Egyre több fiatal tervezi, hogy karrierjét, majd később egész életét külföldön folytatja. A kint letelepedők számának növekedése rámutat arra, hogy valódi társadalmi problémát jelent a kivándorlás. Az utóbbi időben nőtt az általános érdeklődés a külhoni munka iránt. A felnőttek közel egyötöde tervezi, hogy külföldre megy, ami a valaha mért legmagasabb arányt jelenti, és 2005 óta növekszik a valóban kivándorlók száma is. A gyorsuló folyamatot jól mutatja, hogy 2010 és 2011 között a növekedés mértéke elérte a 10 ezer főt – csak Németország irányába.
Nem pusztán a tantermek ürülnek ki?
Sokrétű az okok rendszere, amely az „itthon maradni vagy külföldre menni” dilemma mögött húzódik, hiszen mindenki mást jelöl meg a motiváció fő forrásának. Talán nem is általános, hanem egyéni értékítéletek azok, amik arra késztetik az új generációt, hogy a külföld felé vegye útját. Egyesek anyagi és jóléti megfontolásokra, mások a kellemesebb társadalmi légkörre hivatkoznak.
A döntés mögötti különféle okok közös nevezőjét minden esetben a Nyugat jelenti, hiszen mérceként, viszonyítási alapként tekintünk rá. Egyes becslések szerint négy-ötezer orvos vándorolt külföldre az utóbbi időben, többségük fiatal szakorvos. Nem meglepő, hiszen van rájuk kereslet, csábítják őket, a nyugati „agyelszívás” pedig súlyos gondot jelent az ország számára.
A kivándorlók döntéséhez hozzátartozik az is, hogy az önmegvalósítás fogalma mára leszűkült a minél kényelmesebb életvitel kialakítására és a minél sikeresebb karrier felépítésére, ami így még inkább felerősíti a külföld hívószavát. Az intenzív kivándorlási hajlandóság közepette pedig az olyan kormányzati stratégiai intézkedés, mint az állami ösztöndíjszerződés (amelynek tartalmát szokás „röghöz kötésnek” csúfolni), nem örvend túl nagy népszerűségnek. Talán azért sem, mert – jellemző módon – az eddig megszokott nagymértékű szabadság mellé kötelezettségeket fogalmaztak meg. Teljes röghöz kötésről egyébként sem beszélhetünk, inkább a tanuló időszakot követő szükséges, ideiglenes fékről, amely lassítja az ország aktív dolgozói kiüresedését.
Hangsúlyozni kell, hogy az új rendszer lényege a kölcsönös felelősségvállalás, amely az egyén és a közösség között jön létre. Hosszú távú cél, hogy olyan felsőoktatási rendszerünk legyen, amelyben az egyetemek nem függnek az állami támogatástól, és a diákok képesek finanszírozni a teljes tanulási költséget. Addig azonban, amíg ez nem jöhet létre, olyan – mondhatni, radikális – intézkedéseket kell meghozni, amely azon szándékok ellen megy, hogy a 18–29 éves korosztály több mint fele tervezi, hogy elhagyja az országot. Azt pedig, hogy az értelmiség kivándorlása miért a legnagyobb probléma, valószínűleg nem kell magyarázni.
Természetesen vannak más próbálkozások is a meggyőzésre, mint például a költségvetési lehetőségekhez mért orvosi béremelés vagy a hazafias érzület előtérbe helyezése, az itthon maradásra szólító kampányfilmek.
Utóbbiak üzenete egyértelmű. Ahhoz, hogy valaki valóban teljes életet éljen, nemcsak az „önmegvalósításhoz” szükséges racionális karrierfeltételeket kell megteremteni. Az érzelmi kötődések ugyanolyan fontosak, mint a szintén meghatározó jóléti igények. A nyelvi akadályoknál és a helyismeret hiányánál is nagyobb kihívás az érzelmi kötődés helyhez, közösséghez és egyes személyekhez. Ez a valahova tartozás tudata az, ami az egyént nem egyszerűen lakossá, hanem egy nemzet, egy család, egy baráti társaság tagjává teszi. A külföldön való végleges letelepedés pedig az ezzel való szakítást kockáztatja, a távolság és az új kulturális környezet idővel képes elhalványítani az öntudatot.
Mindazonáltal a kinti lehetőségek felkutatása, az akár hosszabb távú munkavállalás önmagában nem helytelen, nem elvetendő. Amennyiben nem végleges ugyanis, úgy egyéni és közösségi haszna is lehet. Talán a reformkor sem indulhatott volna el a világot látott, modern gondolatokkal és tapasztalatokkal hazatérő gróf Széchenyi István nélkül. Az anyagiakon túl a külföldön szerzett tapasztalatok ugyanúgy értékesek lehetnek itthon egy CNC esztergályos, egy vállalkozó és egy politológus számára is. A kiutazás és munkavállalás, a külföldi légkör megismerése tehát fontos fegyvertény lehet a közösségi megújulás és az itthoni boldogulás előkészítésében egyaránt.
Akár az elégedetlenség, akár a jövedelem- vagy tapasztalatszerzés a fő motiváció a kivándorláshoz, a végleges ország-váltás nem tökéletes megoldás. Természetesen egyéni számításaink mögött nem szerepelnek nemzetstratégiai megfontolások, viszont a fokozatosan kiürülő anyaországba való visszatérés nem csak az állam érdeke, sokkal inkább társadalmi hatással bíró jelenség, közügy. A világlátás során szerzett értékes tudás kamatoztatásával, az önmegvalósítás céljával érdemes hazajönni, hiszen minden ideköt.
Első közlés: Magyar Hírlap
