Yankee Z bloggerünk legutóbbi bejegyzésében nem erkölcsi, hanem a pártpolitikai taktikázás szempontjából igyekezett megközelíteni Gyöngyösi Márton Jobbikos képviselő hétfői – és egyébként a szélsőjobboldali párt időnként vissza-visszatérő antiszemita kijelentéseit. Viszont szerintem pár szempont nem jelent meg az írásban, ezek közül igyekszik e bejegyzés néhányat pótolni.

Szegedi Csanád új pártot alapít?

Természetesen helyes az a megállapítás, miszerint a Jobbik – mint az „egyetlen igaz magyar” párt – radikalizmusával és antiszemita-rasszista megnyilvánulásaival a választói paletta egy olyan szegmensét igyekszik lefedni, amit a magát demokratának beállító, akármelyik másik párt nem mer bevállalni, nem vállalhat be. Bejegyzésem nem a következő megjegyzésekkel, felvetésekkel foglalkozik, úgyhogy csak a virtuális margóra írnám: van-e valamilyen hasonlóság – és ha igen, milyen mértékű – az elsősorban a válság következtében kialakult bankár és spekuláns-ellenes retorikában és a zsidóellenességben? Persze, nem azt akarom ezzel sugallni, hogy a „szegény-védtelen emberek vérét szívó csúf bankárokat” emlegetők antiszemiták lennének, csak azt vetném fel, hogy létezhetnek közös logikai pontok a kétfajta érvelés között.

Egy másik felvetés: felmérések szerint a magyar (és itt főleg a többségi társadalmat alkotókra gondolok) polgárok döntő többsége, (felméréstől eltérően és különböző mértékben) 75-től 90 százalékig tekinthető cigányellenesnek – és ezen polgárok nem csak a Jobbik támogatói, hanem szinte minden parlamenti és azon kívüli párt támogatói között megtalálhatóak. Ezzel nem azt akarom kijelenteni hogy ezen polgárok és pártok rasszisták lennének, persze a felmérést és annak elemzését készítők is úgy fogalmazhatták meg kérdéseiket, illetve dolgozhatták fel az eredményeket, hogy azok nem fedik teljes egészében a valós helyzetet (itt ajánlanám Pierre Bourdieu – A közvélemény nem létezik című tanulmányát). De mégis, a romákat hátrányosan érintő attitűdök sokkalta elterjedtebbek a lakosságban, mint amit a Jobbik szavazótábora lefed.

Térjünk rá itt mégis arra, ami a bejegyzés fő témáját adná: a Jobbik politikai lavírozására az elmúlt hetekben-hónapokban az antiszemitizmus kérdésében. Ez lényegében sok más tényező mellett (mint például az EU-ellenesség, az államadósság kérdése, stb.) a kezdetektől meghatározza a radikális párt belső és külső kommunikációját is – ennek okán próbálnám némiképp újabb kontextusba helyezni, illetve kiegészíteni Yankee Z írását. Helyes az a megállapítása, hogy egy hasonlóan gondolkodó választói szegmenset akar a téma folytonos közbeszédben tartásával megnyerni a párt, magát úgy feltüntetni, mint az egyetlen párt, aki a „zsidó-kérdéssel” (és egyébként a „roma-kérdéssel” is) „őszintén beszélve” foglalkozik. Viszont, nem lehet figyelmen kívül hagyni az elmúlt hetek, Jobbikot érintő történéseit, amik több, jelentősebb tényezőre felhívták a figyelmet.

