Bethlenfalvy Gábor hetivalasz.hu-n megjelenő Háború van-e? című írásában a „hazánkat sújtó” megosztottságot, az ehhez társuló háborús logikát szervező öt területet tárgyalja.

A megosztó kérdéseket úgy jelöli meg mint:

• „…egyre kevesebb gyermek születik, ennek következtében a társadalom elöregszik, azaz az idősek a népességben egyre nagyobb, a fiatalok egyre kisebb hányadot képviselnek”

• „Az európai hagyományoktól karakteresen eltérő – és azokat sok tekintetben alapjaikban megkérdőjelező- kultúrákat képviselő bevándorlók nagy tömegű jelenléte egyre gyakrabban súlyos … konfliktusokba torkollik.”

• „…a piacot túlságos mértékben eluralják a különböző pénzügyi termékek – majd az azokból származtatott újabb és újabb termékek.”

• „…a hagyományos családmodell keretei között élő emberek számának folyamatos fogyatkozása elérte azt a mértéket, ami már jóval túlmutat azon a megközelítésen, hogy szabad egyének olyan döntéseket hoznak a magánéletükben, amilyet akarnak… a családok megfogyatkozása civilizációnk alapszöveteit roncsolja….”

• „…a közéleti megnyilvánulások színvonalának zuhanása.”

• A politikusok azoknak a választóknak a kegyeiért küzdenek, „akiknek nagy része súlyosan tájékozatlan, és szinte semmi más nem érdekli őket, mint hogy saját rövid távú materiális vágyaik kielégítését milyen mértékben hajlandó kiszolgálni az adott politikai erő… Ennek következménye a politikai döntéshozók legitimitásának súlyos megkérdőjeleződése…”

• „…talán fel sem merülő igények felkeltését szolgáló gépezetek is a legmagasabb teljesítményfokozaton dolgoznak… Az igényeket és a vele járó fogyasztást felturbózni hivatott kommunikációs gépezet… arra biztat minket, hogy ne fogjuk vissza magunkat…”

• „…azt a képzetet ülteti a tömegek fejébe, hogy problémáinkat különböző termékek és szolgáltatások megvásárlásával (és csak azzal) tudjuk megoldani… a boldogság pénzért kapható.”

A kiemelt részekből összeálló diagnózis háborús korképet ad, amely - ahogy a szerző is írja, „nem jelenti azt, hogy borotvaéles vonallal kettéválaszthatnánk a világot, mellyel végérvényesen kijelölhetjük, hogy ki az ellenség és ki a barát.” Ez fontos gondolat, hiszen a civilizációs kérdésekben megjelenő határvonal nem állandó határokkal bíró csoportok között, sőt, nem is a politikai pártok között húzódik. A pártrendszer manapság került csak ennek a kérdésnek medrébe, mivel a diagnózis ezekben az években került látványosan napirendre, és így a pártoknak is állást kellett foglalniuk a problémák megítélésével és azok gyökereivel kapcsolatban. Tehát a probléma maga hódította meg a pártpolitikát. Ez azért van, mivel a törésvonal sem elsősorban egy-egy „issue” köré szerveződő támogatók és ellenzők csoportja között fedezhető fel, hiszen nem beszélhetünk eladósodottságot, populizmust, fogyasztásmániát, népességcsökkenést önmagáért támogatók köréről. Ezek a fogalmak ugyanis csak származékai egy idea válságának, melynek mechanizmusai már saját bázisának szövetét roncsolják. Aki pedig ezeknek továbbra is védelmezője, az a problémák okát is másban találja, olyan szférákban, melyekkel kapcsolatban könnyebben támadnak kétségei. Az adottnak vélt „ortodox” prioritások azonban továbbra is megkérdőjelezhetetlenek, például az élet minden területén érvényesülő piaci modell vagy az individuum mint alapegység. A „civilizációs kérdés" tehát hit kérdése, politikai kérdéssé kell, hogy váljanak ezek a problémák ahhoz, hogy valódi politikai vita folyhasson ezekről a jelenségekről, melyeknek megkérdőjelezhetetlen ideológiai értékalapjuk van. Ebben az értelemben fel kell törni a „depolitizáltságot".

