„Semmit rólunk nélkülünk” – egyebek mellett ezt is követeli a Hallgatói Hálózat, ugyanakkor erről feledkezett meg a lehető leggyorsabban, amikor hétfőn nagyszabású egyetemfoglalási akcióba kezdett. Írásomban nem célom, hogy a Haha elképzeléseit és követeléseit kétségbe vonjam, csupán arra a logikai bukfencre szeretném felhívni a figyelmet, ami abban a módban fedezhető fel, amit ezek hangoztatására alkalmaztak.

Forrás: index.hu

Miért kritizálható a tiltakozás mikéntje? A HaHának számos elfogadható módja lenne kifejezni a véleményét, és tény, hogy számos ilyen módot alkalmaz is (tüntetések, fórumok, levél az államtitkárnak). Probléma akkor merül fel, amikor egy körülbelül százfős fórumon döntik el, hogy az ELTE nagyjából kilencezer hallgatót számláló Bölcsészettudományi Karát elfoglalják. A hétfői foglalás keretében ellehetetlenítették egy időre az oktatást, ami igencsak furcsa módja a végső soron a hatékonyabb oktatásért folytatott küzdelemnek. A tudósítások szerint volt olyan előadás, amelyet a jelenlévő hallgatók kifejezett kérése ellenére szakítottak félbe; vagyis róluk, de nélkülük, sőt, tiltakozásukkal szemben döntöttek. A hahás diákok nem fogadták el, hogy vannak olyanok, akik nem kívánnak csatlakozni hozzájuk, ad abszurdum tanulni szeretnének az egyetemen.

„Az egyetem a miénk!” – kiabálják, és valóban: az övék is, de amikor lépten-nyomon az alapjogaikra hivatkoznak és a demokratikus értékek védelmében szólalnak fel, akkor érdemes lenne figyelembe venni mások jogait és elképzeléseit is. Hiszen miként a hétfői akció egyes eseményei is tanúsítják, vannak olyan hallgatók, akik nem értenek velük egyet, vagy ha bizonyos kérdésekben egyet is értenek, nem kívánnak a Haha által alkalmazott eszközökhöz nyúlni.

A liberális demokráciák egyik fontos alapelve a többség zsarnokságának megakadályozása, azonban úgy tűnik, hogy itt még csak nem is többségről, hanem inkább csak egy zajos kisebbségről van szó. Ha nem így van, meglesz a lehetőségük, hogy a hallgatói önkormányzati választásokon elindulva ezt bizonyítsák, addig azonban végképp nem szerencsés, ha a fenti jelszó azt jelenti, hogy az egyetem csak az övék. Hadd jelezzem: másoké is!

A modern képviseleti demokráciákban a többség által megválasztott képviselők egy meghatározott ciklus végéig képviselik megválasztóikat, a kisebbségbe szorult vagy képviselet nélkül maradt csoportok pedig ellenőrzik a többségiek munkáját, és - akár a tiltakozás különféle módjainak alkalmazásával – jelzik az azzal kapcsolatos aggályaikat. Ennek jogát a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájában komolynak mondható erővel nem rendelkező Hahá-tól sem lehet megvonni, ugyanakkor a tiltakozásnak vannak olyan módjai, amelyek nem elfogadhatók.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK) is egyetért abban, hogy az egyeztetéseket a lehető legszélesebb körben kell folytatni. Balog Zoltán azonban azt is leszögezte, „ha nem vesszük komolyan, hogy a választók kit legitimálnak arra, hogy a nevükben nyilatkozzon és döntéseket hozzon, akkor a dolog teljesen parttalan lesz.” Magyarul a hahás képviselőknek és aktivistáknak javasolt elindulni a következő választásokon akkor, ha a HÖOK-hoz hasonlóan ők is tárgyalópartnerek szeretnének lenni a felsőoktatást érintő kérdések meghozatalakor.

Addig pedig legyenek szívesek tiszteletben tartani a demokratikus elveket és játékszabályokat, főleg akkor ha úgy gondolják, hogy épp ezek megőrzése miatt kezdenek tiltakozásokba!

