves a rendszerváltás gyermeke, de a szocializációját végző rétegnek még – ha nem is Marx, de – Aczél volt az anyanyelve. Kialakult az egy ideig működő hallgatólagos megegyezés. Az emberek viszonylag jól éltek; egy kis fusi (ma értsd: mutyi), egy kis háztáji, egy kis maszek – de cserébe apolitikusságot fogadtak. A demokrácia fényes bevonulásakor az embereket elkezdte érdekelni a politikai, mert szabad lett, de ragaszkodtak az adóspirált okozó jóléthez. A kettő együtt nem megy – vagy: mégis.

Antikapitalista, piacellenes a kormány, akkor mi ellen tüntetni? Igen: antikapitalista, piacellenes a kormány, de nem hülye. Azoktól vesz el, akiknek még van, és azért, hogy ilyen-olyan módon, de elkerülje az államcsődöt, megtartsa fizetőképességét. De a szerveződő új politikai mozgalmak is ilyen irányú (antikapitalista, piacellenes) hangokat ütnek meg, elég csak a 4K!-ra gondolni, amikor azt mondják, hogy „államilag koordinált gazdaságfejlesztésben” gondolkodnak. És ezért lehetnek sikeresek. Igény van a paternalizmusra, a gazdasági kézfogásra, arra, amit Orbánék csinálnak (csúfoljuk ezt matolcsyzmusnak), azt leszámítva, hogy Orbán a demokráciát, a jogállamot is mintha téglánként bontogatná lefelé. A Nézőpont egyik legfrissebb felmérése is azt bizonyítja, hogy az emberek már annyira elkeseredettek lettek, hogy egy kis gazdasági növekedésért odaadnák a demokráciát is.

Azonban arra rá kellene jönni, hogy a gazdaságpolitika-társadalompolitika viszonyában utóbbinak elsőbbséget kell élveznie, ahol a mára „veszteség” kategóriába sorolt demokráciának kellene lennie a fő értéknek. Így a gazdaságpolitika esetében használhatatlanná válna a paternalizmus, mindenáron történő ránk erőszakolása, az állami tévedhetetlenségének primátusa.

Mert az omnipotencia és az omnikompetencia már egyszer megbukott.