Történt ugyanis, hogy Szegedi Csanádról (és testvéréről) kiderült, zsidó származású. Ez már egy több mint fél éves ügy, aminek folyományai, következményei azóta is részben meghatározzák a párt életét. Ez kezdődött azzal, hogy komoly szembenállásra derült fény az Endrésik Zsolt vezette borsodi szervezetek és Szegedi között – Endrésiket pedig április végén kizárták a pártból, mivel „önös politikai érdekeik alapján, valótlan információkkal a párt megosztására törekedett". Ezt követően nem sokkal került nyilvánosságra az a hangfelvétel, amin Szegedi uniós pénzeket ajánl fel annak a férfinak, aki származásának nyilvánosságra hozatalával fenyegetőzik – ez indított el egy olyan folyamatot, ami máig meghatározza a párt életét. A párt vezetése kezdetben még kiállt Szegedi mellett, de később arra kényszerült, hogy lépjen az ügyben, mivel egyre több tag fejezte ki ellenérzéseit Szegedivel szemben, akár komolyabb belső konfliktusokhoz is vezethetett volna az ügy. Vona Gábor pártelnök Szegedi, július végi lemondásakor arról beszélt, hogy titkosszolgálati szálak állhatnak a háttérben, mivel kezdeményezték egy, a Közgép által elnyert pénz vizsgálatát végző parlamenti bizottság felállítását, viszont ez az érvelés némileg sántít. Vonának leginkább az lehetett a célja, hogy a belső vitákról terelje el a figyelmet – a hangfelvétel pedig a kuruc.info portálon jelent meg elsőként, ami az atlatszo.hu nyomozása szerint jobbikos személyekhez, képviselőkhöz köthető. Tehát, mégis inkább az a valószínű, hogy a párton belüli helyezkedések, konfliktusok vezettek ahhoz az ügyhöz, ami a Szegedi-testvérek kilépésével végződött. A párt elnöke közleményében ekkor úgy érvelt, hogy nem a zsidó származása, hanem annak elhallgatása miatt szólították fel Szegedit posztjainak elhagyására – kérdés viszont, hogy ha már a kezdetekkor beismeri, akkor maradhatott volna

Szegedi tehát lemondott tisztségeiről, pár nappal később kilépett a pártból, viszont – Bokros Lajoshoz hasonlóan – megtartotta EP-mandátumát (Bokros az MDF listáján kapott mandátumot, viszont a párttal való szakítását követően szintén megtartotta azt).

Szegedit sem kerülte el a „pálfordulás-szindróma”, Izraelről szerinte csak a tisztelet hangján lehet beszélni, egy rabbinál tett látogatást és ígéretet tett arra, hogy látogatást tesz Auschwitzba is. De nem nyugodtak a pártban sem: Lenhardt Balázs november elején, a párttal nem egyeztetve feljelentette Szegedit, mivel szerinte a már csak EP-képviselő visszaél a fizetésével, egyes uniós forrásokkal. Ez odáig vezetett, hogy kizárták a frakcióból Lenhardtot, egymást kritizáló nyilatkozatokkal bombázták egymást a felek – a kizárt képviselő szerint a párt túl puhány, a pártelnök szerint viszont a képviselő önálló akcióival a párt pozícióit veszélyezteti. November közepén pedig Lenhardt és Endrésik főszereplésével tüntetést tartottak Szegedi vidéki háza előtt – ez már egy olyan „partizán-akció” volt, ami Lenhardt pár nappal későbbi, a pártból való kizárásához vezetett. Röviden ez az elmúlt pár hét összefoglalója.

Volt egy, a tüntetésen tett kijelentés, ami azonban megütötte a fülemet: Endrésik szerint kiderült, „hogy a párt legfelsőbb vezetésében nem csak zsidók, hanem cionista ügynökök is vannak”. Azt most hagyjuk, hogy milyen konkrét bizonyítékokra alapozza kijelentését, de nyilvánvalóan ezzel egyben a pártnak és a szimpatizánsoknak is üzenhetett. Azzal a sejtetéssel, hogy „ügynökök épültek be”, jelezhette, hogy a Jobbik már nem „igazi magyar” párt, hanem az „ellenség” kezére jutott – és ha nem is a konkrét ügy és tüntetés alapján, de reakció hiányában lassanként a párt keményebb hangra váró szavazói, akár tagjai távozásának lehetőségével is szembe kellett volna néznie a vezetésnek.

És itt elértünk ahhoz az alapvető problémához, ami a pártban jó ideje fennállhat: radikális vagy „konszolidációs” irányt vegyen-e fel a Jobbik? Úgy gondolom, a párt már jó ideje ezzel a problémával (is) küszködik – legyen „vérbeli magyar”, ezzel a közepebbre álló, jobboldali szavazók elől zárja el magát, vagy inkább mozduljon feléjük? Utóbbi esetben viszont a radikálisokat, korábbi keményvonalas retorikáját, lépéseit hazudtolná meg – ez indokolhatja a pengeélen táncolás politikáját. Személy szerint ennek tudom be a hétfői Gyöngyösi Márton-féle felszólalást, amivel teret engedtek a radikálisabb hangoknak, miszerint ők is még a párt, annak retorikai részét képezik – de persze azt se felejtsük el, hogy másnap javított a párt a közleményében a kijelentéseken, hisz a képviselő „természetesen nem úgy értette, ahogy, az csak félre van magyarázva”. A kötéltánc tovább folytatódik, ez egyúttal azt is jelentheti, hogy további párt- és környékbéli konfliktusokra számíthatunk.