Első közlés: Magyar Hírlap

A politikából való rendkívüli mértékű kiábrándultság 2010-ben – mint új pártnak – nemcsak az LMP-nek, de a Jobbiknak is kedvezett. Azóta azonban a belső viszályok és a kilépések nyomán láthatóvá vált, hogy az erős szlogenek és a kezdeti lendület nem volt elegendő a támogatottság megőrzéséhez, a népszerűség csökkenni látszik.

Forrás: vonagabor.hu

Bár mostanában minden a baloldal körül forog, érdemes egy pillantást vetni az ellenkező oldalon lévő radikális párt dilemmáira is. Belső feszültségek, konfliktusok és morális problémák – tavaly már megismerkedett a párt ezekkel a gondokkal: decemberre ötre növekedett azon képviselők száma, akik már nem jobbikos színekben politizálnak tovább. Ennek egyik oka, hogy a Jobbik rájött arra, gyűlöletkeltésre alapozva be lehet jutni az Országgyűlésbe, de ezt követően a szélsőséges megnyilvánulások nem megengedettek. Összeegyeztethetetlenek ugyanis a hazai és európai normákkal – igazolja ezt a Gyöngyösi Márton javaslata után szerveződött tömegtüntetés is, ahol az ellenzéki és a kormánypártok is részt vettek. Ezzel ellentétben viszont a Jobbik radikális vonala továbbra is botrányokat szeretne látni, és ezen véleményének hangot is ad a frakción belül, aminek a következményei a kizárások és kilépések lettek.

A hangulatkeltés és az egyéni akciók helyett így maradt a párt vezetői által preferált szakmai radikalizmus, vagyis a képviselőknek meg kellene tanulniuk fontos kérdésekről nyíltan beszélni úgy, hogy nagy hozzáértést mutatva támasztják alá igazukat, ezzel bizonyítva, hogy a párt alkalmas a kormányzásra. Amellett, hogy a Jobbik döntéskényszerbe került, kénytelen szembesülni a politika valóságával, és meghozni a szükséges lépéseket. A döntés veszélyeket rejt magában, hiszen a szélesebb választóközönséget így már nem tudja megnyerni. Egyrészt a demokratikus intézményekben hitet vesztett, a radikalizmusra hajló és afelé forduló szavazóknak kevés lesz a visszafogott retorika, és jogosan gondolhatják majd, hogy a szélsőjobboldali párt már nem képes érdekeik érvényesítésére. Másrészt viszont meg kellene tartania a középre húzó, a kormánypárttal is szimpatizáló szavazókat, ami a Fidesz–KDNP rendpártiságát ismerve igen nehéz lesz.

„Ha valaki megismeri az elképzeléseinket, rájön, hogy végső soron mindig is jobbikos volt, csak eddig nem tudott róla” – Vona Gábor programjuk bemutatásakor tett nyilatkozata annyit mindenképpen előrevetített, hogy a választások után a Fidesz egyik legfontosabb stratégiai feladata kell legyen, hogy a következő választásokig a közte és a Jobbik között ingázó szavazatokat megszerezze. Ezzel pedig nem mellékesen felelőssége van a szélsőséges pártok visszaszorításában is. Utólag kijelenthetjük, hogy a Fidesz tett is a cél érdekében, hiszen hangsúlyozta, hogy mindenkori politikája a kisebbségek és az emberi méltóság védelme mellett foglal állást, vagyis a lehető legnagyobb mértékben határolódott el a Jobbiktól, kiszorítva minden spekulációt, amelynek célja a két párt közötti szoros kapcsolat sejtetése, hangsúlyozása lehetett volna.

A Jobbik társadalmi igazságosságért fellépő választási programja lényegében kiüresedett, hiszen 2010-ben sok olyan ígéretet tettek, amelynek megvalósítását a kormánypártok magukra vállalták. Ilyen cél volt a magyar állampolgárság törvényi biztosítása a határon túli magyarság számára, a közmunkaprogram létrehozása, a bankok és a multinacionális vállalatok megadóztatása, illetve a devizahitelesek megmentése.