Molnár Tamás filozófus, ezt a mára a nyugati civilizációt domináló jelenséget nevezi liberális hegemóniának. A civil társadalom ideológiájaként fölényes helyzetében olyan politikát hoz létre, melyben inkább menedzserek hoznak döntéseket, akiket csak a technika, a módszer és a társadalmi nyomás „névtelenül meghatározott keretei” korlátoznak. Molnár szerint tehát „hiányzik az elit, mivel a liberális civil társadalom bezárkózik egy olyan ››kultúrá‹‹-ba, ahol a piac törvényeihez való igazodás biztosítja, hogy senki ne lépje át a konszenzus határait.” Szerinte a „despiritualizált liberalizmus azért okoz rossz közérzetet, mert nem kínál semmilyen ideált, a fogyasztás különböző formáit kivéve. […] A betegségek […] a következők: az identitás bizonytalansága, a szeretet és a stabil kapcsolatok hiánya, a stressz, vagyis az erőfeszítés és a hamis kielégülés közötti feszültség, a nagyszámú és fölösleges információ, a rossz lelkiismeret, melyet a liberális retorika idéz elő, mely szeretne ››segíteni minden embernek, hogy méltósággal és jólétben éljen‹‹, és mely minden alkalommal kudarcot vall.”

Tulajdonképpen egy általánosabb, de nagyon hasonló diagnózist vázolt fel. Mindazonáltal ez alapján érthető, hogy az ideológiai gyökerek milyen hatással lehetnek a politikai rendszerekre, illetve felvetik az ebben a kontextusban értett „szakértői” kormányzás felelősségét, az azt jellemző depolitizáltságot, ez pedig felveti az elit és a hatalom moralizálásának és a valláserkölcs számonkérésének jelentőségét.

Ha egy az élet minden területére kiterjedő, a világ működésével kapcsolatos minden területet meghódító mainstream eszme krízisbe kerül, akkor elkerülhetetlenné válik a háborús retorika annak kritikusai irányába. Igen elterjedt az a vélemény, miszerint a Fideszre jellemző a harcias kommunikáció, miközben a baloldal által felvett „üldözött” és olykor „áldozati” szerep éppúgy háborús retorikai eszköztár része, mint a kormánypárt általi folyamatos mozgósítás. G. Fodor Gábor szókapcsolatát kifordítva, a jobboldali kormány nem is ostromlott erődként, inkább ostromló erődként viselkedik, melyet körülvesz a szándékait folyamatosan megkérdőjelező közeg, melynek „ortodox” értelmezéseivel kell megküzdenie, és melyben ki kell vívnia helyét a legitim értékrendek között.

Ezt bizonyítja az a „vitakultúra”, melyben az ellenfelek nem hajlandók egymás gondolati kiinduláspontjait, sőt még a kontextust sem, amiben gondolkodnak, érvényesnek elismerni. Kéri László a Mozgó Világban írt még 2007-ben az orbáni „tekervényes útról”, melyet legkevésbé sem tud komolyan venni – azóta sem. Iróniával jegyezte meg, hogy talán „meg sem érdemlünk egy olyan kivételes vezetőt [Orbán Viktor], aki helyettünk is ott tartja ujját a Történelem ütőerén.” A kritika alapja tehát az, hogy az eddigi jóléti társadalmakat nem egy „régi, kisszerű, provinciális és dogmatikus gondolkodás” uralma jellemzi, és az újszerűnek tűnő kormányzási technika pedig a moralizálást, az erkölcsi kérdések felvetését csak a számító politikai racionalitás eszközeként használja. A demokráciára veszélyes, illetve hatalomtechnikai okokból ún. „megtalált” ellenségképekre spekuláló politikai öncélúságot látnak, és emiatt az egyet nem értés helyett az egymást meg nem értés jellemző. Ebből pedig egyenesen következik a populizmus vádja, mely egyébként is bevett politikai fegyver más érveinek leértékelésére. Ebben a tekintetben „kurucos szabadságharc”, a jobboldal „anitmodernizmusa”, a keresztény-európai értékek mind csak palástot jelentenek a „hataloméhes” kormányzat számára.

A liberális értékek, és azok történelmi szerepe vitathatatlan, innovációt hoztak, társadalmi és egyéni sorsok változtak meg. Kérdés azonban, hogy nem-e túlnőtt hódításaival saját szerepkörén. Vitathatatlan az is, hogy valóban aktuális kérdés a leértékelő tolerancia, az igazságtalan egyenlősítés és a felelőtlen szabadság.

1. Molnár Tamás: Liberális hegemónia, Kairosz Kiadó1993.: 78.
2. Uo.: 76.

A 2013-as év a parlamenti pulpitusfoglalások és a molinógyártások éve lett. A dilihez nemrég csatlakozott a Demokratikus Koalíció képviselőcsoportja is, amely Vadai Ágnessel az élen festett monoklival és a „fideszes fiúknak” szóló transzparensekkel tiltakozott a hétfői plenáris ülésen. A házelnök persze nem restelli súlyos pénzbüntetésekkel megrendszabályozni a véleménynyilvánítás ilyen formáját választó képviselőket.