Rövid update: egyes sajtó- és blogbejegyzések szerint a héten elindult újabb "zsidó-kérdés" arra ad alkalmat a kormánypártoknak, hogy ne a szintén hétfői napon elfogadott, a regisztrációt is magába foglaló választási törvény körül folyjanak a viták, blogbejegyzések, hírek. Tudatos stratégiát e mögött feltételezni (konkrét ismeretek híján) úgy vélem, az összeesküvés-elmélet kategóriába tartozik, de azzal egyet tudok érteni, hogy Gyöngyösi hétfői nyilatkozata, illetve a parlamenti képviselők állampolgárságra vonatkozó tájékoztatások, Jobbik általi kérése és az e körüli nyilatkozatháború valóban alkalmasak arra, hogy élét vegyék az ország választási rendszerét gyökeresen átalakító törvénynek. E blogbejegyzés nem kíván a törvény elfogadásával foglalkozni, egyelőre várjuk, hogy Áder János államfő beváltja-e Mesterházy Attila, MSZP-elnöknek tett ígéretét, miszerint a legkisebb alkotmányossági aggály esetén elküldi azt az Alkotmánybíróságnak.

Számos bejegyzés, cikk és egyéb írás foglalkozik Gyöngyösi Márton hétfői, botrányos kijelentésével. Mint az ehhez hasonló kijelentések esetén lenni szokott – és ez egyben természetes is, szinte mindenki morális szempontból értékeli az eseményt. Amellett, hogy rögtön az elején jelzem én is az erkölcsi elfogadhatatlanságot, az alábbiakban egy másik kérdéssel foglalkozom: vajon milyen taktikai motívumok rejlenek egy ilyen politikai tett mögött?

Listázna?

Mi is történt? Gyöngyösi hétfői kijelentésének két fontos eleme van. Az egyik: az izraeli-palesztin ellenállás kapcsán a párt az utóbbi fél oldalán áll, de ez önmagában még nem keltett volna olyan visszhangot, mint amilyet a második elemmel együtt keltett. Történt ugyanis, hogy a kormányban és a parlamentben helyet foglaló zsidó származású, de legalábbis az izraeli-magyar állampolgárokat mindenképpen nemzetbiztonsági kockázatnak minősítette a Jobbikos képviselő.

Könnyű belátni: azon felül, hogy az antiszemita megnyilvánulások Gyöngyösi és a Jobbik identitásából, világlátásából adódnak, fontos szempont maga a felhajtás is, amit azok kiváltanak: hétfő óta ezzel vannak tele a címlapok, a televíziós híradások, vitaműsorok, és nem mellesleg ezzel van elfoglalva a többi politikai szereplő is. Természetesen az, hogy mindenki a Jobbikról beszél, még önmagában nem taktikai előny a pártnak, főként akkor nem, ha gyakorlatilag csak a kritikák özönlenek rájuk. Ehhez még valamire szükségük van: arra, hogy legyen egy olyan választói szegmens, amelyik hasonlóan vélekedik.

Ha idáig eljutottunk, akkor már csak az a kérdés, hogy valóban létezik–e ez a szegmens, illetve abban milyen és mekkora potenciál rejlik. A Jobbik szavazói bázisáról elterjedt az a vélekedés, hogy leszakadt, szociális populizmusra vevő, cigánygyűlölő rétegekből tevődik össze, azonban ez nem egészen helytálló. A nemzeti radikális párt szavazói között ugyanis felülreprezentáltak a fiatal, relatíve jól iskolázott, középosztálybeli szavazók, akik valóban vevők a cigányellenes, illetve (másodsorban) az antiszemita szólamokra. Gyöngyösi megnyilvánulása egy ezen réteg felé tett lépésként is értékelhető, ami azt jelenti, hogy a radikális párt ezt a kört igyekszik felrázni, ebben a körben próbál erősíteni.