A jobbikosok kilátástalanságukból továbbra sem tudnak kilépni, ez látszott a pártelnök január végén tartott évértékelő beszédén is. Bár a kampányidőszak és az elmaradhatatlan negatív kampány elkezdődött, a „Radikális változást!” helyett már csak egy „Újra van remény!” bátorítással találkozhattunk, a programok ismertetését hallgatva pedig az „erőtlen” és „gyenge” gondolatok röpködhettek a fejünkben. A párt által bemutatott és megálmodott organikus, szerves társadalomban helye van az emberi méltóságnak, de csakis azok számára, akik ezt a méltóságot fel tudják mutatni. A mostani, rendkívüli helyzetet pedig a Jobbik úgy kívánja megoldani, hogy népszavazást kezdeményez annak érdekében, vonják meg a segélyt azoktól a családoktól, amelyeknek bármely tagja súlyos, erőszakos bűncselekményt követett el. Azt ne is említsük, milyen társadalmi következményei lennének az említett intézkedésnek (reméljük, ezt majd szociológusok megteszik helyettünk), viszont mindenképpen vonjuk le a következtetést: a párt valóban beleragadni látszik a szerepébe. Így nem maradt más, mint hogy Vona Gáborhoz hasonlóan kijelentsük: kedves jobbikosok, a múlt folytatódott.

 Első közlés: Magyar Hírlap

“Nincs valódi konzervatív párt a közép-európai országokban, mert a konzervativizmus elitista ideológia, a köré csoportosuló pártok is elitpártok, és kevés párt engedheti meg magának, hogy csak az elit támogatására támaszkodjon.”  

Így vélekedtek a Limes folyóirat Konzervativizmus 1989 után Közép-Európában című tematikus számát bemutató beszélgetés résztvevői. Hamberger Judit, az MKI főmunkatársa három eszme alapján minősített konzervatívnak pártokat: nemzeti, keresztény és polgári. Értékalapú definíciójuk alapján kirajzolódik a “tisztán” konzervatív politika karaktere.

Az “igazi konzervativizmust” keresni azonban olyan, mint a szelet kergetni. A konzervativizmust mint ideológiát, állandó, konkrét, programszerű pontokban összefoglalható zárt rendszerként szemlélik. A konzervativizmus, amelynek esetén szerintünk félrevezető az ideológia kifejezés használata, nem zárható ilyen keretek közé. Sokkal inkább egy meglehetősen innovatív gondolkodásmódról van szó. A kérdés ezek után az, hogy mitől is lesz egy politikus, vagy egy párt konzervatív.

Úgy látjuk, hogy e jelzők megfogalmazói (“elitista”, “nemzeti”, “keresztény”, “polgári”) egy meglehetősen elterjedt hibát követnek el a konzervativizmus meghatározásakor, ugyanis végső soron egyfajta konzervatív krédót próbálnak felvázolni (pl. a ténylegesen felkutatható, hozzávetőleg megállapítható kommunista krédóhoz hasonlóan), azaz progresszív szemüvegen keresztül próbálnak megérteni egy gondolkodásmódot, melyet saját gondolati térképük elemeivel látnak el. A nemzeti, polgári fogalmak nem utópikus, elérendő végső értékcélok a konzervatívok számára, melyekben megtestesül a “földi mennyország”. Ezek képviselete, különböző mértékű felvállalása inkább értékeszközt jelent a megfelelő politikához. E különbség figyelmen kívül hagyásával könnyen keverhető a kommunitarizmussal vagy nacionalizmussal, és ezen megközelítés alapján mondják mások: “nem is igazi konzervativizmusról” van szó. Ezek az értékek fontosak ugyan, de a körülmények inkább befolyásolják a ideológia kialakulását.

Ennek megfelelően amikor a konzervatív politikai erőket próbáljuk leírni, nem célravezető, ha a vizsgálatot egy értéklista meghatározásával kezdjük. Az “igazi konzervativizmust” ugyanis a politika gyakorlatában nem csupán Kelet-Közép-Európában, de a világon sehol nem fogjuk megtalálni, legfeljebb ha kiválasztunk egy “mintaadó” konzervativizmust.
A kérdést megközelíthetjük másfelől is: miért nevezi magát egy párt konzervatívnak, vagy miért nevezik így mások, illetve elfogadottá válik-e az ilyen megnevezés. Hazánkban a legtöbben, ha konzervatív pártot kellene megnevezni, nagy valószínűséggel a Fideszt vagy KDNP-t említenék, ha konzervatív politikust, minden bizonnyal valamelyik kormánypárti vezéregyéniséget, miközben az ellenérvek után sem kéne sokáig kutatni az ilyen besorolásokkal szemben. 