Forrás: mandiner.hu

Az ilyen jellegű performance-ok emlékezetesek tudnak lenni, a híréhséggel küzdő média minden alkalommal élvezettel le is csap rájuk. És valóban, ezért használják ezeket az eszközöket előszeretettel a kis pártok, mert ők minden erejükkel az életben maradásért versengenek. Különösen igaz ez a kampányidőszakra, amikor a szereplés kényszere már-már emberfeletti küzdelemmé válik.

Az elmúlt egy évben a molinós akciókat jellemzően a frakció nélküli pártok - így függetlennek minősülő - képviselői hajtották végre. Mindezt azért, mert ők is tudják, a szavazók úgy gondolják: a választókerületek anyagi jólétének biztosítása vagy a velük való kapcsolattartás mellett a képviselő első számú feladata, hogy a fontos kérdésekben szót emeljen. Csakhogy a független képviselőknek ilyen tekintetben nehézkesen megy a saját választóik képviselete. Függetlenként ugyanis nincs lehetőségük napirend előtti felszólalásra, és korlátozottak az interpellációs vagy az időkeretes vitákban történő felszólalási lehetőségeik is.

Magyarul: alig hallani őket a parlamenti vitákban, ezért kénytelenek más megoldásokhoz folyamodni, amelyek, akárhogy nézzük, a ház rendjének megzavarására alkalmasak. És ilyenkor jön Kövér László a képbe, aki szerint „mi lenne, ha mind a háromszáznyolcvanhat képviselő úgy gondolná, párosával molinót ragad, mert kevesli a megszólalási lehetőséget?” Tiszta sor, vannak házszabályok, amelyeket be kell tartani, ezzel alapvetően nem is lenne baj.

De a jogok és kötelezettségek összekapcsolásában érezni némi disszonanciát. Ezekkel az akciókkal ugyanis nem az a baj, hogy az egyes ügyek kapcsán különféle, a kormánypárti állásponttal ellentétes vélemények fogalmazódnak meg. Ha egy párt rendelkezik akkora társadalmi támogatottsággal, hogy elérje a parlamenti bejutáshoz szükséges öt százalékot, és frakciót alapít, van rá lehetősége – a parlamenten kívül –, hogy akár hetente demonstráljon valami ellen. A büntetés a vélemény kinyilvánításának módjáért jár.

Ám az ellenzék ilyenkor előszeretettel játssza a bűnbak szerepét, ami tökéletesen beleillik az évek során felépített történetbe. Az ellenzéki sztori nem szól másról, mint a demokraták harcáról az önkénnyel szemben, a félelemről és az elnyomásról, amely átjárja a mindennapokat, a végleges leszakadásról, amelyből csak az európaiságon keresztül vezet a kiút. Meg hát jogállamban ilyet nem is szokás, megvádolni a politikai véleményüket kinyilvánító szabad polgárokat, botrányos, nem demokratikus.

Ezt a gondolatmenetet követve egyébként teljesen racionálisnak tűnik ez a fajta stratégia, valószínűleg hatásos is, egy kivételtől eltekintve. Mégpedig attól, ahogyan Uj Péter a minap fogalmazott: „Azért van abban valami logika, vagy nem is tudom, támogatható elképzelés, hogy az Országgyűlés mégsem valami flashmobkényszeres alternatív hippiszínház, ahol minden hétre jut néhány bohóctréfa vagy egyéb látványos, közönségszórakoztató akció.” Kicsit konkrétabban: az Országház az a hely, ahol a döntéshozatal folyik, ahol nyilvánosan kérdőre vonhatnak egy politikust, ahol ebből kifolyólag értelmes vitának kellene folynia. Ahol a demokratikus képviselet minősége alapvetően a résztvevők hozzáállásától függ.

 Első közlés: Magyar Hírlap

Assange, Chapman, Snowden. Wikileaks, kémbotrány, lehallgatási ügy. Az elmúlt években a celebritások „magasságba” röpültek egyes diplomáciai titkok szivárogtatásával, kémkedéssel és hazaárulással vádolt személyek. Amikor egy-egy ügy napvilágra kerül komoly média visszhangot kap, majd amilyen gyorsan jön, el is hal. Azonban az aktuális lehallgatási ügy kapcsán több kérdés is felmerül, amelyeket ritkán teszünk fel.

Assange (forrás: Guardian)

Honnan szivárognak az információk?