Fontos megjegyezni, hogy a radikalizmus és annak megnyilvánulásai egyszerre jelentenek potenciált és korlátot. A radikális, például antiszemita megnyilvánulások egy piaci rést céloznak meg, amit jól mutat a többi párt reakciója, melyek egységesen ítélték el Gyöngyösit: ezek az erők nem célozzák meg azt a szegmenst, amelynek lényeges jellemzője az antiszemitizmus. Ez a szegmens tehát a Jobbiké, csak a Jobbiké. A probléma az, hogy a szavazók jelentősebb része nem nyitott a radikális retorikára, sőt egyenesen elutasítja azt. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a Jobbik és a hozzá hasonló pártok el tudnak érni itt egy bizonyos támogatottságot, meg tudják szerezni a mások által „otthagyottakat”, de egy bizonyos szint után támogatottságuk elér egy ellenállási pontot, nem növekszik tovább, akár csökkenésnek is indulhat.

Áder János májusi megválasztása óta piacorientált köztársasági elnökként politizált, vagyis megfelelt a pozíciójával kapcsolatos választói elvárásoknak. Mesterházy Attila hétfői kezdeményezése azonban kihívás elé állítja az államfőt és stábját.

Kardvívásban sem lenne rossz a köztársaság elnöke

Független, pártok felett álló

Nagyjából ez a kép és elvárás alakult ki a magyar választókban a köztársasági elnök kapcsán, annak ellenére, hogy az alkotmányos és politikai rendszer logikája nem feltétlenül ezt sugallja. Ugyan a régi és az új alkotmány is úgy fogalmaz az államfő kapcsán, hogy „kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”, a szabályok mégis a kormánytöbbség zsákmányaként határozzák meg a pozíciót. Normális helyzetben tehát a köztársasági elnök a kormánytöbbséghez lojális, de köztiszteletben álló személyek közül kerül ki többnyire. Azonban a választók mást szoktak meg, más elképzelés alakult ki a fejükben, így a vázoltaktól az elvárásaik is eltérnek. Ez annak köszönhető, hogy a parlamenti és a köztársasági elnöki ciklusok egymástól elcsúszva alakulnak legtöbbször, ami így kormányváltás esetén szükségszerűvé teszi a kohabitációt, vagyis azt, hogy ellenkező oldal adja a kormányt és az államfőt, így bizonyos, nem kalkulált események is bekövetkeztek. A rendszer logikájával szemben ugyanis 1990-ben – az Antall–Tölgyessy paktumnak köszönhetően – egy ellenzéki politikus lett a köztársasági elnök, aki ráadásul, a rendszer frissessége miatt meglehetősen szabadon kezelhette pozíciójának korlátait. 2005-ben újabb társbérlet következett, hiszen a kormánypártok (MSZP–SZDSZ) nem tudtak közös jelöltet állítani, így az alapvetően ellenzékiek által támogatott Sólyom László lett az államfő, aki (főként retorikai szinten) valós ellensúlyként viselkedett. Összesen tehát a rendszerváltás óta tizenhat olyan év telt el, amikor más-más oldal volt kormányzati pozícióban, illetve adott köztársasági elnököt, ami azt az elvárást szülte a választói fejekben, hogy a köztársasági elnök legyen a kormány és a kormánytöbbség ellenpontja.

„Ha száz kifogástalan törvényt kapok az Országgyűléstől, mind a százat alá fogom írni, ha pedig száz rosszat, hibásat, mind a százat vissza fogom küldeni”

Schmitt Pál már megválasztásakor előre jelezte, hogy egyensúlyi és nem ellensúlyi szerepet kíván betölteni, vagyis nem piacorientált politikát folytatott. Áder János elnöki viselkedése azonban azt mutatja, hogy a schmitti koncepciót sem sikerült elfogadottá tennie a választók számára.

