Napjainkra igencsak elterjedtté vált a médiapolitológusok tevékenysége. De voltaképpen mi is az ő szerepük? A tiszta, objektív megértés? A politika eseményeinek teljesen pártatlan magyarázata és a kevésbé jártasak felvilágosítása? A politika egyetlen igaz logikájának felvillantása?

Forrás: visionpolitics.hu

Véleményem szerint egyik sem, kiindulópontom ugyanis az, hogy a médiapolitológus politikus, legalábbis a politikus egy különleges „alfaja”. Azért nem lehet igennel felelni a fenti kérdésekre, mert a politika nem szemlélhető a teljes objektivitás pozíciójából, ugyanis egyrészt mindenki másként értelmezi, másrészt a tapasztalat azt mutatja, hogy a médiapolitológusok szinte mindig közel állnak egy-egy párthoz, és ezt nem igyekeznek teljesen elfedni.

A pártfüggetlenség sem jelent azonban politikai semlegességet: a pártatlan politikai elemzők „piacán” egyértelműen Török Gábor az egyeduralkodó. Pártatlan, de politikai pozíciót foglal el, újra és újra arra a kérdésre ad választ, hogy egy helyzetben mit kell cselekednie a politika szereplőinek, válaszol a „mi a teendő” kérdésére. Pártatlansága abból fakad, hogy sokszor olyan választ ad, amilyet egyik politikai cselekvő sem. A politika egyik legfontosabb sajátossága ugyanis, hogy mindig sokféle módon lehet gondolkodni és cselekedni, soha nincs egy királyi út, az pedig rendkívül hasznos, ha a különböző utak a közbeszéd szintjén megbeszélés, gondolkodás tárgyává válnak.

A pártosabb médiapolitológusok a klasszikus liberális politikus eszményképét testesítik meg, racionális diskurzust folytatva a politika eseményeiről, a politikusok döntéseiről és azok hátteréről. Moderált vitákban egy titokzatos kettősség jelenik meg: egyszerre helyezik kívül magukat a pártharcon és válnak annak résztvevőjévé úgy, hogy a parlamenti politikusoknál jóval finomabb eszközöket használnak.

Ha megnézünk egy-egy, politológusok közt lezajlott vitát, találkozhatunk olyan érvelésekkel, hogy az egyik politikai szereplő döntése „érthető”, hiszen késztetései „magyarázhatók”, azonban „komolytalanná”, „viszálykodóvá” teheti őt a választók szemében, ezzel mintegy azt sugallva, hogy a választóknak miként is érdemes gondolkodniuk. Ilyen finom nyelvi eszközként említhető, amikor „kockázatként” vagy „nehézségként” villantják fel egy (elkötelezettségük irányával ellentétes) politikai szereplő valószínűleg népszerűtlen vonását. Ilyenkor természetesen a másik oldalon álló médiapolitológus sem eszköztelen: az általa erősített oldal negatív tulajdonságait a politika szükségszerű velejáróiként szemlélteti, például úgy, hogy a másik oldal korábbi hasonló tetteire hívja fel a figyelmet. Olykor azonban „le is leplezik” egymást, kifogásolják, hogy vitapartnerük „bűnös tettként” értelmezi politikai aktorok egyes cselekvéseit, vagy felfedik, amikor „túl puhán” beszélnek egy igazából „kétségbe vonható” lépésről. A racionalizáló nyelvi eszközök mellett igen széles módszertani eszköztárból válogathatnak, érdekeiknek megfele­lően a politikatudomány és más társadalomtudományok által kidolgozott elemzési keretekből.

Jellemző az is, hogy a média­politológusok vitája alkalmanként eljut egy racionális közös nevező megtalálásáig. Főként az teszi lehetővé vitájuk viszonylag „enyhe” hangnemét, hogy olyan szempontból mégsem nevezhetők politikusoknak, hogy a politikai döntéseket nem ők hozzák meg, és nem is ők vállalnak értük felelősséget. Olyanok ezek a viták, mint egy gálamérkőzés a futballban, ahol lehet finomkodni, mutatós cselekkel operálni akár a saját tizenhatoson belül is, hiszen nem olyan nagy a tét, mint egy bajnoki derbin.