Számítógépes tűzfalak és fizikai rendszerek tucatjai védhetnek egy-egy információt, az addig nincs biztonságban, amíg az emberi tényező közrejátszik. A Wikileaks által közzétett diplomáciai levelezések is elégedetlen állami alkalmazottak miatt lettek „közkincsek”. Hogy is történik ez? Akad egy Mancika, alulfizetett titkárnő, aki rendelkezik hozzáféréssel a titkosított belső levelező hálózathoz. Főnöke közeledése vagy éppen annak hiánya miatt, sértett önérzettel elkezd plusz másolatokat készíteni egyes levelekről és aktákról, amikre nagy feliratokkal írják rá: TOP SECRET!

De akadnak még „lelkiismeretes” alkalmazottak, akik mások magánéletébe vagy szövetséges országok belügyeibe hallgatnak, olvasnak bele. Természetesen mindenki a „jó ügy” érdekében emeli fel a hangját az egyre általánosabb adathalászat ellen s nem azért szivárogtatnak, mert pénzt remélnek vagy reméltek az információikért. Hát persze.

Hogy szaporodhattak meg a lékek?

9/11 után komoly kritika érte a az amerikai titkosszolgálatokat. Nem kommunikáltak elég jól, nem figyeltek meg eléggé. A vádakra érkezett első válaszként megalkották a PATRIOT [Uniting and Strengthening America by Providing Appropriate Tools Required to Intercept and Obstruct Terrorism Act of 2001] törvényt ami lehetőséget biztosított a titkosszolgálatoknak arra, hogy az addiginál könnyebben hallgassanak le telefonbeszélgetéseket és olvassanak el elektronikus leveleket. A felhatalmazással megnőttek az elvárások, ami az elektronikus felderítésre szakosodott a Nemzetbiztonsági hivatal [NSA] létszámduzzasztását eredményezte. A bővítési kényszer alapvetően együtt jár az állomány felhígulásával. Talán pont ezen folyamat eredményének lehetünk tanúi az alig harminc éves Snowden esetében is.

Snowden (forrás: Guardian)

Miért „dolgoznak” egymásra a a baráti országok? - romantikus verzió

A nemzetközi szervezett bűnözés és terrorizmus világát éljük. A két, tevékenységét folytató, illegalitásban tevékenykedő kör, pedig helyenként összefonódik. A „terrorizmushoz szükséges” anyagi források gyakran a bűnözői tevékenységekből származnak. Emellett az egyes terrorista sejkek gyakran igénybe veszik a határokon átívelő szervezetek hálózatait. Az ilyen összefüggések átlátása és bűnözői tevékenységek felszámolása miatt lehet szükséges más, gyakran baráti és szövetséges államok területén folytatott hírszerzői tevékenységre. Ez mondjuk nem indokolja az egyes államok politikai és gazdasági prominenseinek lehallgatását.

Miért „dolgoznak” egymásra a baráti országok? - kevésbé romantikus verzió

Röviden: politikai és gazdasági előny megszerzése érdekében. A szövetségek és kétoldalú egyezmények ellenére is rizikós lehet egy-egy tárgyalás két ország között. Az a fél, amelyik előre ismeri a vele szemben leülő partner véleményét, szándékait, határait, mindenképpen előnyből indul és sokkal könnyebben érvényesíti érdekeit. Ez a logika már megmagyarázza a különböző állam és kormányfők, illetve a pozíciók aspiránsainak lehallgatását.

A gazdasági érdekek összetettebb kérdések és bonyolultabb rendszerben működnek. Az utilitarista logika alapján az állam megsegítheti a területén működő, neki adót fizető, adófizetőit foglalkoztató multinacionális cégeket a saját erőforrásaival. Az meg már önmagától értetődő, hogy a nagyvállalatok állami, titkosszolgálati segítséget kapnak, ha maga az állam is tulajdonos. Nézzünk egy-két egyszerű példát. Tegyük fel, hogy a magyar államnak jelentős tulajdonrésze van egy nagy hazai olajtársaságban. Ez az olajtársaság olajfúrót szeretne üzemeltetni Kazahsztánban. Egy bizonyos logika alapján az államnak joga van ahhoz, hogy hírszerző hálózata által információkat juttasson, az egyébként részvénytársaságnak. Olyanokat, mint például: magánbeszélgetései alapján, mennyire hajlik Nazarbajev a nyugati befektetőknek való kedvezésre vagy éppen mennyire nem. Egy kicsit nagyobb léptékben, de ugyanazon a palettán vegyük példának két azonos nagyvállalatot. Ha az amerikai adminisztrációnak fontos, hogy a Boeing megkapjon egy olyan szerződést, ami ezer új munkahelyet hoz létre 10 évre, akkor bizony előfordulhat, hogy lehallgattatják az Airbus alkalmazottjait és irodáit, hogy jobb ajánlatot tudjon adni az amerikai cég.