A konzervatív gondolkodásmódot tehát nem lehet lehatárolt célokkal definiálni, ugyanis mindig adott körülményekre reagál, és nem pedig egy kitűzött végső célnak rendeli alá a politika és közélet kérdéseit. Vizsgálatakor célszerű a problémákra adott válaszokból kiindulni, mivel sajátos gondolkodásmódja alapján igyekszik azokat megoldani. Tervei a körülményektől függően változhatnak, nem dogmatikusak. Ezért nem beszélhetünk érték karakterisztika alapján univerzálisan “igazi konzervativizmusról”, hiszen a történelmi példákból és válaszokból is világosan látszik, hogy minden közösség saját maga alakítja konzervativizmusát.
Természetesen egy blogbejegyzés nem elég ahhoz, hogy körbejárjuk a térség országait, de a cél nem is ez. Csupán szerettünk volna rávilágítani arra a zsákutcára, amelybe napjainkban oly sokan tévednek be a konzervativizmus, a konzervatív pártok és politikusok leírásakor. Emellett pedig feltenni a kérdést: hogyan lehet konzervatív értékeket találni a mindenkori politikai feltételek között?

Szerzőtárs: FlickL

A szocialista pártvezetés értelmezése szerint új fejezet kezdődött a baloldal életében a külhoni magyarokat megszólító bocsánatkéréssel, valamint az új nemzetstratégiai programmal. Fordulatról lehet ugyan beszélni, felmerül azonban a kérdés, hogy valós nemzetpolitikai irányváltásról, vagy csupán kommunikációs fogásról, szavazatorientált előkampányról van-e szó.

Az MSZP 2004-es népszavazás előtti plakátja. 

Mesterházy Attila beismerte, hogy a nemzetpolitika súlyának helytelen megítélése, illetve a szimbolikus kapcsolatok elhanyagolása mellett „komoly hibát” követett el pártja a 2004-es népszavazáson is. Megkérdőjelezi azonban morális indíttatását a mondat másik fele, amelyben máris felmenti magát a pártvezetés, azzal, hogy a rossz válasz egy rosszul feltett kérdésre született. Nem nehéz kampányelemként értelmezni azt az utalást sem, miszerint nem csak ők hibáztak. Ez a „bocsánatkérés” tartalmazott a belátás mellett magyarázatot, vádat és a vetélytárssal való összehasonlítást, amelyek mind jobban illenek egy kampánybeszédbe, mintsem egy körülményektől független politikai gesztusba. A szocialisták problémája az, hogy a rendszerváltás után a magyar baloldal elmulasztotta kialakítani saját nemzetfogalmát. A gazdaságiból identitásválságba került párt pedig rosszul időzítve, megkésve szánta el magát a változtatásra.

A mostani történések inkább azt mutatják, hogy a valódi belátás nem feltétlenül a múlttal összefüggésben, hanem inkább a további politikai lehetőségek miatt fogalamazódott meg. Az eddigi nemzetfelfogás ugyanis a szavazóbázis szélesedésével beszűkíti a párt mozgásterét, tehát belátták, hogy nyitni kell.

A balliberális politika ugyanis az egyén és a világ közé nem egy közösséget határoktól függetlenül képviselő kormányzatot, hanem egy szükségszerűen technikai jelleggel kormányzó „államigazgatást” helyezett. Jól mutatják ezt Gyurcsány Ferenc szavai is, amelyek szerint az állampolgárság annak jár, aki életvitelszerűen lakik Magyarországon. A nemzetet alkotó állampolgárok tehát „ottélésükkel” válhatnak egy náció teljes jogú tagjaivá. Az így megfogalmazott politikai nemzet azonban kizárja a kulturális értelemben vett nagyobb nemzet egy részét, hiszen ebben az értelemben a vita még csak nem is a határon túli joggyakorlás arányairól, hanem annak már elvi lehetetlenségéről zajlik. A politikai kérdés tehát az, hogy az állam területén letelepedőket, vagy egy nagyobb közösséget (az etnikailag és kulturálisan összetartozókat) kell-e képviselnie a parlamentnek.