Az új államfő ezzel szemben komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megfeleljen az elvárásoknak, elfogadottá váljon. Népszerűségi adatai azt mutatják, hogy vállalkozása sikerrel járt, annak ellenére is, hogy milyen pozícióból indult. A kezdeti pozíciója kapcsán nem szabad elfelejteni, hogy a Fidesz egykori prominenséről van szó, aki frakcióvezetőként korábban nagy szerepet játszott például abban, hogy az akkori legnagyobb ellenzéki képviselőcsoport a nem-kormánypárti Sólyom Lászlót emelje köztársasági elnökké. Brüsszeli évei ellenére egykori szerepe nem törlődött teljesen a választók (legalábbis azok egy részének) emlékezetéből. Áder ráadásul úgy tudta javítani megítélését köztársasági elnökként, hogy egyben nem okozott komoly fennakadást az őt megválasztók munkájában, gondoljunk csak a politikai vétóira. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a képet valamelyest árnyalja, hogy a ciklus első felében hevesebben és gyorsabban működött a törvényhozási gőzhenger.

Mesterházy trükkje

Mint ismert, hétfőn Mesterházy Attila személyes megbeszélést kért Áder Jánostól a választási eljárási törvény kapcsán, amely a szocialisták szerint antidemokratikus és ellenkezik az alkotmány, az alkotmányosság szabályaival. Ezzel lényegében lépéskényszerbe került az államfő, az MSZP pártelnökének húzása – az említett körülmények között – ugyanis értelmezhető egyfajta demokratikus, semlegességi tesztként is; lehetséges, hogy ki akarja ugrasztani a bokorból a köztársaság elnökét.

Hárít, majd finoman visszaszúr

Áder Mesterházy Attilának írt válaszlevelében úgy tett egy lépést előre, hogy elkerülte az elé állított csapdát, vagyis nem utasította el a választási eljárási törvényhez kapcsolódó esetleges alkotmányossági vétót. A lépést ugyanakkor megtette, de nem a szocialisták első emberének elképzelése szerint, nem kerül sor személyes megbeszélésre. Áder tehát továbbra is megfelel a választók, köztársasági elnököt illető alapvető elvárásainak, azonban egyelőre el tudta kerülni a kormányzat munkájának komolyabb megakasztását is. Természetesen a játék még nem ért véget, hiszen a szocialisták minden bizonnyal el fogják hozzá juttatni a törvénnyel kapcsolatos aggályaikat, az viszont tény, hogy az első felvonásban az államfő ügyesen reagált Mesterházy lépésére.

...az ellenünk van. Az Együtt 2014 Mozgalom értelmezése szerint, aki stabil feltételek támasztásával, tehát nem feltétlen alávetéssel akar tárgyalni, az csakis a másik oldalt erősítheti. Ebben az esetben a „nem-demokrata” csapatnak asszisztálhat.

Vagy az Együtt 2014 vagy senki?

„Ebben a helyzetben minden ellenzéki erő előtt két út áll: vagy a változás mellett teszi le a voksát és ezért együttműködésre törekszik, vagy egyéb szempontokat hangsúlyoz, és ez által végül az Orbán-rezsim túléléséhez asszisztál.” – írja állásfoglalásában az Együtt 2014. Egyféle út, egyféle „demokrata hazafi” van, ez pedig az, aki képes „egyéni, szervezeti részérdekeiket” félretolva szavazótáborát és elveit balra irányítani, a mozgalomba integrálódni.

Már 2011 nyarán is felvetődött Karácsony Gergely részéről a nagy ellenzéki közös jelöltállítás víziója, annak érdekében, hogy alkotmánykorrekciót hajtsanak végre, majd új választást írjanak ki, melyen már egymással is versengve indulnának. A mostani kérdés kissé más volt. A Mozgalom égisze alatt indulni nem biztosítja a későbbi versenyképességet, Vágó Gábor szavaival élve, az „ancien régime arcai” által fémjelzett politika mellé állnának.

Érdemes megemlíteni, hogy a képviselő hogyan térképezte fel a pártpalettát: „csak a régi elit, Orbán és a szélsőségesek között lehet választani”. Az LMP felülkerekedett szárnya tehát nem tud kijelölni magának rokonpolitikát a jelenleg releváns erők közül.

