Kiborító, hogy már megint forradalom van. Éppen csak ocsúdik az ember, hogy 2010-et megnyertük, hihetnénk, hogy jön a jól megérdemelt konszolidáció, erre tessék, máris itt a következő ütközet.

Amennyiben szeretne A csapat tagja lenni, csatlakozzon! Mr. T-nek is a rezsicsökkentésből futotta fux-ra

A legfőbb probléma, hogy ezúttal már végképp nincs ellenfél. Abba már bele se szeretnék menni, hogy tulajdonképpen 2010-ben sem volt, hiszen elviekben az az utolsó szemét komcsi, aki 2010-ben még mindig gyurcsista volt, és az az idegenszívű liberális, aki minden gondolatával a nyugatot szolgálja, valahol ugyanannyira a magyar társadalom része, mint mi, rendes keresztények; de ezt most hagyjuk. Viszont most, amikor ők már a spájzba vannak lökve, akkor ki marad nekünk? Hát persze, hogy a nyugat ópiuma, a rezsi!
(Hozzátéve, hogy a magát napjainkban ellenzéknek nevező elegy legalább ennyire szenved az öndefiníció égető hiányától, és jobb híján még mindig az „antiorbán” paraván kopott díszlete előtt bábozik az agyonhasznált szereplőivel; de ez egy másik téma lenne.)

Nyilván sokan olvasták azt a levelet, ami tegnap kapott szélesebb publicitást. Tulajdonképpen ez olyan jó, hogy már-már önmaga paródiája. Az, hogy ismét az összefogás nemes zászlaja alatt kívánnak minket, a nemzetünkért oly rendesen harcoló magyarokat összegyűjteni, már nem új, sőt, mondhatni kissé sablonos. Az, hogy az éppen aktuális riadó „a külföldi közműcégek és bankok” ellen szól, akik „igyekeznek eltörölni a rezsicsökkentést", megint csak nem lehet túl új, azok számára, akik követték az elmúlt három és fél év retorikáját. Az azonban új motívum, hogy ezért egy külön csapatot hozzunk létre, méghozzá magát a Magyar Csapatot, amely célja, hogy „megszervezzük magunkat", hiszen „most az a legfontosabb”.

Szóval igen Pelikán elvtárs, „én csak azt mondom, hogy a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, és ezért „tudja, egyszer majd kérni fogunk magától valamit”. Hát, most kértek. Irány a Magyar Csapat, szerveződjetek elvtársak! Mert, „aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló”.

Én a magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy ha már a Tanú című filmnél járunk, a színészek nagyon régóta azt mondják, hogy a jó színészet lényege, hogy „nem a hatást kell eljátszani”. Tehát amikor kijelentjük, hogy forradalom van, és harcban állunk a gonosz ellen, akkor azt az apróságot hagyjuk figyelmen kívül, hogy ha az embereknek ezt nekünk kell megmondani, akkor nem biztos, hogy arra nekik feltétlen szükségük volt; önmagában attól a nézőtéren senki nem fog sírni, hogy mi a színpadon keservesen zokogunk.