Ukrajna egy része mindenáron meg akar szabadulni kormányától, miközben az meg igyekszik megvédeni legitimnek vélt hatalmát. A konfliktust hajtó erő pedig a kölcsönös félelem.
(forrás: REUTERS / 444.hu)
A Janukovics-kormány demokratikus legitimitása kérdőjeleződött meg, és ez azt eredményezte, hogy az alulról jövő, változtatni akaró szándék félelmet keltett a hatalomban. Guglielmo Ferrero szerint minden legitim rend azon alapul, hogy a nép hagyja, hogy meggyőzzék arról, az adott politikai rend hivatott gyakorolni a hatalmat. Ez egy „hallgatólagos szerződést” eredményez, amelyet a kormányzóknak és a kormányzottaknak is tiszteletben kell tartaniuk. Ha azonban az egyik fél eltávolodik ettől az állapottól, akkor megkezdődik a félelem – a kormányzottak lázadásától. A félelem pedig további félelmeket eredményez – félelmet a bosszútól, a legyőzöttek visszatérésétől. A másik oldalon pedig az új rend bosszújától. Ez az érzés elhatalmasodik, és megfosztja az embert a tiszta gondolkodás képességétől. Ez az érzet nem gyávaságot, épp ellenkezőleg, bizonyos értelemben vakmerőséget, leginkább vakrémületet eredményez. Ott, ahol emberek halnak meg, legkevésbé sem lehet racionális cselekvésekről és döntésekről beszélni. Ebben a helyzetben semmilyen esemény vagy cselekedet nem számít különlegesnek, a legitimitás kölcsönösen fenntartott egyensúlyát felváltotta a kölcsönös bizalmatlanság.
Janukovics a követelések figyelembevétele helyett kezdetektől a hatalomra leselkedő veszély elhárítására törekedett. Volt, hogy tárgyalt, betiltotta a gyülekezést, pozíciókat és amnesztiát ajánlott, oszlatott, fegyverszünetet hirdetett, majd megint támadásba lendült. Minden leszerelési kísérletet a félelem motivált, a Majdan mégis megmaradt a felkelők „szigetének”. Amint az emberek megérezték, hogy a hatalom és a tekintély megbénult, Kijeven kívülre is kiterjedtek a megmozdulások. A „nagy” francia forradalom első nyarán ugyanígy lejátszódott a „nagy félelem” időszaka, amely nagy erőszakhullámot indított el, a forradalmárok a nemesek bosszújától tartva gyilkoltak és fosztogattak. Az elmúlt hetekben történetek terjedtek emberrablásokról, verőlegényekről, megszégyenítésekről, újabb mozgósításokról. Ezek többségének valóságtartalma utólag is bebizonyosodott. A kormányzat tekintélye sérült. Eltűnt az, ami alapot jelenthetett volna számukra a tárgyalásokra. Innentől kezdve Janukovics mozgástere a biztonsági erőkre szűkült. A „nagy őrületet”, ami az utcákon zajlik, a félelem táplálja, ami magyarázza a kitartó, könyörtelen és önfeláldozó harcot a kormányellenes tüntetők részéről, illetve a cselezést és időhúzást Janukovics részéről. Az így elhatalmasodó bizonytalanság, a kölcsönös szorongás miatt kicsúszott a politikai elit kezéből az irányítás, teret nyert a félelem annak a tekintélynek a helyén, amely rendet vághatott volna a kezdeti káoszban, mielőtt elszabadult volna a pokol Kijevben.
Ukrajnától nyugatra mindenki „demokratikus elvek” szerinti rendeződésre vár. Idevágnak talán Bibó István sokat idézett szavai: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni.” Ez a fél mondat nem harcra való felszólítást jelent. Nem félni „egyáltalán mindazoktól az imaginárius [képzelet szülte] veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük”. A hatalmukat támadva érző kormányzók ezt nem tudják betartani. A félelem más reakciót eredményez, mint a józan mérlegelés. Aki a hatása alatt van, nem képes megfelelő döntéseket hozni, és mivel Janukovics a helyzetet december óta egyre rendkívülibbnek látja, nem fél rendkívülinek számító döntéseket hozni.
Ahogy a kölcsönös bizalmatlanság fokozódott, úgy merült el Kijev az utcai polgárháborúban. Jurij Andruhovics ukrán költő is így vázolta fel a kiúttalan helyzetet: kormányuk „úgy sarokba szorította saját magát, hogy semmilyen kiutat nem hagyott magának, és ezért a végsőkig ragaszkodnia kell a hatalomhoz”. A félelem tehát egy olyan tényező, amely – mint egy önálló autoritás – maga alá gyűri a politikai/hatalmi elitet és az ellentüntetőkből szabadságharcossá váló emberek tömegeit egyaránt, és onnantól kezdve már visszafordíthatatlanná válik az egymástól való távolodás, megvalósíthatatlannak tűnik a szakadás és a vérontás nélküli rendezés, egyre mélyül a kölcsönös bizalmatlanság. Ukrajnát saját félelmei vitték a szakadás szélére, és csak a jóhiszemű politika mentheti meg.