Egészen sajátos jelenség G. Fodor Gábor blogja, illetve médiabeli szereplése, aki egyszerűen kilép az említett titokzatos kettősségből, nyíltan elutasítja a pártharcon kívüli szerepet: „Nem politikai elemző, hanem politikai gondolkodó vagyok” – írja első bejegyzésében, és céljának a teljesítményt igénylő politikai helyzet leírását, az ezt ellehetetlenítő illú­ziók lerombolását, így a politikai cselekvés lehetőségének megteremtését tartja. Érdekes, hogy oldala látogatói efölött nagyrészt átsiklanak, és a racionális politikai elemző kritériumait kérik számon rajta (olykor minősíthetetlen stílusban).

Az eddig leírt három média­politológusi pozíció összességében hasznosnak tekinthető, ugyanis serkentheti a közbeszédet, segítheti a választókat a szimpatikus vélemények megtalálásában, illetve ösztönözi az eseményeken való gondolkodást. Van azonban egy megítélésem szerint kifejezetten káros pozíció is, a „felülhelyezkedő értelmiségié”, amelyik teljesíthetetlen szempontokat kér számon a politikusokon.
A médiapolitológusok e fajtája egyáltalán nem törekszik arra, hogy a politikusok helyzetébe képzelje magát, vagy csak szimplán megértse őket. Szemet huny a már említett tény felett, hogy a politikában a fennálló helyzetet sokféleképpen lehet értelmezni, így pedig a cselekvésnek is rengeteg útja van. Ehelyett minden esetben, amikor valamilyen „megkérdőjelezhetetlen” és természetesen „egyetlen” tudományos igazság vagy morális nézőpont alapján fejtik ki (egyszer mindenkit elítélő, másszor igencsak pártos) véleményüket, éppen a politika egyik megsemmisíthetetlen, de nem feltétlenül rossz sajátossága ellen lépnek fel. Sokszor beszélnek a politikusok indulatosságáról, ésszerűtlenségéről, szakmaiatlanságáról, és csak azzal nem vetnek számot, hogy nem egy hibás, hanem egy, az övéktől eltérő logika érvényesül egy-egy politikai döntésben.

A médiapolitológusok nagyobb hányada tehát részben tekinthető politikusnak is, ami azonban nem baj. Problémáról sokkal inkább azokkal kapcsolatban beszélhetünk, akik abszurd módon a politika logikájának megtagadását kérik számon a politikán. Természetesen ez a típus már semmilyen szempontból nem nevezhető politikusnak.

Első közlés: Magyar Hírlap 

Annak ellenére, hogy a Bajnai Gordon fémjelezte Együtt 2014 csupán pár hónapja lépett a politika színpadára, a választási koalíció vagy jövendőbeli párt máris kétharmados többséget és az „Orbán-rezsim” leváltását vizionálja. Kétségtelenül sokakat foglalkoztat, hogy milyen megállapodást kötnek majd az ellenzékiek, az viszont közel sem garantált, hogy ez sikerülni is fog nekik.

Forrás: mandiner.hu

Az már bizonyos, hogy sokan vannak, akik szeretnének egy szeletet a ’14-es kormányváltó tortából: legújabban például Fodor Gábor jelentette be, hogy liberális pártot alapít, hiszen ilyenünk már-még úgysincs. Annak ellenére, hogy tudjuk, hogyan zajlanak a nyilvános egyeztetések, és kik a lehetséges szereplők, mégis nehezen képzeljük el, hogyan kívánja kormányozni az országot egy X tagú koalíció.

Feltétlenül egyet kell értenünk a Haza és Haladás által január elején nyilvánosságra hozott programban olvasottakkal, amelyek szerint „A jól működő alkotmányos demokrácia kiinduló feltétele, kerete a jó kormányzásnak, de nem elegendő önmagában ahhoz, hogy az ország sikeres, gyarapodó és összetartó legyen”. Folytatva a gondolatmenetet, érdemes megjegyezni, hogy a sokpárti egyezkedésnek hátrányai is vannak, s rendkívül veszélyesek a kormány stabilitására és cselekvőképességére nézve.