Egy egyetlen állami irányítás alatt lévő közösség esetén a lakosság pusztán fogyasztói tényezőként való beszámításával, szimbolikus politizálás nélkül, tisztán „pragmatikus” lépésekkel minden bizonnyal megtartható lenne egy, az értékalapú helyett érdekalapú közösség is. Történelmileg korábban és most is úgy alakult, hogy szükség van szimbolikus és értékalapú politikára, ennek baloldali felismerése pedig csak a választójog kiterjesztése után történt meg. Ezért hagzik el az a vád is, miszerint a jobboldal kisajátította magának a nemzet fogalmát.

Különbséget kell azonban tenni a nemzetpolitikából való kiszorítás, és az arról való lemondás között. A szocialisták vezetője maga is rámutatott erre a hibára, a baloldal ugyanis – vagy ideológiai okokból, vagy egyszerűen csak az ilyen irányú politizálás jelentőségének fel nem ismerése miatt – átengedte a jobboldalnak a nemzeti jelzőt.

A feszültség tehát a két értelmezés között ezért került felszínre, és most a szocialistáknak komolyan el kell gondolkodniuk azon, hogyan tudnak hitelesen kampányolni a külhoni magyarok mellett - s ez a próbálkozás egyelőre sikertelennek látszik.

Első közlés: Magyar Hírlap 

Január utolsó vasárnapján úgy döntöttek az LMP Párbeszéd Magyarországért platformjának tagjai, hogy elhagyják a pártot, miután novembert követően másodszor is alulmaradtak a kongresszusi szavazáson, mely az Együtt 2014-gyel való együttműködésről döntött.

Az LMP tagságnak most és novemberben is azonos kérdésben kellett döntést hoznia: önállóan, új alternatívát nyújtva vágnak neki a 2014-es választási kampánynak vagy csatlakoznak a szerveződő ellenzéki összefogáshoz. Mind a két alkalommal az előbbi, Schiffer András nevéhez köthető vonal győzedelmeskedett. Az első kongresszus után az alulmaradt összefogás-pártiak a Párbeszéd Magyarországért platform létrehozása mellett döntöttek. Már ekkor sokan sejtették, hogy a pártszakadás bármelyik pillanatban bekövetkezhet, azonban ez akkor még nem történt meg. A január 26-ai kongresszuson ismét Schifferék győztek Jávorékkal szemben, így másnap a platform az LMP-ből való kilépés mellett döntött. 

A kép forrása: lehetmas.hu

A birtokunkba jutott, Karácsony Gergely által írt stratégia (Javaslatok az LMP politikai stratégiájának megalkotásához) alapján világosan látszik, hogy a pártvezetés tisztán érezte: valamilyen döntést hoznia kell, a langyos vízben való lavírozás, a határozatlanság nem működhet hosszútávon. Az egyik legtöbbet hangoztatott kritika az LMP-vel szemben az volt, hogy képtelenek saját maguk meghatározására. Karácsony szerint ezt nem csak elemzők, hanem a párt szimpatizánsai is így gondolják, ez a helyzet pedig szavazatvesztéssel is járhat. Ennek 2012 során egyre világosabb jelei voltak; a frissen, dinamikusan felbukkanó ellenzéki alternatívák (elsősorban az Együtt 2014) néhány százaléknyi csökkenést eredményeztek, azaz a közvélemény-kutatások az LMP gyengülését mutatták. Annak ellenére tehát, hogy a párt ügyesen választott témákat - elég csak az oligarchaügyre, vagy a földkérdésre gondolni - őszre elfogyott a lendület. Bajnaiék felbukkanása, 10 százalék környéki párttá emelkedése és az MSZP néhány százalékos erősödése az LMP támogatóinak egy részét is elbizonytalanította. Dönteni kellett, hogy merre tovább, mert a bizonytalanság előre kódolta volna, hogy az új választási rendszerben, 2014-ben az LMP szinte biztosan nem jut be a Parlamentbe, ami minimum kudarc négy év országgyűlési munka után.

