Kinek kacsa, kinek nyúl

A szerző értő, és nem elemző szándékkal ír egy a nyugati, domináló felfogáshoz képest más, új normateremtő politikai kultúráról. A balliberális paradigma ugyanis a mostani körülmények között kezdi érvényét veszíteni, miután a gazdasági válságot követően politikai válságba jutott, vagy ahogy Orbán Viktor fogalmazott Kötcsén: „…a világban zajló folyamatok is azt a benyomást keltik, hogy valami véget ért. Amit látunk tehát, az nem csupán egy kormányzat leszereplése, hanem egy korszak vége is egyben. Máshonnan nézve pedig egy új kezdet lehetősége.” Ebben a kontextusban kapnak tehát írásos formát az értetlen fülekre találó gondolatok.

A „semmit nem értek ebből”, „izzadságszagú erőlködés”, „mintha nem is egy bolygón élnénk” megjegyzések azt sugallják, hogy valóban új ez a kultúra, új a nyelvezete, félünk a nemzeti határozottságtól. Mikor nem tudjuk megfejteni érdekelméleti, pszichológiai és egyéb más úton sem a Fidesz-politikát, hogy miért cselekszik olykor szembetűnően saját imázsa és népszerűsége ellen a kormány, felvetődik a kérdés, hogy nem rossz szemüvegen keresztül szemléljük az eseményeket? Nem egy másik kultúra, egy másik értékkészlet aspektusa alapján? Ha nem értjük, mi az autonóm politikafelfogás, megengedhetjük-e azt a luxust, hogy éppen egy, a politikát a vizsgált politikai szereplők céljai felől szemlélő magyarázat mellett megyünk el? Valóban szükség volt egy normatív „fordítóra”, aki a válságba szoruló balliberális paradigmától eltérő, az általa nevezett „új kultúra” nyelvén ért. Aki nem ismeri a Konzervatív zászlóbontás címmel megfogalmazott gondolati előzményt , annak talán teljesen újszerű, sehová nem tehető, és talán kényelmetlen is ez az „új szellemi-kulturális klíma”.

A problémát abban látom, hogy még ennek az új felfogásnak a léte sem elfogadott tény, ezért érdekelméleti megközelítésből történik minden politikai kommunikáció, akció vizsgálata. Összeolvad értelmezés közben a blogszerző leíró szándékú magyarázata és az önös érdekből történő kimagyarázás fogalma. Így talán természetes is, hogy hamar megérkezett a szervilizmus vádja, mely a magyarázó funkciót nem ismeri fel. Saját világképének szemüvegén keresztül csak annyit lát, hogy egy nyelven beszél a hatalom gyakorlóival, így teljes azonosulást vél felfedezni, és persze provokációt. Feloldhatatlan elutasítást érzek (nem csak a kommentek között), mely következhet a megértésből és a meg nem értésből is. Utóbbi a kevésbé szerencsés eset, hiszen elmulasztják két „kultúra” egymásnak feszülését. A blog tekintetében nem egy ostromlott, hanem egy ostromló erődött látok, mely írásban rögzíti a helyzetet, a hozzá kapcsolódó feladatot, a közben fellépő nehézségeket, s próbálja feltörni maga körül az értetlenséget.

Bár azok számára, akik ténylegesen meg is tették ezt (az est házigazdája szerint is számtalan komoly alternatívával kellett „versenyezniük”, mint például az örménypárti Milla-tüntetés, vagy éppen a Zsidó Nyári Fesztivál zárónapja) a kép eléggé egyértelmű. Az itt megjelentek ugyanis – egytől egyig MSZP, DK-szimpatizánsok – vallják, hogy nekik kell Münchausen báró módjára 2014-ben Magyarországot a saját hajánál fogva kirángatni abból a mocsárból, amibe a II. Orbán-kormány taszította azt. (Lendvai Ildikó ezzel kapcsolatban egyenesen „gazdasági csődtömeget”, „európai konfliktusokat”, sőt „éhséglázadásokat” vizionált 2014-re.)

