Az utóbbi hetek leghangosabb társadalmi vitája a felsőoktatás átalakítása körül zajlik, és jelentőségét mutatja, hogy a korábban hasonló intenzitással fellángoló parlamenti antiszemitizmus témáját is elhalványította.

A tüntetők szerint szakpolitikai krízis alakult ki a felsőoktatás átalakítása során, a kormányzati oldal szerint pedig félreértés van a kormány és a hallgatók között. Egyfajta kommunikációs háború zajlik, amelyben süketséggel, a tárgyalókészség hiányával vagy blöffel vádolja az egyik fél a másikat.

Bár természetes, hogy az ellenzék minden kormánypárti népszerűséget befolyásoló ügy mögé megpróbál beállni, a megegyezés esélyét ez nem növeli. Ugyanúgy nem ebbe az irányba hat, hogy a tárgyalásokon nem feltételezik a diákszervezetek a kormányzat jóhiszemű tárgyalókészségét, ezért vagy nem ülnek tárgyalóasztalhoz, vagy rövid idő után felállnak mellőle.

A felsőoktatás strukturális átalakítása szükségszerű, ebben a felek egyetértenek, ám olyan helyzetbe került a kormány, amelyben a diákok között konszenzus alakult ki a minisztérium kompetenciahiányát illetően. Karácsony Gergely úgy fogalmazott, hogy új politikai kultúra születését látja a tüntetésekben. A diákok országosan szerveztek megmozdulásokat: a növekvő elégedetlenségre már nem süthető a balliberális ellenzéki bélyeg, inkább generációs jellegű. Amellett, hogy a fiatalabb korosztá­lyok a politika aktív szereplőivé váltak, a tárgyalások nehézkessége, a bizalmatlanság, a kompromisszum hiánya csak növeli a politikai elittel szembeni ellenérzést, és teret nyithat a populizmusnak. A kormányzati kommunikáció nem képes felvenni a versenyt a „röghöz kötés” vagy az „eladósodás” fogalmával. Ennek legfőbb oka, hogy nem képes olyan garanciákat nyújtani, amelyek tompítanák a feszültséget.

Bár a pontszámokká alakított keretszámok rendszerének tekintetében történt elmozdulás, és a forráskivonásokkal kapcsolatban átcsoportosítást ígérnek, a hallgatói szerződés eltörlése továbbra is kritikus pontja a követeléseknek. A kormánnyal szembeni bizalmatlanság nem csökkent, a rövid idő alatt párton belül meghozott döntéseket nem tekintik őszintéknek. A nemzeti együttműködés rendszerének karaktergyilkosa lehet a mostani konfliktus, ezért a feszültséget az utcáról a tárgyalóasztalhoz kell vinni. A tények ismertetése helyett arra kellene helyezni a hangsúlyt, hogy a rendszer átalakításához kérik a szereplők jóváhagyását, ami csak jóhiszemű felek konzultációja után kapható meg.

Megoldást jelentene a garanciák nyújtása az ötvenötezer feletti államilag támogatott helyet illetően, és a diploma megszerzését követően az álláslehetőségekről is. A politika hit és bizalom kérdése, a választásokon pedig az ez alapján meghozott döntésekkel jutalmaz vagy büntet a választó. Nem elég a kormánynak tudnia, hogy működőképes és racionális rendszert épít, ha nincs társadalmi bázisa.

Bár a megértetés a kormány feladata, a hallgatói nyomásgyakorlás és a hatpontos követelések után szükséges lenne egy saját tervezet kidolgozása a működőképes felsőoktatás érdekében. Az erő már megvan, az „állítsák vissza” kritikai attitűdből a konstruktivitás hiányzik. Egyértelmű, hogy a kialakult helyzetből a kormány és az átszervezés sem jöhet ki győztesen megállapodás nélkül, a felsőoktatás átalakításában valós kompromisszumra lesz szükség.

