A Századvég gyorsfelmérése szerint az emberek több mint háromnegyede úgy gondolja, hogy a szobordöntés túlment a jó ízlés határain. Ez nemcsak azt jelenti, hogy egy politikai tüntetés formájával, stílusával nem értettek egyet, hanem azt is, hogy a radikális helyzetleírást is elutasítják.
Nem értenek egyet a helyzet drámai leírásával, amelyben ez az akció ízléses, elfogadható lett volna. A legtöbben tudják, hogy melyik kornak és milyen körülményeknek a szimbóluma a szobordöntés, és azt is ismerjük, milyen következményekkel jár, ha túl radikális jelképeket választanak gondolataink kifejezésére. Torgyán József úgynevezett „féregirtó” beszédét komoly és tartós támogatottságvesztés követte, a felmérés alapján pedig csaknem minden második válaszadónak romlott a véleménye Bajnai Gordonról a történtek miatt.
Az események iránymutatóak a többi ellenzéki erő számára is azzal kapcsolatban, hogy meddig lehet elmenni a radikális politizálásban és a rendszerellenes jelképekkel. A Magyar Szolidaritás Mozgalom megalapításának évfordulóján a mozgalom eszménye, a szolidaritás nevében szólaltak fel. Mégsem ennek az értéknek a fényében mutatkozott be az új irányba forduló Együtt. Beárnyékolta ugyanis a végletesség, a szélsőségesség. Szervezett tüntetés volt, amely egy „állampárt” elleni hangulatot igyekezett létrehozni.
A szervezettség itt kulcsszó, mivel a hangulatot előre megalapozták. Ahogy a szobor az eseményre már készen állt, ugyanúgy igyekeznek a diktatúra alakját is megformálni az emberek fejében. Ahogyan a szobrot sem egy diktátor emelte magának, hanem ők maguk állították, hogy aztán ledönthessék, ugyanúgy ők festik fel a diktatúra képét is, hogy legyen mivel megküzdeniük 2014-ig. Paradox módon ugyanis választásra készülnek egy „elnyomó rendszer ellen egy elnyomó rendszerben”.
A kormány elleni társadalmi ellenszenv egyébként sem felülről szerveződik, legalábbis biztosan nem így. A forradalmak szelét pedig nem szokták befogni a pártok vitorláiba azok érdekeinek megfelelően. Ha viszont a radikálisan vázolt képnek megfelelő, már meglévő társadalmi érzület hullámait szeretnék meglovagolni a pártok, akkor nem lenne szükség annak további, ilyen eszközökkel való tüzelésére. A forradalmak nem önmagukért vannak, nem azért, mert a pártérdek megkívánja, hogy a társadalom egy része feszültségben álljon a kormányzattal. Azok már másféle politikai érdekek. 2006 és 2013 között a különbség a spontaneitásban van, és kevésbé az ízlést illetően. Akkor egy beszéd kiszivárgása után történt egy nagy érzelmi intenzitással járó megmozdulás, amelynek már voltak előjelei a párttámogatottságban. Az ilyen megmozdulások viszont természetükben mások. Provokatív figyelemfelkeltés, olyan szimbolikus lépés, amely mögött nem áll nagy társadalmi bázis.
Ráadásul ezzel más értékeket is rombolnak, amelyek nevében szervezik elvi politikájukat. A kormány nem is volt rest többször felhívni az ellenzék figyelmét, hogy nem attól lesz demokratikus egy politikai kultúra, ha a szocialisták eredménye eléri a kormányzóképességet. A demokrata értékek nem akkor állnak fenn, ha megfogalmazza annak ellenpárját, és az ellen mozgósít, a demokrata nem attól demokrata, mert örökkön ellensége ellen harcol, s ha kell, megkreálja, hogy harcolhasson.
Emellett a sokat hangoztatott vád, miszerint a Fidesz-kormány messianisztikus célokkal lép fel és a magyaroknak meg kellene tanulniuk végre, hogy ne várjanak messiásokra, ugyanebben az értelmezésben szólhatna a baloldalnak is. Hiszen politikájuk lényege: ha a demokrácia baloldali keresztesei nem győznek 2014-ben, akkor a demokrácia ellenfelei győznek. Ebben az összefüggésben érthető, hogy miért van a baloldalnak szüksége forradalmi emlékeink megidézésére.
Első Közlés: Magyar Hírlap