Hogy tehetik meg mindezt?

A hírszerző és elhárító ügynökségek feladatuk elvégzése közben megszegnek: alapvető emberi jogokat, a saját és célországok törvényeit és nemzetközi egyezményeket. Azért mert ez a feladatuk. Legtöbbször törvényi, olykor viszont csak intézményi felhatalmazást kapnak, mert az a terület, ahol tevékenykednek „szürke zóna”. Erkölcsileg is ingoványos terep lehet és bár közhely, mégis le kell írni: „a cél egy magasabb jó”, államérdek. Természetesen szükség van állami kontrollra. Szükség van fékekre és ellensúlyokra a titkosszolgálatok rendszerében is azért, hogy ne válhassanak politikai tényezőkké, saját országukban.

Bármit is tesznek a titkosszolgálatok, azt nem szabad elfelejtenünk: akkor működnek igazán jól, ha nem tudjuk mit is csinálnak valójában. Általában akkor hallunk a különböző cégekről, amikor hibáznak vagy mulasztanak. Akkor viszont már nagy a baj.

Mi lesz a kémek sorsa?

Ma már ha az NSA jól csinálja, akkor nem kapják el a „kémeit”. Ahogy a rakétákkal gyilkoló robotrepülőket, úgy a nemzetközi lehallgatásokat is kontinensnyi távolságból irányítják már. Egy-egy országban vagy régióban csak egy központot kell felállítaniuk [ha nem teszik meg helyettük a baráti titkosszolgálatok] és egy-két, talán mit sem sejtő technikussal, karbantartatniuk. Azonban az operatív, a fedett munkák és a „fiókban kotorászás”, magával hordozza a lebukás veszélyét. Ha kicsit szabadjára eresztjük a képzeletünket, akkor azt gondolhatjuk, hogy több „kém” veszíti életét munka közben, mint amennyit nyilvánosságra hoznak. Még olyan helyen is, ahol hivatalosan nincs halálbüntetés.

Egy másik módi a nyilvánosság. Mert előfordulhat, hogy ha valaki titkokat lop vagy csak szivárogtat és mégis életben marad. Sőt egyenesen celebritás lesz. Julian Assange volt az elmúlt tíz év talán legtöbbet emlegetett „szivárogtatója”, még ha csak szerkesztette is a Wikileaks anyagait. Bár ezért a tettéért volt kénytelen folyamatosan mozgásban lenni, mégis nemi erőszak vádjával állhatott a svéd nyomozóhatóságok elé. Azóta pedig megírta könyvét és a tervek szerint film készül az életéből. A legújabb kém-celeb Edward Snowden, az NSA volt programozója, aki lelkiismereti kérdések miatt adott közkézre megfigyelésekkel kapcsolatos adatokat. Ugyanakkor az egyik legnagyobb tehetségnek tartott Anna Kushchyenko, Mata Harihoz hasonlóan bájait is bevetette az információszerzéshez és azóta a „túléléshez”. A 31 éves orosz hölgy, egy orosz-amerikai „kémcserét” követően sikeresen vetette meg a lábát az orosz médiában. Divatbemutatókon vonul végig, esti műsort vezet és szinte nemzeti hősként ünneplik. Anna Chapman

Anna Chapman (forrás: Telegraph)

Kinek és miért kellemetlen a lehallgatási botrány?

Ha azt nézzük, hogy mi jut el hozzánk az aktuális kémbotrányból, akkor az Egyesült Államoknak a legkellemetlenebb. Hiszen ők hallgattak le és figyeltek meg mindenkit. Hosszú évek óta gyűjtögették és valószínűleg felhasználták az adatokat. De itt állna meg a történet? Nem. A felszínen tomboló politikai, viharnak tűnő, kommunikáció mögött egy részről békésebb a tenger, más részről fejeknek kell hullania. 