Külföldi példák bizonyítják, hogy hosszú távon nem sikeresek a többpárti koalíciós kormányok, sőt megvan az esély arra, hogy a koalíció után erősebben tér vissza az, aki ellen azt nagy nehezen létrehozták. 2011-ben Szlovákiában két év után bukott meg a Radicsová vezette négypárti koalíciós kormány, amelynek tagjait a Robert Fico elleni utálat kötötte össze. A koalíció végét jelentő bizalmi szavazást követően, másfél év szünet után ismét Fico került hatalomra, vagyis a választók szemében ekkorra felértékelődtek az ellenfél által nyújtott megoldások, a kiszámíthatóság és a stabilitás.

Ahogyan erre Gyurcsány Ferenc egy korábbi beszédében rámutatott, ugyanez történhet Magyarországon is, ha nem szerveződik egy olyan összefogás, amely képes kompromisszumokat kötni szakpolitikai kérdésekben. Az pedig, amit január óta látunk, nem más, mint annak a bizonyítéka, hogy a megállapodás már a tárgyalások elején igen döcögősen halad: az MSZP a kezdetektől fogva vezető szerepre törekszik, az Együtt 2014 pedig egyelőre nem tárgyal a szocialisták által javasolt formában gazdaságpolitikai kérdésekről, hiszen véleménye szerint először az alapelvekben kellene megegyezniük. Mindét „nagykutya” – az egyik valóban jóval nagyobb és öregebb, míg a másik csak mély hangon morog – próbálja kijelölni az irányelveket, megmutatni, hogy ő a falkavezér, az idő viszont egyre kevesebb.

Ha nyerni szeretnének, programokra van szükség, amelyek alapján garantálják a választóknak, hogy egy célért küzdenek, világos képük van a válságkezelésről, a munkahelyteremtésről, az egészségügyi és a nyugdíjrendszer reformjáról, a felsőoktatásról, az államadósság kezeléséről, és még sorolhatnánk. Ezek az elképzelések azonban egyelőre a fejekben léteznek csupán. Már ha léteznek.

A jó kormányzásnak mindezen túl van még egy technikai feltétele is, az pedig a választás megnyerése, amely újabb és talán még nehezebb kérdéseket vet fel. Lehet bármilyen világmegváltó ötletünk, a választókat el kell vinni a szavazófülkékbe, és nem tehetünk úgy, mintha nem látnánk, hogy ehhez ma Magyarországon az ellenzéki olajfában részt vevő pártok közül csak az MSZP-nek van tagsága, infrastruktúrája és ereje. Ezzel a szocialisták is tisztában vannak, ezért Mesterházy Attila az utóbbi hetekben egyértelművé tette: nem szimplán részt venni kívánnak egy ellenzéki mozgalomban, hanem vezetni akarják azt.

Ehhez segítségül hívták Ron Werbert, akinek megbízása a helyi kampánystábok vezetőinek kiképzése és a párt alsóbb szintjeinek aktivizálására vonatkozik, az pedig, hogy az MSZP ezzel egyáltalán foglalkozik, teljesen nyilvánvalóan olyan apparátus jelenlétét igazolja, amely egyik ellenzéki szervezetnek sincs meg.

A szocialisták begyújtották a rakétákat, az Együtt 2014-nek viszont még nem sikerült ezekre a lépésekre hatásos választ adnia. A megoldást most abban látják, ha párttá alakulnak, és megmutatják, ezekre ők is képesek. Ha viszont kicsit előretekintünk, láthatjuk: erre a harcra az ellenzéken belül nagyon kevés idő és lehetőség maradt. Ha pedig a közeli jövőben nem történik fordulat az egyeztetéseket illetően, az MSZP egyeduralmával készülhet az ellenzék 2014-re, ekkor viszont már nem lesz kérdés, kié a torta legnagyobb szelete.