Első közlés: Magyar Hírlap 

Ez a politika világa. A szakértelem itt nem más, mint olyan jellemző, amely elvonatkoztatottan, a választói fejekben él, ennél viszont nem több.

Mitől szakértő egy politikus?

Ezt a legkönnyebben egy kérdéssel igazolhatjuk: miben szakértő egy politikus? Vagy konkrétabban: mihez értenek azok a politikusok, akikhez a szakértői arculatot társították vagy társítják a választók? Miként gyümölcsözhet szakértelmük a politika világában?

Kérdéseink aktualitását Bajnai Gordon október 23-i közéleti visszatérése adja, de hazánkban is több esetben láttunk már példát arra, hogy egy-egy politikus szakértőként pozicionálta magát (például Medgyessy Péter vagy Bokros Lajos). Bajnai már 2009-ben is „válságkezelő” , „válságmenedzser” miniszterelnök kívánt lenni, aki a politikától „tartja a három lépés távolságot”. Juhász Péter, a Milla elnöke, aki (csöppet sem mellesleg) magáról is mint civilről beszélt, aki „szemben a politikusokkal ritkán mond igaztalan dolgot”, Bajnai minisztersége kapcsán azt állította, hogy a miniszter csupán „végrehajtó személyzet, szakember, aki programot hajt végre”. A téma fontossága abból adódik, hogy ez az arculat működik, vagyis kutatások szerint Bajnai Gordon egyik fontos jellemzője a választók szerint, hogy hozzáértő, szakértő.

Nem azt firtatom, hogy ő vagy más „szakértő politikusok” ne értenének valamihez, ne lennének egy-egy szféra szakértői, még csak azt sem vonom kétségbe, hogy ez az arculat legitim, elfogadható, csupán arra igyekszem rávilágítani, hogy nincs szó többről, mint arculatról. A politikában ugyanis nem csak egyetlen igazság létezik, nem csak egy racionalitás, sokkal inkább a versengő és vitázó érdekek és értékek, illetve az azokra épülő igazságok és racionalitások folytatnak soha véget nem érő küzdelmet. A politika nem tudomány, ahol a jó válaszok hozzáértés és ismeretek alapján kikutathatók.

A másik állításom, hogy a civil vagy szakértői arculat mögött is állhatnak és állnak politikusok, vagyis ha elfogadjuk, hogy ezek a kifejezések nem politikai jelenségekre utalnak, akkor nyilvánvaló, hogy a civilség és a szakértőség nem összeegyeztethető a politikussággal. Ez tehát azt jelenti, hogy vagy politikus az illető, vagy szakértő, illetve civil. Ehhez az is hozzátartozik, hogy amennyiben valaki politikai célkitűzéseket, közügyekben állásfoglalást fogalmaz meg, és azokért tesz is, az politizál, a politika résztvevőjévé válik, rendelkezzen bármilyen arculattal. Vagyis amikor valaki politikai tevékenységet végez, akkor a civilsége, illetve szakértősége háttérbe szorul, és már politikusról kell beszélnünk.

Ha azt állítjuk, hogy a politikában szakértelemre, szakértőkre van szükség, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a politikai kérdések technikai kérdésekké tehetők. A technikai kérdések jellemzője pedig az, hogy eldöntendők, és egyben egyetlen jó, helyes választ tesznek lehetővé. De vajon lehetséges-e ez?

Két fő politikaelméleti irány álmodta azt, hogy lehetséges. Az egyik a liberalizmus, a másik pedig a kommunizmus. A liberalizmus hosszú évszázadok óta próbálja racionalizálni, a racionális vita arénájává tenni a politikát, vagyis előtérbe helyezni a politikai kérdések helyett a szakmaiakat, a politikai intézmények helyett a nem politikaiakat (például Alkotmánybíróság). A liberális demokráciák valósága azonban jól mutatja, hogy a politika nem tűnik el (eddig legalábbis egészen biztosan nem tűnt el), a hiteken, érdekeken, nem racionális alapokon álló viták továbbra is jelen vannak, legfeljebb civilizált ruhába öltöznek. Marx a kommunizmust úgy álmodta meg, mint hatalom és politika nélküli állapotot, a „dolgok igazgatását”. Ehhez az állapothoz úgy kívánt eljutni, hogy a proletárdiktatúra segítségével minden nem kommunista szereplőt kiirtott volna, ebben a konstrukcióban azonban napjainkban már kevesen hisznek Európában.