Az eddigi szövetségeseknek, továbbra is szüksége van az Egyesült Államokra. Az együttműködések meg fognak maradni, hiszen eddig is önként adtak át információkat a spanyol, német, angol szolgálatok az amerikaiaknak. Valószínűleg ezután is így lesz. Politikai és gazdasági téren is szüksége van a most hőzöngő és magyarázatot követelő országoknak az USA-ra. Idővel elül majd ez a tornádó, mindenki megunja a lehallgatást vagy lesz más. Ki fog fulladni a konfliktus és minden nemzetközi kapcsolat, az ezt megelőző állapothoz fog visszatérni. Addig is olyan hangulatra lehet számítani, mint amilyen az amerikai-izraeli viszony volt a '80-as, '90-es években, a kétoldalú lehallgatási ügyek napvilágra kerülésének idején.

Ha azt nézzük, hogy kinek kellemetlen valójában a lehallgatási botrány, akkor kicsit közelebb kell szétnéznünk. A tömeges lehallgatások, a politikusoktól és vezető gazdasági szereplőktől való információlopás az az egyes országok kémelhárításának kudarca. Mert ha nem tudtak róla, akkor nem képesek megvédeni az országukat és az állampolgáraikat. Ezen a területen kéne felelősöket keresni inkább.

Hogyan tovább kémvilág?

Az a véleményem, hogy semmi sem fog változni. Az egyes államoknak továbbra is igényük lesz az eddig is gyűjtött politikai és gazdasági információkra. Óvatosabban fognak adatot halászni, illetve remélhetőleg jobban fognak vigyázni saját vezetőikre. Eddig is mindenki próbált lehallgatni mindenkit. Nem csak az USA, mindenki. A továbbiakban talán még nagyobb arányban megjelenik a „titkosszolgálati kiszervezés”. Vannak ugyanis olyan szervezetek, amelyek állami szolgálatoktól felszippantott szakembereket alkalmazva eddig is folytattak „hírszerző” vagy „elhárító” tevékenységet, azon megrendelőik részére, akik fizettek nekik. Az sem elképzelhetetlen, hogy ilyen szervezetek az állami cégek irányítása alatt állnak, hiszen a „jobb ha mi csatornázzuk be a leszerelt hírszerzőket, mintha egy másik állam” elvnek jelen kell lennie a rendszerben.

Mindebből az következik, hogy ha csökkentik is a lebukás veszélyét, minden marad a régiben. Mi, átlagpolgárok is el fogjuk felejteni a mostani botrányt és bátrabban mondjuk ki telefonbeszélgetéseinkben vagy írjuk le e-mailben a következő szavakat: bomba, robbantás, alkaida, miniszterelnök, Obama, alma, barack...

A baloldalon egy ideje az történik, amit Gyurcsány Ferenc akar, az Együtt és a szocialisták pedig csak kapkodják a fejüket. De miként számolhatnák fel ezt a helyzetet?

Amióta a Demokratikus Koalíciót Mesterházy Attiláék kikosarazták, az egykori miniszterelnök felvonultatta teljes eszköztárát és minden médiavonzó képességét, s mint látszik, ez eredményre is vezetett. A Nézőpont Intézet Médiaműhelyének 2013 harmadik negyedévére vonatkozó kimutatása szerint az öt fontos médium esti műsoraiban Gyurcsány Ferenc jóval többször jelent meg, mint az ellenzék legnagyobb pártját vezető Mesterházy Attila és az elmúlt időszakban teret veszítő Bajnai Gordon.

Jól látható, hogy ők nem tudnak mit kezdeni azzal a Gyurcsány Ferenccel, aki 2006 óta a magyar közélet egyik leggyűlöltebb figurája, de aki, úgy tűnik, az ő kárukra is képes növelni pártja támogatottságát. Gyurcsányt ebben az is segíti, hogy elutasítása óta nincs vesztenivalója, leszámítva azt, hogy tevékenysége gyengítheti a kormányváltás ma meglehetősen haloványnak tűnő esélyét. Ettől eltekintve két lehetősége van. Az egyik, hogy kimarad a szövetségből, amire jelen pillanatban szívesebben fogadnék, a másik, hogy beveszik, ami szinte garantálná a DK parlamentbe jutását. Ez esetben folytatni fogja, amit eddig is csinált: minden más szereplő érdekét figyelmen kívül hagyva igyekszik növelni saját támogatottságát, dűt-borít mindent, s ezzel felhívja magára a figyelmet, s folytatja a radikális retorikát.

Ezzel eddig sikert ért el, a szocialisták és az Együtt csak nézi a műsort, amitől olykor minden bizonnyal égnek áll a haja. Egyszerűen nem az ő kezükben van baloldal témáinak és eseményeinek irányítása. Jól példázza ezt az október végén lejátszódott eseménysor: 23-án Gyurcsány keményen odaszólt nekik, s ez komoly ellentéteket szült: Mesterházy és Bajnai is elmondta, hogy haragszanak rá, és nincs hely a DK számára a megállapodásukban. 28-án már Gyurcsány „védte meg” az MSZP-t a bajai álvideó ügyében, illetve felajánlotta, hogy az összefogás érdekében hajlandó lemondani a képviselő-jelöltségről is.

