Bethlenfalvy Gábor hetivalasz.hu-n megjelenő Háború van-e? című írásában a „hazánkat sújtó” megosztottságot, az ehhez társuló háborús logikát szervező öt területet tárgyalja.

A megosztó kérdéseket úgy jelöli meg mint:

• „…egyre kevesebb gyermek születik, ennek következtében a társadalom elöregszik, azaz az idősek a népességben egyre nagyobb, a fiatalok egyre kisebb hányadot képviselnek”

• „Az európai hagyományoktól karakteresen eltérő – és azokat sok tekintetben alapjaikban megkérdőjelező- kultúrákat képviselő bevándorlók nagy tömegű jelenléte egyre gyakrabban súlyos … konfliktusokba torkollik.”

• „…a piacot túlságos mértékben eluralják a különböző pénzügyi termékek – majd az azokból származtatott újabb és újabb termékek.”

• „…a hagyományos családmodell keretei között élő emberek számának folyamatos fogyatkozása elérte azt a mértéket, ami már jóval túlmutat azon a megközelítésen, hogy szabad egyének olyan döntéseket hoznak a magánéletükben, amilyet akarnak… a családok megfogyatkozása civilizációnk alapszöveteit roncsolja….”

• „…a közéleti megnyilvánulások színvonalának zuhanása.”

• A politikusok azoknak a választóknak a kegyeiért küzdenek, „akiknek nagy része súlyosan tájékozatlan, és szinte semmi más nem érdekli őket, mint hogy saját rövid távú materiális vágyaik kielégítését milyen mértékben hajlandó kiszolgálni az adott politikai erő… Ennek következménye a politikai döntéshozók legitimitásának súlyos megkérdőjeleződése…”

• „…talán fel sem merülő igények felkeltését szolgáló gépezetek is a legmagasabb teljesítményfokozaton dolgoznak… Az igényeket és a vele járó fogyasztást felturbózni hivatott kommunikációs gépezet… arra biztat minket, hogy ne fogjuk vissza magunkat…”

• „…azt a képzetet ülteti a tömegek fejébe, hogy problémáinkat különböző termékek és szolgáltatások megvásárlásával (és csak azzal) tudjuk megoldani… a boldogság pénzért kapható.”

A kiemelt részekből összeálló diagnózis háborús korképet ad, amely - ahogy a szerző is írja, „nem jelenti azt, hogy borotvaéles vonallal kettéválaszthatnánk a világot, mellyel végérvényesen kijelölhetjük, hogy ki az ellenség és ki a barát.” Ez fontos gondolat, hiszen a civilizációs kérdésekben megjelenő határvonal nem állandó határokkal bíró csoportok között, sőt, nem is a politikai pártok között húzódik. A pártrendszer manapság került csak ennek a kérdésnek medrébe, mivel a diagnózis ezekben az években került látványosan napirendre, és így a pártoknak is állást kellett foglalniuk a problémák megítélésével és azok gyökereivel kapcsolatban. Tehát a probléma maga hódította meg a pártpolitikát. Ez azért van, mivel a törésvonal sem elsősorban egy-egy „issue” köré szerveződő támogatók és ellenzők csoportja között fedezhető fel, hiszen nem beszélhetünk eladósodottságot, populizmust, fogyasztásmániát, népességcsökkenést önmagáért támogatók köréről. Ezek a fogalmak ugyanis csak származékai egy idea válságának, melynek mechanizmusai már saját bázisának szövetét roncsolják. Aki pedig ezeknek továbbra is védelmezője, az a problémák okát is másban találja, olyan szférákban, melyekkel kapcsolatban könnyebben támadnak kétségei. Az adottnak vélt „ortodox” prioritások azonban továbbra is megkérdőjelezhetetlenek, például az élet minden területén érvényesülő piaci modell vagy az individuum mint alapegység. A „civilizációs kérdés" tehát hit kérdése, politikai kérdéssé kell, hogy váljanak ezek a problémák ahhoz, hogy valódi politikai vita folyhasson ezekről a jelenségekről, melyeknek megkérdőjelezhetetlen ideológiai értékalapjuk van. Ebben az értelemben fel kell törni a „depolitizáltságot".