Első közlés: Magyar Hírlap

A 2013-as esztendő minden bizonnyal változásokat hoz majd mind a kormányzati, mind az ellenzéki politikában. Több körülmény is befolyásolhatja teljesítményüket, egyrészt elkezdődik a választási kampány előkészítése, másrészt a hangsúly átkerül a változásokról és a változtatásokról a konszolidációra.

Forrás: mandiner.hu

A „fülkeforradalom” utáni határozott politika eredményeinek megtartása, javítása és népszerűsítése lehet a legmeghatározóbb az idei kormányzati döntéshozatalban és a kommunikációban egyaránt. A határozott, konfliktusvállaló rendszeralakítás és a visszafogottabb stabilizáció közötti átmenet tavaly óta érezhető. Személyi változtatások történtek a kormányban, Lázár János került a Miniszterelnökség, Rogán Antal pedig a frakció élére. Áthelyeződött a hangsúly a törvényhozásról a végrehajtásra, lassan véget ér a törvényalkotási dömping. A kormány kevesebb konfliktust vállal, elég a felsőoktatási törvényre vagy a regisztrációra gondolni. Az e téren történt módosítások a kormányoldalon a „belátásos politika” engedményei, míg az ellenzéki értelmezés szerint újabb „pofon” a Fidesz számára. Annyi bizonyos, hogy a vesztesnek ítélt helyzetben felemás kompromisszumok árán képes volt a kormány elkerülni, hogy közpolitikai válságból általános politikai válságba kerüljön.

Az eddig offenzív és lendületes kormánypolitika helyett egy enyhébb, megengedőbb stratégia következhet. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének alapjait már letették, ehhez már nem kell utat törni, a fő feladat ezentúl a megtartás. Eddig a kormányzati határozottság és aktivitás, a nagy lendülettel történő alkotmányozás és nagyiramú törvényhozás élét vette a hatékony ellenzéki kommunikációnak, az új helyzet viszont teret nyit majd az ellenzéki erők látványosabb kritikai politikájának. A konfliktusos hozzáállás, a kezdeményező szerep áttolódik „balra”.

Az ellenzék sérelempolitikájának fő hivatkozási alapja a korábbi alkotmányt idealizáló, „nem engedünk a ’89-ből” felfogás, az ortodox gazdaságpolitika, valamint a „kádári kisember” szemszöge. Természetesen emellett minden olyan szabad témát fel fog karolni a baloldal, amelyet nem ural a Fidesz a társadalom bármely rétegében. 2014 közeledtével nem is lehet megfelelőbb kormányzati válasz erre, mint a kompromisszumos politika.

Egy kommunikációban versenyképes ellenzék ugyanis jobban rászorítja a kormányzatot a társadalmilag érzékenyebb, megengedőbb politikára. Ehhez olyan karakterű politikusok kellenek, akik alkalmasak egyezségre vezető, belátásos politikát képviselni, akik nem a konzervatív reformerek élharcosai közé tartoznak, hanem a nemzeti liberális irányvonalhoz közelebbi álláspontot képviselnek, mint Navracsics Tibor vagy Rogán Antal.

A személyi kérdések persze csak akkor aktuálisak, ha olyan háttérdöntések születnek, melyeket képviselni tudnak. A feladat tehát az, hogy az eddigi kormányzati politikával koherens megoldásokat kell találni a későb­biekben kibontakozó vitákban. Olyan döntések kellenek, melyek levetkőzik az eddig jellemző fentről lefelé irányuló elitista jelleget, és nagyobb összhangba kerülnek az alulról jövő társadalmi követelésekkel.

A „nagyobb engedés” politikája ezzel a társadalmi akarattal és véleménnyel kapcsolatos, amellyel képes kihúzni az ellenzék lába alól a talajt. A kormányt célzó támadások a felkarolandó közpolitikai viták nélkül mind a korábbi érveken alapulnak majd. Amennyiben az ellenzék ezekkel a konfliktusokkal nem képes bővíteni fegyverarzenálját, 2013-ban továbbra is az „elmúlt három év” hibáit állíthatják az „elmúlt nyolc év” hibáival szembe, amely korlátjává válhat az ellenzéki megújulásnak. Az ezután tett engedmények tehát inkább jelentik a meglévő rend stabilitásának megőrzését, mintsem a gyengeség jeleit.

