A Nemzeti színház egy a többi kőszínház közül, vagy azok felett, egy magasabb szinten áll? Két ember, két látásmód.
December tizennegyedike a határideje a Nemzeti Színház vezérigazgatói posztjára beadott pályázatok értékelésének. Nem egy hírportál és blog foglalkozik azzal, milyen politikai hátszele van az esetleges váltásnak. Előszeretettel hangoztatják, milyen politikai módszerrel kívánja leváltani a kormány a jelenlegi igazgatót, amely váltás két és fél évnyi magyarázkodásnak vet majd véget.
A jelenlegi igazgató, Alföldi Róbert november közepén hozta nyilvánosságra több mint háromszáz oldalas pályázati anyagát. Az ellenlábas, és esélyesnek tartott Vidnyánszky Attila pályázatáról csak korábbi nyilatkozatok alapján szűrhető le, hogyan képzeli el a jövőt a debreceni Csokonai Színház igazgatója, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház alapító igazgatója. Próbáljuk meg csokorba szedni a Vidnyánszky által felvázolt elgondolásokat, és indokot találni arra, miért lenne jó nekünk az új igazgató.
A nyilvánosságot a lehető legnagyobb mértékben kerülő és talán ezért sem népszerű Vidnyánszky a döntés után kívánja közzétenni pályázati anyagát, hiszen elmondása szerint hatalmas erővel megy szembe, és nem szeretné, ha az újságírók idő előtt szétcincálnák minden egyes szavát. Azt azonban már tudjuk, hogy a pályázat három részből áll: a tervek mellett helyzetelemzés és értékelés is szerepel benne.
A legfőbb érv Alföldi leváltása mellett a teátrum funkciójának megváltozása. Bár a Nemzeti kétségkívül egy jól működő színház telt házas előadásokkal, mégsem mondhatjuk azt, hogy betölti a szerepét. „Nem biztos, hogy a legavantgárdabb kísérleteknek ott kellene zajlaniuk” – mondta Vidnyánszky egy korábbi interjúban, és érvelt, hogy ha a Nemzeti Színházat például a Nemzeti Múzeum mellé állítjuk, észrevehetjük, hogy az előbbi egy rétegszínház, nem pedig a nemzet színháza, amit mindenki magáénak érezhet.
Pályázatának címe is ez: Nemzeti Színház, avagy a nemzet színháza. A társadalmi mozgósításon túl a nemzet színházának a nemzet és az emberi lét legnagyobb kérdéseivel kell foglalkoznia, ezért is van szükség egy ránk jellemző színházi nyelv kutatására és kialakítására. A különleges színpadi nyelv, illetve a Vidnyánszky által képviselt „költői színház” szembemegy a naturalista-realista színházi hagyományokkal.
A „nemzeti színház” kérdése összekapcsolódik a nemzeti identitás és függetlenség kérdésével; egy arctalanodó Európában ötször jobban kellene építeni, és nem pedig „beállni a sorba”, ahogy azt Alföldiék tették. A mostani Nemzetit egy európai színháznak lehet nevezni, hazánkban jellemző, de mégsem egyedi európai problémafelvetésekkel. Persze továbbra is vállalni kell a felelősséget, hogy fontos dolgokról beszéljünk, de ami most van, az európai trendeknek a halvány kivonata.
Bár tudnak rólunk a világban, ez önmagában mégsem elég. A cél a nagyobb nemzetközi potenciál elérése: igazán nagyot alkotni eddig még nem sikerült. Ezzel összefüggésben Vidnyánszky szereti hangsúlyozni, ha ő kapja meg a posztot, a Nemzeti Színház utazni fog, Budapest határát elhagyja és jelen lesz az országban. A Nemzeti Színháznak mint az ország első számú színházának ugyanis kötelessége, hogy a vendégszerepléseket népszerűsítse. Ha Vidnyánszky sikerrel jár, akár az előadások egyharmada vidéki és külföldi színházak vendégjátékát adhatja.
A Nemzeti Színházat az elmúlt évek politikai támadásai, az ócsárolások miatt is szokás szeretni. Tény, hogy mindkét fél radikálisan másként gondolkodik a színházat érintő kérdésekről, egy dologban mégis egyetértenek, mégpedig abban, hogy a fiatalokat, a jövő generációját kell elsősorban megszólítani, hiszen rajtuk keresztül lehet megváltoztatni a kultúraszemléletben kialakult elitizmust, amely kultúrahanyatláshoz vezetett. Előremutató, hogy mindkét programban kiemelt helyet foglal el a jövő generáció színházi nevelése, ezt bizonyítandó pedig két adatot érdemes megjegyezni: a Nemzeti Színház közönségének harmadát, a Csokonai Színház látogatóinak pedig több mint felét a fiatalabb korosztály adja.
Első közlés: Magyar Hírlap