Ha ezt az érvelést elfogadjuk, főként csak az marad a kérdés, hogy miért lehet ennyire sikeres hazánkban a szakértő-politikusi arculat. A választ a politika elutasításában és a baloldali alternatíva hiányában találhatjuk meg. Előbbi nem szorul hosszú igazolásra, hiszen nagyon sokan tartják piszkos tevékenységnek a politikát. Utóbbit sem nehéz belátni: a baloldalon nagyjából három típusú politikus tudott sikeres lenni a rendszerváltás óta. Egyrészt a Horn Gyula-féle „kádári kisember”, másrészt a Medgyessy és újonnan Bajnai által képviselt „szakértői” vonal, harmadrészt a karakteres Gyurcsány Ferenc. Jelenleg nincs Hornt idéző politikus a baloldalon, Gyurcsány pedig igencsak elutasítottá vált, a választók túlnyomó többsége nem tudja komolyan venni, viszont a „szakértőfigura” megjátszható, így egyéb híján ezt vették elő és porolták le.

Első közlés: Magyar Hírlap

A Nemzeti színház egy a többi kőszínház közül, vagy azok felett, egy magasabb szinten áll? Két ember, két látásmód.

December tizennegyedike a határideje a Nemzeti Színház vezérigazgatói posztjára beadott pályázatok értékelésének. Nem egy hírportál és blog foglalkozik azzal, milyen politikai hátszele van az esetleges váltásnak. Előszeretettel hangoztatják, milyen politikai módszerrel kívánja leváltani a kormány a jelenlegi igazgatót, amely váltás két és fél évnyi magyarázkodásnak vet majd véget.

A jelenlegi igazgató, Alföldi Róbert november közepén hozta nyilvánosságra több mint háromszáz oldalas pályázati anyagát. Az ellenlábas, és esélyesnek tartott Vidnyánszky Attila pályázatáról csak korábbi nyilatkozatok alapján szűrhető le, hogyan képzeli el a jövőt a debreceni Csokonai Színház igazgatója, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház alapító igazgatója. Próbáljuk meg csokorba szedni a Vidnyánszky által felvázolt elgondolásokat, és indokot találni arra, miért lenne jó nekünk az új igazgató.

A nyilvánosságot a lehető legnagyobb mértékben kerülő és talán ezért sem népszerű Vidnyánszky a döntés után kívánja közzétenni pályázati anyagát, hiszen elmondása szerint hatalmas erővel megy szembe, és nem szeretné, ha az újságírók idő előtt szétcincálnák minden egyes szavát. Azt azonban már tudjuk, hogy a pályázat három részből áll: a tervek mellett helyzetelemzés és értékelés is szerepel benne.

A legfőbb érv Alföldi leváltása mellett a teátrum funkciójának megváltozása. Bár a Nemzeti kétségkívül egy jól működő színház telt házas előadásokkal, mégsem mondhatjuk azt, hogy betölti a szerepét. „Nem biztos, hogy a legavantgárdabb kísérleteknek ott kellene zajlaniuk” – mondta Vidnyánszky egy korábbi interjúban, és érvelt, hogy ha a Nemzeti Színházat például a Nemzeti Múzeum mellé állítjuk, észrevehetjük, hogy az előbbi egy rétegszínház, nem pedig a nemzet színháza, amit mindenki magáénak érezhet.

Pályázatának címe is ez: Nemzeti Színház, avagy a nemzet színháza. A társadalmi mozgósításon túl a nemzet színházának a nemzet és az emberi lét legnagyobb kérdéseivel kell foglalkoznia, ezért is van szükség egy ránk jellemző színházi nyelv kutatására és kialakítására. A különleges színpadi nyelv, illetve a Vidnyánszky által képviselt „költői színház” szembemegy a naturalista-realista színházi hagyományokkal.