Molnár Tamás filozófus, ezt a mára a nyugati civilizációt domináló jelenséget nevezi liberális hegemóniának. A civil társadalom ideológiájaként fölényes helyzetében olyan politikát hoz létre, melyben inkább menedzserek hoznak döntéseket, akiket csak a technika, a módszer és a társadalmi nyomás „névtelenül meghatározott keretei” korlátoznak. Molnár szerint tehát „hiányzik az elit, mivel a liberális civil társadalom bezárkózik egy olyan ››kultúrá‹‹-ba, ahol a piac törvényeihez való igazodás biztosítja, hogy senki ne lépje át a konszenzus határait.” Szerinte a „despiritualizált liberalizmus azért okoz rossz közérzetet, mert nem kínál semmilyen ideált, a fogyasztás különböző formáit kivéve. […] A betegségek […] a következők: az identitás bizonytalansága, a szeretet és a stabil kapcsolatok hiánya, a stressz, vagyis az erőfeszítés és a hamis kielégülés közötti feszültség, a nagyszámú és fölösleges információ, a rossz lelkiismeret, melyet a liberális retorika idéz elő, mely szeretne ››segíteni minden embernek, hogy méltósággal és jólétben éljen‹‹, és mely minden alkalommal kudarcot vall.”

Tulajdonképpen egy általánosabb, de nagyon hasonló diagnózist vázolt fel. Mindazonáltal ez alapján érthető, hogy az ideológiai gyökerek milyen hatással lehetnek a politikai rendszerekre, illetve felvetik az ebben a kontextusban értett „szakértői” kormányzás felelősségét, az azt jellemző depolitizáltságot, ez pedig felveti az elit és a hatalom moralizálásának és a valláserkölcs számonkérésének jelentőségét.

Ha egy az élet minden területére kiterjedő, a világ működésével kapcsolatos minden területet meghódító mainstream eszme krízisbe kerül, akkor elkerülhetetlenné válik a háborús retorika annak kritikusai irányába. Igen elterjedt az a vélemény, miszerint a Fideszre jellemző a harcias kommunikáció, miközben a baloldal által felvett „üldözött” és olykor „áldozati” szerep éppúgy háborús retorikai eszköztár része, mint a kormánypárt általi folyamatos mozgósítás. G. Fodor Gábor szókapcsolatát kifordítva, a jobboldali kormány nem is ostromlott erődként, inkább ostromló erődként viselkedik, melyet körülvesz a szándékait folyamatosan megkérdőjelező közeg, melynek „ortodox” értelmezéseivel kell megküzdenie, és melyben ki kell vívnia helyét a legitim értékrendek között.

Ezt bizonyítja az a „vitakultúra”, melyben az ellenfelek nem hajlandók egymás gondolati kiinduláspontjait, sőt még a kontextust sem, amiben gondolkodnak, érvényesnek elismerni. Kéri László a Mozgó Világban írt még 2007-ben az orbáni „tekervényes útról”, melyet legkevésbé sem tud komolyan venni – azóta sem. Iróniával jegyezte meg, hogy talán „meg sem érdemlünk egy olyan kivételes vezetőt [Orbán Viktor], aki helyettünk is ott tartja ujját a Történelem ütőerén.” A kritika alapja tehát az, hogy az eddigi jóléti társadalmakat nem egy „régi, kisszerű, provinciális és dogmatikus gondolkodás” uralma jellemzi, és az újszerűnek tűnő kormányzási technika pedig a moralizálást, az erkölcsi kérdések felvetését csak a számító politikai racionalitás eszközeként használja. A demokráciára veszélyes, illetve hatalomtechnikai okokból ún. „megtalált” ellenségképekre spekuláló politikai öncélúságot látnak, és emiatt az egyet nem értés helyett az egymást meg nem értés jellemző. Ebből pedig egyenesen következik a populizmus vádja, mely egyébként is bevett politikai fegyver más érveinek leértékelésére. Ebben a tekintetben „kurucos szabadságharc”, a jobboldal „anitmodernizmusa”, a keresztény-európai értékek mind csak palástot jelentenek a „hataloméhes” kormányzat számára.

A liberális értékek, és azok történelmi szerepe vitathatatlan, innovációt hoztak, társadalmi és egyéni sorsok változtak meg. Kérdés azonban, hogy nem-e túlnőtt hódításaival saját szerepkörén. Vitathatatlan az is, hogy valóban aktuális kérdés a leértékelő tolerancia, az igazságtalan egyenlősítés és a felelőtlen szabadság.

1. Molnár Tamás: Liberális hegemónia, Kairosz Kiadó1993.: 78.
2. Uo.: 76.