A 2013-as év a parlamenti pulpitusfoglalások és a molinógyártások éve lett. A dilihez nemrég csatlakozott a Demokratikus Koalíció képviselőcsoportja is, amely Vadai Ágnessel az élen festett monoklival és a „fideszes fiúknak” szóló transzparensekkel tiltakozott a hétfői plenáris ülésen. A házelnök persze nem restelli súlyos pénzbüntetésekkel megrendszabályozni a véleménynyilvánítás ilyen formáját választó képviselőket.

Forrás: mandiner.hu

Az ilyen jellegű performance-ok emlékezetesek tudnak lenni, a híréhséggel küzdő média minden alkalommal élvezettel le is csap rájuk. És valóban, ezért használják ezeket az eszközöket előszeretettel a kis pártok, mert ők minden erejükkel az életben maradásért versengenek. Különösen igaz ez a kampányidőszakra, amikor a szereplés kényszere már-már emberfeletti küzdelemmé válik.

Az elmúlt egy évben a molinós akciókat jellemzően a frakció nélküli pártok - így függetlennek minősülő - képviselői hajtották végre. Mindezt azért, mert ők is tudják, a szavazók úgy gondolják: a választókerületek anyagi jólétének biztosítása vagy a velük való kapcsolattartás mellett a képviselő első számú feladata, hogy a fontos kérdésekben szót emeljen. Csakhogy a független képviselőknek ilyen tekintetben nehézkesen megy a saját választóik képviselete. Függetlenként ugyanis nincs lehetőségük napirend előtti felszólalásra, és korlátozottak az interpellációs vagy az időkeretes vitákban történő felszólalási lehetőségeik is.

Magyarul: alig hallani őket a parlamenti vitákban, ezért kénytelenek más megoldásokhoz folyamodni, amelyek, akárhogy nézzük, a ház rendjének megzavarására alkalmasak. És ilyenkor jön Kövér László a képbe, aki szerint „mi lenne, ha mind a háromszáznyolcvanhat képviselő úgy gondolná, párosával molinót ragad, mert kevesli a megszólalási lehetőséget?” Tiszta sor, vannak házszabályok, amelyeket be kell tartani, ezzel alapvetően nem is lenne baj.

De a jogok és kötelezettségek összekapcsolásában érezni némi disszonanciát. Ezekkel az akciókkal ugyanis nem az a baj, hogy az egyes ügyek kapcsán különféle, a kormánypárti állásponttal ellentétes vélemények fogalmazódnak meg. Ha egy párt rendelkezik akkora társadalmi támogatottsággal, hogy elérje a parlamenti bejutáshoz szükséges öt százalékot, és frakciót alapít, van rá lehetősége – a parlamenten kívül –, hogy akár hetente demonstráljon valami ellen. A büntetés a vélemény kinyilvánításának módjáért jár.

Ám az ellenzék ilyenkor előszeretettel játssza a bűnbak szerepét, ami tökéletesen beleillik az évek során felépített történetbe. Az ellenzéki sztori nem szól másról, mint a demokraták harcáról az önkénnyel szemben, a félelemről és az elnyomásról, amely átjárja a mindennapokat, a végleges leszakadásról, amelyből csak az európaiságon keresztül vezet a kiút. Meg hát jogállamban ilyet nem is szokás, megvádolni a politikai véleményüket kinyilvánító szabad polgárokat, botrányos, nem demokratikus.

Ezt a gondolatmenetet követve egyébként teljesen racionálisnak tűnik ez a fajta stratégia, valószínűleg hatásos is, egy kivételtől eltekintve. Mégpedig attól, ahogyan Uj Péter a minap fogalmazott: „Azért van abban valami logika, vagy nem is tudom, támogatható elképzelés, hogy az Országgyűlés mégsem valami flashmobkényszeres alternatív hippiszínház, ahol minden hétre jut néhány bohóctréfa vagy egyéb látványos, közönségszórakoztató akció.” Kicsit konkrétabban: az Országház az a hely, ahol a döntéshozatal folyik, ahol nyilvánosan kérdőre vonhatnak egy politikust, ahol ebből kifolyólag értelmes vitának kellene folynia. Ahol a demokratikus képviselet minősége alapvetően a résztvevők hozzáállásától függ.

 Első közlés: Magyar Hírlap