Ezt követően 30-án reggel már azt hangoztatta: biztos abban, valamikor meg fognak állapodni az MSZP-vel és az Együttel, hogy aztán még aznap este azt is elmondja, határozott elképzelése van arról, hogy ki legyen az egész baloldal közös miniszterelnök-jelöltje. Ez persze abszolút borítaná a kétpárti megegyezést. A képviselő-jelöltségről való lemondás meglengetése egyébként valószínűleg blöff, ami azt jelzi, hogy a DK sem gondolja, hogy a szövetség részesei lehetnek majd.

Egyértelmű, hogy Gyurcsány esetében nem tudják eljátszani azt a trükköt, amely számos kis párt esetében működni szokott, nevezetesen, hogy nem foglalkoznak vele, így nem hagynak számára levegőt, nem terelik rá a figyelmet, mert a DK és vezetője képes maga is kivívni ezt. A másik lehetőség, hogy folytatják, amit eddig is csináltak, vagyis maszatolgatnak, nem engedik közel magukhoz, de nem is utasítják el elég élesen és egyértelműen.

Harmadsorban megpróbálhatnak leszámolni a Demokratikus Koalícióval és annak elnökével. Ebbe az irányba azonban főként csak Szanyi Tibor megszólalásai mutatnak, viszont az október 23-án történtek alkalmat adtak minderre. Lehetősége lenne a szocialistáknak és szövetségesüknek akár Őszöd elővételére is, amivel kapcsolatban érdekes módon mostanában talán éppen a DK megnyilvánulása volt a legemlékezetesebb. Kérdés persze, hogy lenne-e erejük arra, hogy a baloldali szavazókat meggyőzzék egy új értelmezésről Gyurcsány 2006-os botrányt kiváltó beszédével kapcsolatban. Emlékezetes, hogy akkor a baloldali magyarázat szerint az őszödi beszéd lényegében igazságbeszéd volt, amely lerántotta a leplet az egész politikai elitről.

Nagy kérdés persze, hogy képesek lennének-e legyőzni Gyurcsány Ferencet egy ilyen (vagy bármilyen más) vitában, mert az esetleges újraértelmezéshez az ő legyőzése szükséges.Egyéb lehetőség Gyurcsány beállítása a kormányváltás megfúrójaként, amit meg is pendítettek a „nagy” baloldali demonstráció után, de úgy tűnik, hogy ezt a vitát is képes uralni a DK első embere, amit talán keményebb hangvétellel előzhettek volna meg.

Lehetőségek tehát adódtak, és a jövőben is lesznek, de a leszámolással való próbatétel rövid távon bizonyosan gondot okozna a baloldal egészének, a választások pedig túl közel vannak, s ez azt valószínűsíti, hogy az MSZP és az Együtt–PM továbbra is a kisebbik rosszat választja, s 2014-ig bizonyosan púp marad a hátukon Gyurcsány Ferenc és a Demokratikus Koalíció. Akkor aztán ismét megindulhat a csetepaté, s ha ez jelentős fordulat következtében kormányon történne, az mindenképpen bizonytalanságot és instabilitást okozna. Csekély esélyt látok arra, hogy Gyurcsány engedné, hogy pártja – belesimulva a közös irányvonalba – eljelentéktelenedjen.

Vereség esetén, amire jelen pillanatban nagy az esély, szükségük lesz a bűnbakképzésre. Itt több lehetséges célpont lehet, amelyek között biztosan ott lesz a Fidesz, amelyet csalónak, a demokratikus választások megfúrójának fognak nevezni. Azonban megindulhat a baloldalon belül értelmezési harc is, amely egyik részről a „belső feszültségeket szító DK-t” teheti felelőssé, másik oldalról pedig a „szövetségből másokat kizáró MSZP-t és Együtt–PM-et”. Ekkor az utóbbiaknak már lehetőségük lesz nagyobb lendülettel támadni, hiszen 2018-ig lesz idejük megszabadulni Gyurcsány Ferenctől.

Első közlés: Magyar Hírlap

Erősen él a hit, hogy demokráciák között és demokráciákban nem robbannak ki háborúk. A mai politika azonban biztosan nem erre bizonyíték.