Az ellenzéki erők közötti feszültséget tehát valójában az magyarázza, hogy alapvetően nem az „Orbán-rezsim” ellen jöttek létre, viszont az mindegyik legnagyobb ellenfelévé vált. Politikai alternatívájukat egyaránt az „ancien régime” időszaka alatt fogalmazták meg, a most regnáló erő pedig nagyobb múltú és szervezetű óriásversenytársnak számított 2010-ben, ezért kerülhetett a kommunikációban egy kalap alá az MSZP-vel. A politikai ellenségképzés a politikai identitás megkülönböztetésének és a mozgósításnak természetes eszköze, a nagy centrumoktól való elhatárolódást pedig az elmúlt húsz év politikai elitjének általános kritikája jelentette, egy politikai karaktert pedig megerősíthet ez a következetesség. A 2014-es választás legfőbb feladata a Mozgalom kommunikációjában a demokrácia megvédésének kérdése, ami egyet jelent a kormányra kerülés lehetőségének heves kutatásával. Így a szövetség inkább jelentené egy ellenfél megsegítését egy másikkal szemben, mintsem a saját célok felé tett nagy lépést.

A hatalom leváltása kapcsán játékelméleti szempontok szólnak amellett, hogy az ellenzék minden pártja a kooperációt válassza, mivel így a lehetséges opciók közül a legkedvezőbb is elérhetőnek tűnik. A politikában azonban a rövidtávon alkalmas eszköz megölheti a hosszú távú célt. Az egyik ellenfél egy újabbra való cserélésével és ezzel párhuzamosan a „tisztakezűség” mítoszának elvesztésével valóban nem lett volna jó döntés.

Valójában tehát miről szólt a kérdés? Elvtelenség és opportunizmus vagy eltökéltség és karakterépítés. A demokrata jelszóról már tudjuk, hogy másfajta politikummal bír, az „ancien régime” egyfajta szinonimájává vált. A Mozgalomból való kimaradás nem a demokratikus értékek mellőzését jelenti, hanem azt, hogy ami 2002 óta válságba került, arra az LMP nemcsak a kormányzati, de az Együtt 2014 restaurációs politikájához képest is másfajta választ kíván a jövőben adni.

Az összeférhetetlenséget jól mutatja, hogy a 2002 és 2010 közötti válságos politikával való állásfoglalásra szorítja tárgyalópartnereit, illetve a főbb – a mostani kormányzat által is problematikusnak tartott – válsággócokra kíván rámutatni Határozatában.

„...egyszerűen csak a gyermeki kíváncsiság hajt, hogy milyen újabb ínyencséget termel ki a hazai közélet. Akár ilyen, akár olyan a döntés, és ennek alapján következmény születik, mindenképpen érdemes lesz rajta újfent elcsemegéznünk.” Így végződött legutóbbi, főleg az LMP lehetséges stratégiáiról szóló bejegyzésünk. A hétvégi, kétnapos kongresszus utolsó éjjelén olyan döntés született, ami a Schiffer-féle önállósági irányvonal előtérbe kerülését jelzi. Mélázzunk el egy időre az eseményeken, párton belüli és kívüli reakciókon, illetve a lehetséges kilátásokon.

Persze, most is szemünkre lehetne vetni, hogy a bel- és külföldi események mellett miért is foglalkozunk továbbra is az ellenzéki erők egymás körüli pávatáncával. Továbbra is dúl a szíriai polgárháború, közben a gázai-izraeli konfliktus eszkalálódni látszik, egyes republikánus államok kilépnének az USA-ból, idehaza pedig újabb megszorító-csomagot jelentett be személyesen a kormányfő, ami a részletei alapján szembemegy az EU-IMF páros és más szervezetek ajánlásaival. Lenne mivel foglalkozni, de úgy látom, a zöldpárt döntése és a rövid időn belül látható jelek újfent alkalmat adtak az újabb bejegyzésnek. De mi is történt pontosan?

Ahogy mi is írtuk, két lehetséges alternatíva közül kellett választania szombat éjjel, kétnapos, csillebérci kongresszusán a párt küldötteinek és vezető politikusainak. Az egyik a Jávor Benedek nevével fémjelezhető változat, ami szerint csatlakoztak volna az Együtt 2014 mozgalomhoz, és az MSZP, illetve DK iránti ellenérzéseiket egy időre elhalasztották volna. Ezzel szemben állt a Schiffer András, korábbi frakcióvezető által hangoztatott irányvonal – ennek lényege, hogy a párt továbbra is őrizze meg függetlenségét, leginkább önállóan igyekezzen új ellenpólust kialakítani az Orbán-kormánnyal szemben. Az éjjeli, hajnali titkos szavazáson végül szorosnak tekinthető eredménnyel, 84-77 arányban az utóbbi stratégia nyerte el a küldöttek tetszését.