A másik aspektus – amiért ez a bizonyos kép kettős – az, hogy vajon valóban alternatíva lehet-e egy Horn Gyulát kis túlzással minden harmadik mondatában magasztaló Lendvai Ildikó, vagy éppen egy Kovács László (hosszasan lehetne a sort folytatni…) fémjelezte MSZP. De Lendvait idézve „kis innovációval megújítható párt.”

Az első kérdésre természetesen igen volt a válasz, sőt Lendvai szerint egy 2014-es vereség egyenes következménye lenne, hogy az MSZP már 2018-ban nem is létezne. A közönség erre rögtön rákontrázott: a megjelentek szerint nem csak a szocialista párt, hanem az ország sem fog létezni 2018-ra, ha nem sikerül az Orbán-kormányt elzavarni. A rasszizmussal kapcsolatban is aligha meglepő válasz született, ugyanis az est vendége elmondta, bár nem tudnak mindenhol megjelenni, például Cegléden vagy Devecseren, ahol a Jobbik a romák elleni akciókkal öregbítette hírnevét (van ahol „a helyiek kérésére nem is akarnak”), magától értetődően a párt elítéli a rasszizmus minden formáját. (Azért kíváncsi lennék, a kérdés feltevője mégis milyen válaszra számított…)

A Fidesz-KDNP kormánypártok értékelésén és az IMF tárgyalásokon túl a politika iránt (még) érdeklődőeket egyre fokozottabban érdekli a 2014-es választás. A nemrég még esélytelennek kikiáltott és fragmentált baloldal, valamint – az ellenzék szerint – a magát „bebetonozó” Fidesz között egyre inkább szűkül a mandátumszakadék. Az már biztos, hogy kevesebb képviselőt választanak majd, ám újdonság lesz a választási rendszer kimenetele, valamint kérdéses, hogy a baloldali pártok összefognak-e még a választások előtt, illetve: ha Orbánnak szövetség kell a kormányzáshoz, akkor ki lehet az.

Mi merre tartunk?

A második Orbán-kormány első két évét összetetten lehet értékelni, ezt már különböző fórumokon az erre vállalkozók meg is tették. A kivesézett elmúlt két évből azonban még lehetne bőven szemezgetni, volt elmúltnyolcévezés, unortodox gazdasági válságkezelés, új alkotmány (ejtsd: alaptörvény), törvénygyár, kritikák sora az EU-tól, kettős állampolgárság, békemenet, IMF delegáció hazaküldése, majd visszahívása, új adók, tandíj, kormánytag-cserék és nem utolsó sorban, a Sándor-palotában Áder János váltotta Schmitt Pált. Csupa olyan intézkedés és történés, ami egyeseknél megosztottságot, másoknál szimpátiát, míg sokaknál ellenérzést váltott ki. Az intézkedések következtében pedig Orbán szavazótábora apadásnak indult, amit az ellenzékiek igyekeznek is felhasználni; kevés sikerrel. Az már eddig is biztos volt, hogy a Fidesz ellenfele nem egy párt lesz, hanem több, azonban Orbán (első számú) kihívója továbbra is rejtett pályán melegít – már ha elkezdte egyáltalán.