Első közlés: Magyar Hírlap 

„Nem igaz az, amit az érzelgők mondanak, hogy itt emberekről és embertársainkról van szó. Ezek a dánosi cigányok – meg a fajtájuk – a fejlődés során valamiképp visszamaradtak, s ma egy középfajt alkotnak az ember és az állat között, de nem olyat, mint a majom, amely hozzájuk képest szelíd és jámbor, hanem emberformában olyat, mint a farkas és a sakál, amely vérengző és kegyetlen, zabolázhatatlan rabló és gyilkos.”

„A tények pedig ezek: a cigányság jelentős része nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen. A cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik. Akkor és azzal akar üzekedni, akit és ahol meglát. Ha ellenállásba ütközik, gyilkol. Ott és akkor ürít, ahol és amikor rájön. Ha valamiért ebben akadályoztatva érzi magát, gyilkol. Az kell neki, amit meglát. Ha nem kapja meg azonnal, elveszi és gyilkol.”

Az egyik idézet Bayer Zsolt tollából való,[1] míg a másik – segítek: az első – egy 1908-as cikk a Budapest Hírlapból.[2] A különbség bő 100 év. Az állítás ugyanaz.

Mi történt Dánoson? Elítéltek egy többtagú, cigányokból álló társaságot- életfogytiglanitól 5 évig terjedő büntetésre – egy fogadós, felesége és egy arra járó fuvaros meggyilkolásáért. A közvélemény – a fent idézettekből láthatóan – hasonlóan hördült fel, mint ahogyan Bayer Zsolt most, vagy korábban tette ezt. [3]

A kérdés természetesen nem az, hogy el kell-e ítélni a gyilkosságokat, késeléseket, magukat a támadókat, vagy sem.  A felhördülés is természetes, egy újságírónak ez a dolga. A kérdés az, meddig lehet elmenni? Elítélhetjük a bűncselekményt? – Igen. Elítélhetjük az elkövetőt? – Ha bizonyított a bűn: igen. Elítélhetjük a bűnöző származása miatt az egész az etnikum jelentős részét?

Nem, mert nem igaz, amit Bayer és a Budapesti Hírlap állít. Kezdjük az utóbbival. Az első 1893-as cigányfelmérés alapján a cigány lakosságnak csak 7,5%-a volt állástalan,[4] jelentős részük (96,7%-uk) letelepedett életmódot folytatott. Hermann Antal 1906-ban azt írja, hogy a városi cigányság (főleg zenészek, iparosok) „rendes, polgári életet élnek”.[5] A századfordulón a bűnelkövetőkön belüli aránya a cigányságnak alig[6] haladta meg a teljes lakosságon belüli hányadukat, a szándékos emberölések aránya pedig alacsonyabb volt a lakosságon belüli részarányuknál (lakosságon belüli elkövetések 0,95%-a).

Mi a helyzet ma? Az Index cikke alaposan összefoglalja a kérdést.[7] Elmondható, hogy ugyan magasabb a börtönökben a cigányság aránya, azonban ez csak körülbelül 30-40%-ra tehető, ami azt jelenti, hogy a „cigányság jelentős része” állítás ezennel cáfolva van. Másrészt az elkövetett bűnök közül a leggyakoribb a kisebb vagyon ellen elkövetett, a gyilkosságok száma jóval alacsonyabb.

A magas arányt a szociológusok a társadalmi státusszal magyarázzák, s azzal érvelnek, hogy a (mély)-szegénységben élő nem cigány származású elkövetők társadalmon belüli aránya nem kevesebb, mint az azonos státuszú cigány elkövetők aránya. Azaz a cigányság iskolázott, rendszeres munkával rendelkező rétegéből nem kerül több börtönbe, mint az azonos státuszú nem cigány elkövetők közül. Ezzel megdőlt Bayer második állítása is.