A „nemzeti színház” kérdése összekapcsolódik a nemzeti identitás és függetlenség kérdésével; egy arctalanodó Európában ötször jobban kellene építeni, és nem pedig „beállni a sorba”, ahogy azt Alföldiék tették. A mostani Nemzetit egy európai színháznak lehet nevezni, hazánkban jellemző, de mégsem egyedi európai problémafelvetésekkel. Persze továbbra is vállalni kell a felelősséget, hogy fontos dolgokról beszéljünk, de ami most van, az európai trendeknek a halvány kivonata.

Bár tudnak rólunk a világban, ez önmagában mégsem elég. A cél a nagyobb nemzetközi potenciál elérése: igazán nagyot alkotni eddig még nem sikerült. Ezzel összefüggésben Vidnyánszky szereti hangsúlyozni, ha ő kapja meg a posztot, a Nemzeti Színház utazni fog, Budapest határát elhagyja és jelen lesz az országban. A Nemzeti Színháznak mint az ország első számú színházának ugyanis kötelessége, hogy a vendégszerepléseket népszerűsítse. Ha Vidnyánszky sikerrel jár, akár az előadások egyharmada vidéki és külföldi színházak vendégjátékát adhatja.

A Nemzeti Színházat az elmúlt évek politikai támadásai, az ócsárolások miatt is szokás szeretni. Tény, hogy mindkét fél radikálisan másként gondolkodik a színházat érintő kérdésekről, egy dologban mégis egyetértenek, mégpedig abban, hogy a fiatalokat, a jövő generációját kell elsősorban megszólítani, hiszen rajtuk keresztül lehet megváltoztatni a kultúraszemléletben kialakult elitizmust, amely kultúrahanyatláshoz vezetett. Előremutató, hogy mindkét programban kiemelt helyet foglal el a jövő generáció színházi nevelése, ezt bizonyítandó pedig két adatot érdemes megjegyezni: a Nemzeti Színház közönségének harmadát, a Csokonai Színház látogatóinak pedig több mint felét a fiatalabb korosztály adja.

 Első közlés: Magyar Hírlap

Egyre több fiatal tervezi, hogy karrierjét, majd később egész életét külföldön folytatja. A kint letelepedők számának növekedése rámutat arra, hogy valódi társadalmi problémát jelent a kivándorlás. Az utóbbi időben nőtt az általános érdeklődés a külhoni munka iránt. A felnőttek közel egyötöde tervezi, hogy külföldre megy, ami a valaha mért legmagasabb arányt jelenti, és 2005 óta növekszik a valóban kivándorlók száma is. A gyorsuló folyamatot jól mutatja, hogy 2010 és 2011 között a növekedés mértéke elérte a 10 ezer főt – csak Németország irányába.

Nem pusztán a tantermek ürülnek ki?

Sokrétű az okok rendszere, amely az „itthon maradni vagy külföldre menni” dilemma mögött húzódik, hiszen mindenki mást jelöl meg a motiváció fő forrásának. Talán nem is általános, hanem egyéni értékítéletek azok, amik arra késztetik az új generációt, hogy a külföld felé vegye útját. Egyesek anyagi és jóléti megfontolásokra, mások a kellemesebb társadalmi légkörre hivatkoznak.

A döntés mögötti különféle okok közös nevezőjét minden esetben a Nyugat jelenti, hiszen mérceként, viszonyítási alapként tekintünk rá. Egyes becslések szerint négy-ötezer orvos vándorolt külföldre az utóbbi időben, többségük fiatal szakorvos. Nem meglepő, hiszen van rájuk kereslet, csábítják őket, a nyugati „agyelszívás” pedig súlyos gondot jelent az ország számára.