A korábbi miniszterelnök, Bajnai Gordon már kijelentette egyszer, hogy nincsenek politikai ambíciói, ám ez a helyzet könnyen változhat. Nem mindegy azonban az, hogy a baloldali pártok miként egyeznének meg Bajnai esetleges szerepvállalásáról. Amennyiben Bajnai a baloldalon nem képes erős és egységes kormányt létrehozni, akkor szinte borítékolható, hogy Radicová sorsára jut. A baloldali politikai elit között azonban olyan mértékű személyes ellentét húzódik meg, ami nem minden esetben asszisztál egy új miniszterelnök-jelölt befogadására. Egyfelől a DK az MSZP-ből szakadt ki, a korábbi pártelnök Gyurcsány Ferenc személye továbbra is megosztja a baloldali szavazókat, másfelől Mesterházy Attila nem tűnik olyan karakteres figurának, aki Orbán első számú kihívója lehessen, harmadrészt az LMP szerepvállalása további kérdéseket vet fel (átalakul-e a vezetés, milyen feltétellel mennének bele egy balos koalícióba). Ameddig tehát a baloldalon megosztottság uralkodik, addig esélytelennek tűnik a választási győzelem és a stabil kormányzás. Felvetődik így a kérdés, hogy a baloldalnak van-e szüksége Bajnaira, vagy pedig Bajnainak a(z erős) baloldalra.

A jobboldal esélyeit latolgatva egyfelől tapasztaljuk azt, hogy a Fidesz(-KDNP) támogatottsága lecsökkent, ám még mindig első helyen áll. A kérdés az, hogy a megmaradt többség elég-e a 2014-es győzelemhez. A választási rendszer újratervezése, a határon túli magyaroknak szavazati jog adása, illetve a sok távolmaradó erősítik a Fidesz esélyeit. Amennyiben a Fidesz egyedül is képes győzni, marad a kormányzati pozícióban, azonban ha nem, akkor koalíciós partner után kell néznie. A koalíciós partner kiválasztásában Orbán Viktornak már van gyakorlata, de erről Torgyán József is mesélhetne. Az MSZP, a Jobbik és az LMP közül azonban egyikkel se állna össze szívesen Fidesz, de adott helyzetben nem lesz más lehetősége. A Jobbik, ami önmagát jobboldaliként határozza meg, a pártok közül a legellenszenvesebbek egyike lehet a Fidesz számára, így aligha jöhet létre koalíció a két párt között. Ám tudjuk, a politikában minden megtörténhet, így ez sem kizárható lehetőség. A legnagyobb kérdés az, hogy Orbán bevállalná-e a Jobbikot, vagy pedig ezt fordítva kell megkérdezni: Vona bevállalná-e, hogy kisebbik kormánypártként a Fidesszel működjön együtt. A következő lehetőség az MSZP, ebben az esetben a legnagyobb ellenfelével kötne nagykoalíciót a Fidesz, ami ugyan Németországban már kétszer megtörtént a II. világháború óta, de Magyarországon feltehetően borzolná a kedélyeket, de tény és való: így maradhatna meg legkönnyebben a kétharmados többség. Ebben a helyzetben (a magyar pártrendszer két szélét lezáró Jobbik, illetve MSZP között) marad középen az LMP.

Orbánnak így kétfajta szövetségese lehet: vagy a választópolgárok, akik kellő számú mandátumhoz juttatják a Fideszt, vagy pedig egy koalíciós partner, akiről legalább annyit (se) tudunk, mint a jelenlegi miniszterelnök első számú kihívójáról.

2014 után...

Amennyiben a Fidesz 2014-ben is győz, a baloldali pártok számára elkerülhetetlenné válik az, hogy megtegyék azt a manővert, ami többek között már megtörtént Olaszországban, vagy a skandináv államokban; azaz a baloldalon egy blokkot kell létrehozni, ami az ideológiai spektrumon belüli pártokat fogná össze. Svédországban például ez a folyamat is segítette azt, hogy a polgári pártok legyűrjék a szociáldemokraták hegemóniáját. A blokk létrehozása abból a szempontból nehéz, hogy a pártoknak a koalíciónál szorosabb együttműködést kell kötniük, emellett előre meg kell határozni a blokk vezető politikusát, aki harcba szállhat a győzelemért a választásokon. Ezzel beigazolódna az a duvergeri állítás, miszerint minden pártrendszer kétpólusosságra törekszik. A kormányzási stabilitás érdekében átfogóbb összefogás szükséges a baloldalon, így érhetik csak el, hogy a Fidesznek is csináljanak egy elmúltnyolcévet.