A harmadik állítás, mely gyakran megjelenik a Magyar Hírlap hasábjain és Bayer Echo TV-s adásaiban, hogy a cigányság képtelen beilleszkedni. És nem is akar. Természetesen ez sem igaz. Tény, hogy a cigányság egy jelentős része munkanélküli (50% fölötti hányadban!), azonban több százezres hányaduk – legalább egy debrecennyi lakosság – rendszeresen dolgozik. Másrészt a XV. századtól Magyarországon jelen levő cigányság jelentős része teljesen asszimilálódott, úgy, hogy a magyar társadalom más tagjaitól ez már megkülönböztethetetlen.[8]

Így nem véletlen az sem, hogy a többségi társadalom cigányellenes hangjainak megjelenése az 1780-as évekre tehető, amikor újabb – a már rögzült társadalmi viszonyokhoz alkalmazkodni nem tudó – cigány népesség érkezett a román fejedelemségek irányából.[9] Tehát az a mítosz, amely azt sugallja, hogy a cigányság öt-hatszáz éve képtelen beilleszkedni azon alapul, hogy a folyamatosan – keletről – érkező cigányság újabb csoportjait, amelyeknek valóban beilleszkedési problémái voltak, összemosták a már beilleszkedett, az asszimilálódás útján lévő cigányság tagjaival, ezzel megbélyegezve az egész népcsoportot. Bayer sem tesz máshogy.

Ami azonban túlmutat az évszázados alulinformáltságon és idegengyűlöleten, az Bayer „Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!” [10] mondata.  Természetesen kétféleképpen lehet értelmezni a mondatot. Az egyik az, amit Bayer értett, akkor, amikor írta: hogy a cigányság jelentős része kártevő és állat, a másik pedig, amit később magyaráz: állatok ne legyenek, azaz ne legyenek állatok a cigányok, a cigány elkövetők.

Bayer nem hülye, tudja, mit kell írni és mit kell beszélni, csak azt nem tudja, hol a határ. Valamikor átlépte, s ezért képes újból átlépni, lehet hogy észre sem veszi elsőre. A megsértett cigányság viszont igen, és a társadalom szemétre éhes, a gyűlölködésre kiéheztetett szegmense szintén. Az ilyen, egyre durvább gyűlöletkeltésnek legnagyobb vesztese pedig a Bayer és Széles Gábor által legjobban féltett Magyarország és magyar társadalom lesz. Mert minden gyűlölködő leegyszerűsítés, túlzásokra és valótlanságokra építő retorika métely, melyre nagyon lassú hatású az orvosság.

MSZP, LMP, DK: ezek voltak 2012 elején a magyar baloldal legfontosabb és az országos politikára tényleges hatást gyakorló szereplői, majd hosszas találgatás után október 23-án porondra lépett Bajnai Gordon és az Együtt 2014.