 Személyes és pártigazságok állnak hadban egymással, az ezek igazolásához használható eszközök tárháza pedig szélesebb, mint gondolnánk, használatuknak pedig egyre kevésbé szabnak határokat. Ebben a háborúban a politika áldozatává válik a társadalmi béke a mindennapokban, az összetartozás érzése pedig a nemzeti ünnepeken. Ezek a szavak elnyűtt frázisoknak tűnnek, de valójában jelentésük éppen ilyenkor kopik meg, amikor a számító politizálás ezen fogalmak használatában is teret nyer.

            Nem maga a politikaűzés létének érvényességéről, hanem annak méltóságáról, morális leértékelődéséről van szó. Politikai tartalmat kaphat ugyanis sok minden - eddig is találkoztunk már olyan virágárussal, akinél nem kapható piros szegfű, vagy éppen szakadtak már meg beszélgetések vonatfülkékben, mikor előkerült egy-egy közéleti napilap. A véleménykülönbség azonban még nem jelent feltétlenül meghasonlást, viszont az elvtelen praktikák alkalmazása már valóban szakadás felé mutat.

Választási csaláshoz, vagy arról forgatott videó elkészítésére ugyanis akkor vetemedik egy politikai szereplő, ha úgy érzi, hogy a verseny tétje nagyobb, célja pedig szentebb annál, mint hogy a szabályokat magára is kötelezőnek érezze. A bajai választásnak technikailag, az önkormányzati többség szempontjából nem volt tétje. A háborús hangulat oka, hogy a felek között elemi szintű ellentét feszül. Világképük, politikai filozófiájuk és ebből következően politikai gyakorlatuk és érdekkörük más. Éppen ezért 2014-et zéróösszegű játszmaként fogják fel, azaz ha az egyik fél nyer, a másik értékrendje, eddigi munkája és karrierje megsemmisül. Az országgyűlési választások tétjét ezek a szempontok szerint magasra emelték, bukás esetén a kormánypártok nem tudják befejezni a rendszerváltást, Gyurcsány Ferenc politikai útja véget ér és még sorolható az efféle végzetes felfestése az esetleges vereség utáni világnak, azaz mindenki számára döntő népszavazásként ér fel a következő választás.

A „demokratikus vita” éppen ezért ma már egyre kevésbé racionális abban az értelemben, amit a fogalomtól mint általánosan elfogadott eszménytől elvárnánk. Az az idealizált lehetőség, hogy megvitassák egymással társadalmi csoportok jelenüket és jövőjüket, illetve múltjukat közösen értékeljék, egyre kevésbé él. A modern demokráciában a népképviselet olyan féktelen rivalizáláshoz, olyan politikai szépségversenyhez hasonlít, melyben az indulók érdekek, értékek és erkölcsök tekintetében mindenki másnál szebbként akarnak tetszelegni. A „demokratikus” küzdelem lényege ez, és az idealizált demokráciaeszménytől távol eső magatartások válnak trenddé. A versenyben semmi sem lesz drága számukra, csak a győzelem számít. A bajai választással kapcsolatos események nem nevezhetők pártközi vitának, ez a fajta „kampány” inkább hasonlít egy olyan valóság showra, melyben a szavazatokért küzdve igyekeznek besározni egymást.

Képforrás: mandiner

Azzal kapcsolatban, hogy a hazai politizálás ilyen önmagához méltatlan állapotban van, sokan sokféle okot találnak. Van, aki a rendszerváltás befejezetlenségében, van, aki egy-egy személyben, van, aki a technológia korlátbontó hatásaiban, van, aki a társadalom szegényes igényeiben találja meg mindennek okát. Ahogy az egymással kibékíthetetlen politikai erők, úgy ezek a (kisajátított) politikai narratívák is versengenek. Az ellenzéki erők a kormánypártokra hárítják a felelősséget, hiszen ők a „korszakváltó küzdelmet” el sem kezdték volna, melybe a kétharmados többség belevágott, de mind ennek ellenére ők is korszakváltást hirdetnek. A kormánypártok határozottan beleálltak ebbe a helyzetbe. Szükségszerűnek és ideiglenesnek tekintik a politika becstelen csatáinak megvívását. 2014 utáni vállalásaival konszolidációt, elrendeződést hirdet. Az egymással megküzdő értékek, érdekek és az ebből következő értelmezések egymással való megmérettetése nem igazolhat alantas eszközöket. Akinek saját értékrendje fontos, az ahhoz méltó stílusban fogja megvívni csatáit. Harrach Péter szavaival: „bátornak kell lennünk, szabadságszeretőnek és az igazságot kimondóknak.”

Első megjelenés: Magyar Hírlap