A kis Kádár Jánost száz évvel ezelőtt már biztosan hazavitte a mamája a kórházból, de végre jó lenne, ha meghalna. Mindenkinek jobb lenne, Czermanik Borbála is biztos megbocsájtana nekünk.
Meghaltam már? Ez már a mennyország?
„Kádár máig tartó népszerűsége azt jelzi, hogy a politikának többet kell tennie a rendszerváltás veszteseinek segítésére, hogy ők is megtalálják a helyüket a demokráciában.” – olvastam az Egyenlítő blogon. Nem, Kádár máig tartó „népszerűsége” annak köszönhető, hogy öröksége súlyos, és ráadásul cipeljük is szó nélkül.
Örököltük a kiskapuk keresését, a pult alatti árulást, azt a hihetetlen munkamorált, az államban való feltétlen hitet és vak segítségvárást, a politikai apátiát és ugyanakkor a kocsmapolitizálást, mert foci és politika terén mi vagyunk a királyok, és persze azt, hogy az ismerősöm ismerősének az ismerőse majd segít. De nem lehetünk igazságtalanok, örököltük a fél literes zacskós kakaót is, azt meg szeretjük.
Nem véletlenül nyerte meg a második szabad választásokat az MSZ(M)P. A keserű pirula, a szabad piacgazdaság nem ízlett nagyszüleiknek, ezért győzött a nosztalgia és rögtön visszahívták az elvtársakat. Az újszülött visszakúszott a gonosz mostoha szoknyájához, egészen felkúszva a…; szóval odáig.
A Kádár-korszak egyik kultikus filmje a Tanú. Abban Dezsőnek meg kell halnia, hogy egyen a család. Ott nem sikerült a feketevágás. Kádárnak meg kell halnia, hogy továbbléphessen fejben az ország. Eddig nem sikerült nekünk.
Kádár tegnap szobrot kapott, a nyilas tiszt Nyírőt meg újratemették. Egy normális országban Kádárt csak egyszer kellett volna eltemetni, aztán elfelejteni, Nyírőt inkább tagadni kellene, mint büszke lenni rá, Horthynak se szobor se festék nem járna, a holokausztra emlékeztető szobrok tövében pedig emlékezni illene, nem rongálni.
A krumplileves legyen krumplileves! A rendszerváltás meg végre legyen rendszerváltás.
Száz évvel ezelőtt ma már sokadjára sírhatott fel a kis Kádár. Anyukája hiába csitítgatja. Ma, azok után, hogy boldog szülinapot kívántunk már neki, ki házi oltár előtt, ki csak úgy magában, engedjük el őt végre.