A Karácsony-stratégia szerint három út van az LMP előtt: zöldpárt, centrumpozíció és az új baloldali párt.
Ha a két kongresszusi irányvonalhoz kellene kötni, akkor Schifferék a centrumpozícióra pályáznak. Eszerint az LMP középen, mindkét tömbtől egyenlő távolságra helyezkedik el, a kommunikációra nyitott. Karácsonyék a kilépéssel egy új baloldali párt mellett döntöttek, nem középen helyezkednek el. Fő céljuk az Orbán-kormány leváltása, a jobboldaltól pedig távolabb állnak, mint Schifferék. Az önálló zöld párti státusz minden bizonnyal azért nem volt túl népszerű, mert a tagság érezte, hogy a zöld politika a mai Magyarországon nem elegendő egy stabil, parlamentbe jutást biztosító tábor megszerzéséhez.

Nézzük kicsit bővebben a két stratégiát, azok előnyeit, buktatóit! Természetesen mindkét fél a kormányváltást szeretné elérni, egy új politikai kultúra meghonosítása a cél, azonban az elképzeléseik az odavezető útról eltérőek. A centrumpozíció elfoglalása mindig szép álom az erősödni kívánó politikai erők számára, azonban ez gyakran kudarccal végződik. Legutóbb Bajnai Gordon, az Együtt 2014 fő alakja beszélt a politikai közép meghódításáról tavaly ősszel, a lendületes indulás azonban kifulladni látszik. Az ellenzéki erők tárgyalásait már az MSZP vezeti, Bajnaiék közvélemény-kutatók által mért támogatottsága is visszaesett. Valószínű, hogy az E14-nek nem lesz más esélye, mint hogy beálljon a szocialisták mögé. Az LMP helyzete semmivel sem egyszerűbb, főleg úgy, hogy nincs hosszú idő után visszatérő, sokak által messiásként tisztelt politikusuk.

A középen való pozíciófoglalás két opció együttes megvalósításával lehetséges. Az egyik a gyors, világos önmeghatározás, aminek alapja kell hogy legyen, hogy egyenlő távolságot tartanak mindkét oldaltól. Másodsorban pedig látványos akció lenne egy-két egykor jobboldali politikust maguk mellé húzni - Bajnaiék ezzel kampányoltak októberben és novemberben, de nekik ez nem sikerült. Schiffer sokkal pozitívabb, szimpatikusabb szereplő a jobboldali közvélemény számára, így az LMP-nek erre nagyobb az esélye, viszont a feladat továbbra is nehéznek tűnik. Ha ez nem sikerül, a közép meghódítása kudarccal jár, a parlamentbe jutás kivitelezhetetlenné válik.

A Karácsony Gergely - Jávor Benedek - Szabó Tímea fémjelezte irányvonal helyzete legalább ilyen nehéznek tűnik. Egyrészt oda akarnak betörni, ahol már jelenleg is vagy egy tucat komoly és komolytalan párt foglalt pozíciót. Az egykori ismert LMP-s nevek azonban előnyt jelenthetnek. Kuncze Gábor vagy Fodor Gábor önállóan szervezkedik, a platformisták azonban több mint százan vannak.
Ott van viszont az MSZP, akik az elmúlt hónapokban erősödni tudtak, az ellenzéki tárgyalások vezetését átvették, Bajnaiékat ügyesen szorongatják. Karácsonyék is csak a szocialistákhoz viszonyítva tudják meghatározni magukat: vagy tárgyalnak velük, ezzel kockára téve tisztaságukat, hitelességüket, vagy egy új baloldali kultúra meghatározását vállalják magukra az MSZP-vel szemben, bűnbakká válva ezzel, mondván miattuk nem tud elég erős lenni az összefogás. Karácsonyék viselkedése az elmúlt hetekben azt mutatja, hogy inkább az előbbi mellett döntenek: vállalják a tárgyalásokat, bíznak abban, hogy az összefogáson belül is meg tudják őrizni karakterüket. Az LMP-s pártstratégia az új balos párt lényegének a baloldal újrafogalmazását nevezi meg, ez azonban kínkeservesen nehezen fog menni az ellenzéki kerekasztal körül.

A leglátványosabb különbség tehát, hogy a szakadás utáni LMP középen álló alternatíva akar lenni, a frissen létrejött pártnak a fő célja pedig az Orbán-kormány leváltása. Nagyon sok a buktató mindkét esetben, a sikerességük esetleges, azonban így, hogy végre van döntés és megtörtént a szakadás, mindenki tiszta lappal indulhat. A régi, konfliktusos LMP-nek a felfelé emelkedésre nem sok esélye volt. így viszont az esély adott.