A kivándorlók döntéséhez hozzátartozik az is, hogy az önmegvalósítás fogalma mára leszűkült a minél kényelmesebb életvitel kialakítására és a minél sikeresebb karrier felépítésére, ami így még inkább felerősíti a külföld hívószavát. Az intenzív kivándorlási hajlandóság közepette pedig az olyan kormányzati stratégiai intézkedés, mint az állami ösztöndíjszerződés (amelynek tartalmát szokás „röghöz kötésnek” csúfolni), nem örvend túl nagy népszerűségnek. Talán azért sem, mert – jellemző módon – az eddig megszokott nagymértékű szabadság mellé kötelezettségeket fogalmaztak meg. Teljes röghöz kötésről egyébként sem beszélhetünk, inkább a tanuló időszakot követő szükséges, ideiglenes fékről, amely lassítja az ország aktív dolgozói kiüresedését.

Hangsúlyozni kell, hogy az új rendszer lényege a kölcsönös felelősségvállalás, amely az egyén és a közösség között jön létre. Hosszú távú cél, hogy olyan felsőoktatási rendszerünk legyen, amelyben az egyetemek nem függnek az állami támogatástól, és a diákok képesek finanszírozni a teljes tanulási költséget. Addig azonban, amíg ez nem jöhet létre, olyan – mondhatni, radikális – intézkedéseket kell meghozni, amely azon szándékok ellen megy, hogy a 18–29 éves korosztály több mint fele tervezi, hogy elhagyja az országot. Azt pedig, hogy az értelmiség kivándorlása miért a legnagyobb probléma, valószínűleg nem kell magyarázni.

Természetesen vannak más próbálkozások is a meggyőzésre, mint például a költségvetési lehetőségekhez mért orvosi béremelés vagy a hazafias érzület előtérbe helyezése, az itthon maradásra szólító kampányfilmek.

Utóbbiak üzenete egyértelmű. Ahhoz, hogy valaki valóban teljes életet éljen, nemcsak az „önmegvalósításhoz” szükséges racionális karrierfeltételeket kell megteremteni. Az érzelmi kötődések ugyanolyan fontosak, mint a szintén meghatározó jóléti igények. A nyelvi akadályoknál és a helyismeret hiányánál is nagyobb kihívás az érzelmi kötődés helyhez, közösséghez és egyes személyekhez. Ez a valahova tartozás tudata az, ami az egyént nem egyszerűen lakossá, hanem egy nemzet, egy család, egy baráti társaság tagjává teszi. A külföldön való végleges letelepedés pedig az ezzel való szakítást kockáztatja, a távolság és az új kulturális környezet idővel képes elhalványítani az öntudatot.

Mindazonáltal a kinti lehetőségek felkutatása, az akár hosszabb távú munkavállalás önmagában nem helytelen, nem elvetendő. Amennyiben nem végleges ugyanis, úgy egyéni és közösségi haszna is lehet. Talán a reformkor sem indulhatott volna el a világot látott, modern gondolatokkal és tapasztalatokkal hazatérő gróf Széchenyi István nélkül. Az anyagiakon túl a külföldön szerzett tapasztalatok ugyanúgy értékesek lehetnek itthon egy CNC esztergályos, egy vállalkozó és egy politológus számára is. A kiutazás és munkavállalás, a külföldi légkör megismerése tehát fontos fegyvertény lehet a közösségi megújulás és az itthoni boldogulás előkészítésében egyaránt.

Akár az elégedetlenség, akár a jövedelem- vagy tapasztalatszerzés a fő motiváció a kivándorláshoz, a végleges ország-váltás nem tökéletes megoldás. Természetesen egyéni számításaink mögött nem szerepelnek nemzetstratégiai megfontolások, viszont a fokozatosan kiürülő anyaországba való visszatérés nem csak az állam érdeke, sokkal inkább társadalmi hatással bíró jelenség, közügy. A világlátás során szerzett értékes tudás kamatoztatásával, az önmegvalósítás céljával érdemes hazajönni, hiszen minden ideköt.

Első közlés: Magyar Hírlap