Az azonnali reakciók nem maradtak el, méghozzá az elsők egyenesen a pártból érkeztek: Jávor Benedek, Karácsony Gergely és Szabó Tímea visszavonulót fújtak tiltakozásképpen, Jávor és Karácsony lemondtak frakcióvezetői, illetve -helyettesi posztjukról. Jávor szerint a megszületett döntés elfogadhatatlan, egyúttal értelmetlen is. Tényleg így lenne?

A döntés mindenképpen alkalmas az időhúzásra, hiszen a csatlakozást utasították el, viszont a tárgyalásokat nem. Ebből akár arra is lehetne következtetni, hogy ha a jövőben a tárgyalások olyan irányba mennének, akkor újból felmerülhetne a csatlakozás lehetősége, de rövidtávon szinte teljesen esélytelen, hogy a párt változtatna a döntésen, hiszen akkor elsősorban a csatlakozást elutasító tagok és szavazók irányába csinálna magából s**gszájat, de a csatlakozást támogatók körében is hiteltelenítené magát a továbbiakban. Viszont a jelenlegi döntéssel sem könnyebb a párt helyzete: a Nézőpont felmérése szerint az LMP-szimpatizánsok 62 %-a elképzelhetőnek tartja, hogy az Együtt 2014-re adja le szavazatát. Persze, döntő többségük nagy eséllyel csak akkor, ha a mozgalom MSZP- és DK-semleges tud maradni, hiszen ugyanezen felmérés szerint 63, illetve közel 50 százalékuk nem tudná pártolni a két baloldali pártot. Amennyiben marad az LMP a megszavazott stratégia mellett (és egyebek mellett már tisztán „tisztességből” is kénytelen), számolnia kell azzal, hogy szavazóinak egy része, akár egyes tagjai is átpártolnának a Trojka által vezetett mozgalomhoz. Amennyiben nem is tényleges átlépésről lesz szó (bár ki tudja, meddig „fajulnak” a feszültségek), de mindenképpen további komoly vitákra, konfliktusokra lehet számítani a párton belül a továbbiakban, a párt amúgy sem feszültségmentes életében (ellenkező előjelű döntés esetében is leírhattuk volna ugyanezt). Kérdéses még, hogy a Jávor-Karácsony-Szabó hármas, illetve az esetleg az ő oldalukon állók milyen további lépéseket fontolgatnak-tesznek meg. Ez persze függ attól is, hogy a párt milyen konkrét lépésekből álló irányt vesz fel, illetve hogy tudják-e enyhíteni a „frakciók” között felmerült feszültségeket.

Az „időhúzós” értelmezés mellett felmerül még egy értelmezési lehetőség, ami táptalajt adhat a döntéssel szembehelyezkedő tagoknak: hogy lehet együttműködés nélkül tárgyalni, illetve egyáltalán minek és miről? Schiffer a szavazást követően, újságírói kérdésre válaszolva elmondta, hogy az együttműködésen kívül akármiről, de ez egyrészt túlságosan tág, illetve nem igazán jelent semmit. Ha elutasítják az összefogást, abban az esetben – legalábbis jelen poszt szerzője szerint – nincs igazán olyan érdemleges terület, amiről tárgyalni lehetne. Ha azok mégis megkezdődnének, akkor már nagy eséllyel rá lehet húzni, hogy mégis a volt kormányfővel és társaival „kokettálnak”. Tehát: a jelenlegi stratégia elfogadása jelentősen leszűkít(het)i az LMP mozgásterét.

Magunkat ismételnénk, de csak röviden: a jelenlegi helyzetben, ismerve a stratégia fő irányvonalát, miszerint a párt parlamenten kívüli demokratikus-civil szervezetekkel fogna össze, jelzi a 4K!-val való összefogás lehetőségét. De továbbra is fennáll az a probléma, amit korábban kifejtettünk: az LMP nem tudott kitörni a 4-5 % körüli támogatottság köréből, a Millából kivált 4K!-é pedig még kevesebb, a felívelés lehetőségei továbbra is nehézkesnek ígérkeznek, főleg jelentős anyagi források hiányában. Ebből következően mondhatnánk azt, hogy az Együtt 2014 további előmenetelével további támogatókat szipkázhat el, főleg ha feltételezzük azt, hogy az LMP-s szavazók és tagok egy része átmozdulhat a szervezet irányába.

