Napjainkra igencsak elterjedtté vált a médiapolitológusok tevékenysége. De voltaképpen mi is az ő szerepük? A tiszta, objektív megértés? A politika eseményeinek teljesen pártatlan magyarázata és a kevésbé jártasak felvilágosítása? A politika egyetlen igaz logikájának felvillantása?

Forrás: visionpolitics.hu

Véleményem szerint egyik sem, kiindulópontom ugyanis az, hogy a médiapolitológus politikus, legalábbis a politikus egy különleges „alfaja”. Azért nem lehet igennel felelni a fenti kérdésekre, mert a politika nem szemlélhető a teljes objektivitás pozíciójából, ugyanis egyrészt mindenki másként értelmezi, másrészt a tapasztalat azt mutatja, hogy a médiapolitológusok szinte mindig közel állnak egy-egy párthoz, és ezt nem igyekeznek teljesen elfedni.

A pártfüggetlenség sem jelent azonban politikai semlegességet: a pártatlan politikai elemzők „piacán” egyértelműen Török Gábor az egyeduralkodó. Pártatlan, de politikai pozíciót foglal el, újra és újra arra a kérdésre ad választ, hogy egy helyzetben mit kell cselekednie a politika szereplőinek, válaszol a „mi a teendő” kérdésére. Pártatlansága abból fakad, hogy sokszor olyan választ ad, amilyet egyik politikai cselekvő sem. A politika egyik legfontosabb sajátossága ugyanis, hogy mindig sokféle módon lehet gondolkodni és cselekedni, soha nincs egy királyi út, az pedig rendkívül hasznos, ha a különböző utak a közbeszéd szintjén megbeszélés, gondolkodás tárgyává válnak.

A pártosabb médiapolitológusok a klasszikus liberális politikus eszményképét testesítik meg, racionális diskurzust folytatva a politika eseményeiről, a politikusok döntéseiről és azok hátteréről. Moderált vitákban egy titokzatos kettősség jelenik meg: egyszerre helyezik kívül magukat a pártharcon és válnak annak résztvevőjévé úgy, hogy a parlamenti politikusoknál jóval finomabb eszközöket használnak.

Ha megnézünk egy-egy, politológusok közt lezajlott vitát, találkozhatunk olyan érvelésekkel, hogy az egyik politikai szereplő döntése „érthető”, hiszen késztetései „magyarázhatók”, azonban „komolytalanná”, „viszálykodóvá” teheti őt a választók szemében, ezzel mintegy azt sugallva, hogy a választóknak miként is érdemes gondolkodniuk. Ilyen finom nyelvi eszközként említhető, amikor „kockázatként” vagy „nehézségként” villantják fel egy (elkötelezettségük irányával ellentétes) politikai szereplő valószínűleg népszerűtlen vonását. Ilyenkor természetesen a másik oldalon álló médiapolitológus sem eszköztelen: az általa erősített oldal negatív tulajdonságait a politika szükségszerű velejáróiként szemlélteti, például úgy, hogy a másik oldal korábbi hasonló tetteire hívja fel a figyelmet. Olykor azonban „le is leplezik” egymást, kifogásolják, hogy vitapartnerük „bűnös tettként” értelmezi politikai aktorok egyes cselekvéseit, vagy felfedik, amikor „túl puhán” beszélnek egy igazából „kétségbe vonható” lépésről. A racionalizáló nyelvi eszközök mellett igen széles módszertani eszköztárból válogathatnak, érdekeiknek megfele­lően a politikatudomány és más társadalomtudományok által kidolgozott elemzési keretekből.

Jellemző az is, hogy a média­politológusok vitája alkalmanként eljut egy racionális közös nevező megtalálásáig. Főként az teszi lehetővé vitájuk viszonylag „enyhe” hangnemét, hogy olyan szempontból mégsem nevezhetők politikusoknak, hogy a politikai döntéseket nem ők hozzák meg, és nem is ők vállalnak értük felelősséget. Olyanok ezek a viták, mint egy gálamérkőzés a futballban, ahol lehet finomkodni, mutatós cselekkel operálni akár a saját tizenhatoson belül is, hiszen nem olyan nagy a tét, mint egy bajnoki derbin.

Egészen sajátos jelenség G. Fodor Gábor blogja, illetve médiabeli szereplése, aki egyszerűen kilép az említett titokzatos kettősségből, nyíltan elutasítja a pártharcon kívüli szerepet: „Nem politikai elemző, hanem politikai gondolkodó vagyok” – írja első bejegyzésében, és céljának a teljesítményt igénylő politikai helyzet leírását, az ezt ellehetetlenítő illú­ziók lerombolását, így a politikai cselekvés lehetőségének megteremtését tartja. Érdekes, hogy oldala látogatói efölött nagyrészt átsiklanak, és a racionális politikai elemző kritériumait kérik számon rajta (olykor minősíthetetlen stílusban).

Az eddig leírt három média­politológusi pozíció összességében hasznosnak tekinthető, ugyanis serkentheti a közbeszédet, segítheti a választókat a szimpatikus vélemények megtalálásában, illetve ösztönözi az eseményeken való gondolkodást. Van azonban egy megítélésem szerint kifejezetten káros pozíció is, a „felülhelyezkedő értelmiségié”, amelyik teljesíthetetlen szempontokat kér számon a politikusokon.
A médiapolitológusok e fajtája egyáltalán nem törekszik arra, hogy a politikusok helyzetébe képzelje magát, vagy csak szimplán megértse őket. Szemet huny a már említett tény felett, hogy a politikában a fennálló helyzetet sokféleképpen lehet értelmezni, így pedig a cselekvésnek is rengeteg útja van. Ehelyett minden esetben, amikor valamilyen „megkérdőjelezhetetlen” és természetesen „egyetlen” tudományos igazság vagy morális nézőpont alapján fejtik ki (egyszer mindenkit elítélő, másszor igencsak pártos) véleményüket, éppen a politika egyik megsemmisíthetetlen, de nem feltétlenül rossz sajátossága ellen lépnek fel. Sokszor beszélnek a politikusok indulatosságáról, ésszerűtlenségéről, szakmaiatlanságáról, és csak azzal nem vetnek számot, hogy nem egy hibás, hanem egy, az övéktől eltérő logika érvényesül egy-egy politikai döntésben.

A médiapolitológusok nagyobb hányada tehát részben tekinthető politikusnak is, ami azonban nem baj. Problémáról sokkal inkább azokkal kapcsolatban beszélhetünk, akik abszurd módon a politika logikájának megtagadását kérik számon a politikán. Természetesen ez a típus már semmilyen szempontból nem nevezhető politikusnak.

Első közlés: Magyar Hírlap