Forrás: mno.hu

Ahogy az új választási rendszer egyre jobban körvonalazódott, egyre egyértelműbbé vált, hogy a baloldali pártoknak valahogy össze kell fogniuk, ha meg akarják teremteni a kormányváltás esélyét. 2014-ben már csak egy fordulóban voksolunk, vagyis megszűnt a lehetősége, hogy a két forduló között a vesztésre álló pártok összefogjanak. A választás kimenetelének latolgatása most még nem több kuruzslásnál, egyelőre csak azt állíthatjuk, hogy jelen állás szerint a baloldal széttagoltsága nagyban csökkentheti esélyeit.
Az MSZP tavaly egész évben az ellenzék és a baloldal legerősebb pártja volt, sikerült tartósan ellépnie az üldözőitől. A szocialisták célja, hogy a lehető leghamarabb visszanyerjék váltópárti pozíciójukat. Ennek elérését valamelyest segítheti, hogy 1994 óta mindig ott voltak a tűz közelében, 2010-et leszámítva esélyesként indultak a választásokon. Az MSZP viselkedéséből kitűnik: önmagát csak túlsúlyi, vezető pozícióban tudná elképzelni egy lehetséges összefogásban, amit kiválóan szemléltet, hogy a Bajnai-féle összefogásból kimaradt, majd maga kezdeményezett egyeztetéseket, vagyis lényegében átvette a stafétát.
Az LMP-t 2010-ben a tisztaság, a „lehet más” jelszava emelte fel, s annak hangoztatása, hogy ami 2010 előtt történt, az rossz, éppen ezért valami egészen másra, új szereplőkre van szükség. Ez a program és támogatói köre egyszerre alapja és korlátja a pártnak. Alapja, mert az összes többi korábbi politikai szereplő elutasítására fel tudott építeni egy parlamenti pártot, ugyanakkor korlátja is, hiszen leszűkíti a szövetkezés lehetőségeit.
A Lehet Más a Politika számára jelenleg a kivárás látszik a legmegfelelőbb taktikának. Az legalábbis semmiképp nem tűnik kifizetődőnek, hogy a pártról a választói fejekben kialakult képet kockára tegyék. Ilyen szempontból az a logikus, ha a lehető legtovább várnak, és csak akkor lépnek be egy összefogásba, ha az biztosan eredményes, hiszen másképp fölöslegesen rombolnák le azt, amit felépítettek. Éppen ezért érthető volt, hogy a párt nem csatlakozott az Ellenzéki Kerekasztalhoz, ahogy az is, hogy az Együtt 2014-től is tartja a távolságot. Ha pedig így tesz, azt végképp nem nehéz megérteni, hogy a szocialisták által indítványozott egyezkedésből sem kívánja kivenni a részét.

A Demokratikus Koalíció az idén sem lépett ki a „Gyurcsány-párt” szerepköréből, és nagyon úgy tűnik, hogy nem is futja tőle többre. A párt képtelen túllépni a kétszázalékos támogatottsági szinten, ahogy Gyurcsány elutasítottsága sem változik. A DK ráadásul sokszor csak púp a többi baloldali párt hátán: az LMP-t minden bizonnyal távol tartja azoktól az összefogásoktól, amelyek körül feltűnik.

Az Együtt 2014 október 23-án tagadhatatlanul betört a politikai arénába, lépéskényszerbe hozva a többi baloldali szereplőt. Ezt a betörést ráadásul jól előkészítették, a média az ősszel tele volt a Bajnai visszatérésével kapcsolatos pletykákkal, és számos baloldali kör messiásként várt a volt miniszterelnökre. A berobbanás után a különböző intézetek felmérései nagy eltéréseket mutattak, ugyanis egy egészen újfajta alakulattal álltak szemben a kutatások készítői, olyannal, amilyennel a rendszerváltás óta nem találkoztak, így nem is lehettek bevett módszereik támogatottságának mérésére. A többiek azonban nem úgy reagáltak, ahogyan az Együtt elképzelte. A két fontosabb partnerjelölt nem lépett frigyre vele. Az MSZP nagyon taktikusan kivárt, ezzel elvágta annak a lehetőségét, hogy Bajnai mögé kelljen állnia. Az LMP-t komolyan megosztotta a kérdés, ők nem vártak ki, nem adtak semleges választ a megérkező felkérésre. Azzal együtt, hogy a megosztottság rontja a párt versenyképességét – ahogy erre már utaltam –, mégsem mondhatjuk, hogy rosszul döntött volna az elutasítással, főként, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a kormánypártok és támogatóik igen nagy hangsúlyt helyeznek Bajnai elleni fellépésükben a volt miniszterelnök 2010 előtti szerepének hangsúlyozására.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a tavalyi év nem hozott változást, a baloldali összefogásról tovább folyik a találgatás, azzal együtt, hogy a kérdés úgy válik egyre izgalmasabbá, ahogy közeledünk a választásokhoz, és egyértelműbbé válik, miként, milyen felállásban nyílhat esélye a baloldalnak a kormánypártok megszorongatására.

Első közlés: Magyar Hírlap