Viszont, nem vagyok benne biztos, hogy az utóbbi megállapítás olyan egyértelmű lenne.

„Ebben a helyzetben minden ellenzéki erő előtt két út áll: vagy a változás mellett teszi le a voksát és ezért együttműködésre törekszik, vagy egyéb szempontokat hangsúlyoz, és ezáltal végül az Orbán-rezsim túléléséhez asszisztál.” – írta az Együtt 2014 a kongresszusi döntésre kiadott közleményében. Ha jól olvasunk a sorok között, akkor sértettségüknek adnak hangot, hogy a közeledési szándékukat és az elküldött, részletes programadó írásukat sutba dobta az ökopárt, egyben a bírálat megfogalmazásával igyekeznek azt az összefüggést megalapozni a választókban, hogy esetleges sikertelenség esetén a döntést meghozók felelőssége a jelenlegi kormány „továbbélése”.

„A tegnapi döntés ugyanis nem csökkentette, hanem növelte a felelősségünket abban, hogy a következő választásokra az Együtt 2014 olyan alternatívát kínáljon a változást akaró választóknak – így a ma csalódott LMP-szimpatizánsoknak is...” – folytatódik a közlemény. Itt tennénk két megjegyzést. Egyrészről, ez nyíltan megcélozza azokat a lehetséges LMP-tagokat és szimpatizánsokat, akik a már idézett kutatás szerint is támogatták volna a közös nevezőre lépést – ahhoz azonban még kevés idő telt el, hogy a mozgalom konkrét lépéseket, javaslatokat dolgozzon ki. A közleményben viszont felbukkannak olyan jelszavak, „mint a jogállam újjáépítése, az átláthatóság és a korrupció elleni fellépés, az igazságosabb adórendszer, a társadalmi előrejutás megkönnyítése, az állambiztonsági iratok nyilvánosságának rendezése, vagy épp a megújuló energiaforrások felhasználásának növelése”. Egyértelműnek tűnhet az a feltételezés, hogy ezzel tovább folytatnák az LMP körbe udvarlását, az esetleges jövőbeni tárgyalások irányának kijelölését. De ahogy fentebb is kifejtettük, a tárgyalások megkezdése már könnyen magával hozhatná az együttműködés lehetőségét is, tehát a konkrét esélye kétséges. Másrészről: mi van akkor, ha az Együtt 2014 magáévá teszi ezeket az elveket vagy legalábbis egy részét, de mindezt az LMP nélkül? Ezzel már szélesítené a saját ideológiai platformját, amivel megágyazna az LMP „disszidenseinek” és kihúzhatná a párt lába alól – legalábbis részben – a talajt.

És még valami: az itt olvasható kommunikációs megoldással a mozgalom saját felelősségének növekedéseként igyekszik lefordítani a hétvégén született döntést. Viszont, sok szimpatizáns reménye meginoghatott (bár erre a konkrét jövőbeni kutatások adhatnak választ), hogy már a mozgalom elindulását követően szűk egy hónap elég volt ahhoz, hogy be is dőljön a nagy hévvel megkezdett „olajfa-koalíció”. Természetesen fennáll a lehetősége, hogy más szervezetekkel továbbra is esélye lehet a megállapodásnak a mozgalom részéről, kétségkívül szükség lett volna egy olyan egyezségre, ami alapján nem húzható rögtön vizes lepedő Bajnaiékra, hogy az „elmútnyócévet” reviválnák.

Az eddig látottak alapján viszont inkább az sejlik fel, hogy a döntés nem csak az LMP, hanem egyben az Együtt 2014 kudarca is. Ez persze még a továbbiakban sokat változhat az esetleges tárgyalások megkezdésekor vagy újabb szervezetek látókörbe kerülése esetén, de a döntés biztosan sokáig rányomja a bélyegét az ellenzéki erők viszonyára.